15. fejezet
Olyan erősen szorítottam össze a szám, állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Ismét kirekesztettem a külvilágot, mert féltem beengedni azokat, akik tényleg látni akarták, mi van a falak mögött. Mondanom sem kell, nem fogadták túl jól, kérdések kereszttüzébe kerültem, amik makacsul döngették az ajtót, s már azt hittem, végképp sikerült átszakítaniuk, mikor jött egy mentő hang és elzavarta őket.
- Nézz rám - Mark az állam alá nyúlt és feljebb emelte a fejem, muszáj voltam reagálni rá. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, mielőtt elfordulhattam volna, nehogy meglássa a szemembe szökő könnyeket. - Ophelia, kérlek.
- Fáj a fejem, ledőlök egy kicsit - el akartam lépni mellette, erre ő is oldalra lépett, egyenesen elém. Irányt váltottam. Ő is. - Engedj légy szíves.
- Beszélhetünk? Csak beszélünk.
- Nem tartom jó ötletnek. Az érzelmeim kihatnak az erőmre, és jelenleg nem nagyon tudok koncentrálni rá. - Istenem, de fájt az állkapcsom! Miközben beszéltem, fogaim össze csattantak minden egyes szónál, amitől hazugság nélküli nyilalás lőtt keresztül a fejemen.
Mark legyőzötten állt arrébb az útból. A szívem sajgott, a köztünk lévő állandó bizonytalanság ellenére, ha valakinek elmondtam volna, mi történt, az ő, de nem mertem. Tisztában vagyok vele, bajt hoztam a fejükre, pont azt, amire felhívta a figyelmem, s amiért a családja fog megfizetni, ha csak nem találok ki nagyon gyorsan valamit.
Visszamehetnék a szüleimhez. Ezen töprengve terültem el az ágyon, fejem felett a plafonra árnyékot vetettek a lemenő nap sugarai. Vajon anyám mit szólna hozzá? Egyáltalán beengedne az ajtón? Apa miatt talán, de mi várna rám, ha ő nincs ott?
Felültem.
- Apa - míg én itt kesergek a bajaimon, ő ki van téve a férfi dühének. Engem simán megtalált, a házunkat sem lehetett nehezebb lenyomozni, onnantól szabad prédák.
Rémületemben számra szorítottam a kezem, aztán felugrottam és az ajtó felé siettem. Le a lépcsőn, át a nappalin, el a srácok mellett, akik a kanapén ülve meredtek az utánam becsukódó ajtóra. Hallottam a hangjukat, a nevemet kiáltották.
Az autó még mindig ott állt az út szélén, ami mögé az első találkozásunkkor beugrottam. Futva tettem meg odáig az utat, szinte beugrottam mögé, már fordult is be a sarkon az autó. Deja vum támadt, nem is olyan rég pontosan ugyanígy menekültem el a Warrenek elől. Ha tudnák, miért teszem most is ugyanezt, talán megértenék, idővel, majd ha visszaemlékszünk rá így lesz, addig viszont meg kell tartanom a titkot magamnak.
Mikor úgy láttam, tiszta a levegő, ismét szaladni kezdtem, át a kertvároson. A hideg levegő az arcomba csapott, könnyeket csalt a szemembe, mégsem álltam meg, nem tehettem, az a feladás lett volna, a családomért, apáért pedig bármit megtennék csak azt nem.
Kerülő úton mentem, hosszabb úton értem haza, s így is oda kellett figyelnem, mert már a saroknál kiszúrtam az autót. Lelapultam egy kissé viharvert bokor mögé, onnan ráláttam, nem csak a srácokra, a házra is. Apa kocsija nem volt a felhajtón, anya alighanem a pincében készített egy újabb kerámia sorozatot, látszólag tiszta volt a terep. Ennyivel akár meg is elégedhettem volna, és úgy tűnt ezzel egyetértenek a többiek is, akik néhány percnyi várakozás után szépen tovább hajtottak. Azt hitték, másfelé indultam, remek.
