Benjamin Flanagan - Rose Harbor RPG

 

Benjamin Flanagan
"Csak annak van végleg vége, amit magadban feladtál."

Becenév: Ben
Született: Washington, 1999.08.22.
Faj: ember/alapító
Foglalkozás: egyetemi hallgató (molekuláris biológia szak)
Play by: Cody Christian 


Külsõ megjelenés
Külső megjelenésében erősen dolgozott a Flanagan vér, ugyanis sok tekintetben az édesapjára ütött. Sötét haj, világos arcbőr, ezt látják azok, akik rá néznek. Az elmúlt években leszokott róla, hogy teljesen leborotválja arcszőrzetét, így a minimum az egy erősebb borosta nála, de van, hogy tovább is hagyja nőni egy kicsivel. Magassága átlagos, kiállása férfias, határozottságot sugall és némi magambiztosságot, habár utóbbi olykor kisebb bizonytalanság miatt háttérbe szorul. Szeme színét anyjától örökölte, legalább ennyi jutott arról az ágról is. Tetoválása nincs, egyszer talán lesz, nem zárkózik el tőle. Van egy kisebb heg a térdénél, anno volt egy kisebb balesete, de az már olyan rég volt, szinte nem is emlékszik rá. Öltözködése korához illően semleges, nem fordít rá különösebb figyelmet, de tudja, mikor hogyan illik megjelenni és néha csak úgy a hétköznapokon, egy-egy egyetmi tanítási napon például magára ölt egy inget is.

 
Személyiség
Jó tulajdonságok:
- erős: Kitartó, erős, legyen szó egy jól irányzott jobb horogról vagy átvitt értelemben némi odamondásról. Nem hátrál meg, bátorságával erősíti az amúgy sem kicsi akaraterejét. Van benne egy stabilitás, az a biztos pont, amit nem csak ő, hanem a számára fontosak is ugyanígy használhatnak. Van benne energia. 
- eszes: Ez talán az egyetlen olyan jó tulajdonság, amit elismer, hogy apjának köze lehet hozzá. Szívesen tanul új dolgokat, átlát helyzeteken és van benne annyi kitartás, ami mindehhez elengedhetetlen. Forognak azok az agyi fogaskerekek rendesen, olajozottan. 
- kitartó: Szeret célokat kitűzni maga elé és mindent megtesz azért, hogy ezeket elérje. Elégedetten tud hátradőlni néhány percre, aztán újabb ötlete támad és kezdődik minden elölről. Nincs olyan, hogy feladás, nem szerepel a szótárában, ellenben képes kompromisszumot kötni. 
- mosolygós: Jókedélyű, kedves, árad belőle valami pozitív kisugárzás, amit mások is  megéreznek. Ő alapvetően szereti az életet, igyekszik másoknak is feldobni, ha lehetőse nyílik rá. 
Rossz tulajdonságok:
 - törtető: Ambiciózus alkat, tele tervekkel, amik nem épp elérhető apróságukról híresek. Ezekért teljes erőbedobással küzd a végsőkig, célokat tűz ki maga elé, hogy egyre feljebb és feljebb jusson, ha nem is karrierútjában a jövőben, legalább saját szemében. Ez a minimum elvárása. 
- harcias: Kiáll az igazáért, sokszor emeli fel miatta a hangját, kezdeményez konfliktust ebből kifolyólag, de nem esik nehezére visszaadni, ha netán megelőznék benne. 
 - kissé ügyetlen: Az, hogy kiesik a kezéből ez-az még elmegy, de a sportban is sokszor kispadra száműzik, mert  nagy túlzással, de a saját lábában képes orra bukni. Aki ismeri, egészen jól hozzászokott, ám mivel ő igyekszik maximálisan teljesíteni, egész életében bosszantani fogja ez a gyengeség.

 
Kapcsolati jellemzők
 Ember kompatibilis, nincs benne igazán komoly előítélet és jól ki is jön másokkal, ellenben, ha negatívan közelednek felé, vagy számára fontos személyt ér atrocitás akkor torokra megy, mint egy rottweiler. Szóval képes hamar felkapni a vizet, de nem a viták mestere, inkább az elkerülésé, habár totálisan árad belőle, legszívesebben lekapná az illető fejét a helyéről.  Tisztelettudó, tudja kivel hogyan kell beszélni, jól válogatja meg a szavait és képes helyén kezelni a dolgokat. Két lábon áll a földön, ami azért nem zavar bele az elnagyolt terveibe feltétlenül, de nem mindent oszt meg azonnal például az egyik professzorával, ami az eszébe jut.  Szerelmi kis életszerűsége eléggé vérszegény. Voltak randijai, volt rövidebb, valamivel hosszabb kapcsolata, de nem az erőssége utóbbi, talán, mert még nem is érzi szükségét, hogy konkrétan ilyesmivel foglalkozzon. Nem nőcsábász, ellenben ha a lány felkelti az érdeklődését és az sem utasítja el közeledését, akkor képes teljes erőbedobással azon lenni, elnyerje a szívét. Mint egy pár féfi tagja kedvesnek, gondoskodónak mondanám, amolyan úriember, aki néha kibillen a lovagi szerepből, de nem hűtlenség értelmében, arra képtelen lenne.
Ben, az ember
Mint alapító család sarja, muszáj volt megtudnia, mi minden rejtőzik a felszín alatt. Talán még évekig fog tartani, hogy rendesen feldolhozza ezt az információt, ám ennek ellenére úgy érzi, pont eleget kapott belőle. Alighanem, ha jobb kapcsolatot ápolna az apjával, érdeklődőbb is lenne annál, mint amennyire az, ám jelenleg ez is afféle kötelesség számára, amellyel együtt kell élnie. Hogy hogyan viszonyul a természetfelettihez? Amennyire lehet, kimarad belőle, bár azzal tisztában van, ez a végtelenségig nem mehet így, előbb-utóbb muszáj lesz lépnie. Mivel öccse is elérte a kort, hogy beavatódják a világ sokszínűsgébe, Benben kialakult egy még a korábbinál is erősebb védelmi ösztön, szeretné, ha Jackson kimaradna ebből, de pechjére a srácot sokkal jobban vonzza a dolog, mint őt valaha is ezidáig. A háttérből igyekszik egyengetni az útját, mindeközben az emberek közt megállni a helyét és felkészülni mindarra, ami még előtte áll.



 
Előtörténet
Hogy milyen érzés azzal a tudattal felnőni, hogy te tulajdonképpen ott sem kellene legyél? Benjamin érkezése