Egyedül maradtam a csendes úton.
A ház meglepően nyugodtan fogadott. Kulcsomat az ajtó melletti tartóba dobtam, lerúgtam a cipőm, s elindultam átkutatni a szobákat. Szívem torkomban dobogott, lejátszódott egy halom filmes jelenet a fejemben, már az ájulás kerülgetett mire a konyhához értem.
- Apa? - szólaltam meg cérnavékony hangon. Semmi nyomát sem láttam dulakodásnak, patikás rend uralkodott, mint mindig, mégsem voltam képes megnyugodni.
Sírva fakadtam. Egyrészről megkönnyebbültem, másrészről az a rossz érzés csak nem engedett. Történhetett velük bármi, valami, az is lehet, napok óta eltűntek. Nem, arról Mark szólt volna.
Felmentem a szobámba, minden ott volt, ahol hagytam, az ágyam bevetve, a szekrényajtók csukva.
Megállt az élet.
Fogtam egy papírt az asztalról, ráfirkantottam két szót, majd kifelé menet apa kabátzsebébe rejtettem. Ebben szokta bütykölni a kocsit, megtalálja. Tudni fogja, itt jártam, egyben, egészségesen. Apró gesztus, ami mosolyt csalhat az arcára. Az enyémre már megtette.
Órákig róttam az utcákat, erősen sötétedett mire visszaértem a Warren házhoz.
- Mark - a srác a felhajtón állt, épp felhajtotta a kocsi platójának ajtaját.
- Ophelia - szempillantás alatt előttem termett, két karjával szorosan magához ölelt. - Hol voltál? A többiek azt mondták…
- Csak hazamentem. Látni szerettem volna apát.
- Miért futottál úgy el? Tom vagy Ben elvitt volna, de ha szólsz, még én is.
- Rossz nélküle - őszinte vallomásom a mellkasához bújva mondtam ki hangosan, addig sem kellett az arcára néznem, cserébe mindenhol ott volt az illata.
- Bármikor találkozhattok - elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, vonakodva követtem. - Áthívhatnánk vacsorára.
- Tényleg? - kérdeztem megrökönyödve.
- Miért ne? - elképedve pislogtam párat, mielőtt a nyakába vetettem volna magam a boldogságtól. - Hé, megfojtasz.
- Ó, igen - azonnal elengedtem - Bocsi.
Miután bementünk, a többiek azonnal sereglettek körénk, Mark vethetett rájuk néhány némító pillantást, mert ejtették a témát. Levetettük magunkat a kanapéra, a fotelbe, ki hol talált helyet, aztán valahogy kikerekedett egy beszélgetés, amire már egyébként is kíváncsi voltam.
Kik vagyunk mi? Egy részét ismerem a történetnek, enélkül aligha érthettem volna meg bármit abból, mi zajlik tulajdonképpen bennem, ha már őrült elméletileg nem vagyok. A saját életükbe azonban sosem vontak be, abba, mi is történt korábban.
Talán afféle tesós, gondolatolvasós dolog lehet a háttérben, mert alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, már el is kezdték megválaszolni nekem.
Meséltek a régi boszorkány praktikákról, hagyományokról, amik mára szinte teljesen feledésbe merültek. Kevesen foglalkoznak effélékkel, sok a kókler, szinte teljesen asszimilálódtak a társadalomba. Azok a leszármazottak, akik aktív erővel rendelkeznek csoportokat alakítottak ki, egységben élve találták meg a biztonságot. Néhányan vállalták a sebezhetőséget, kiváltak közülük, hogy a maguk útján próbáljanak szerencsét. A srácok szülei a világot ezen formájában ismerték meg, eszerint nevelték őket tragikusan hirtelen halálukig. Persze, hogy óvatosak. Engem mégis befogadtak, noha nagy veszélyt jelentek rájuk nézve. Valamennyi kérdésemre választ kaptam, így már egy dolog maradt, amit még meg kellett oldanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése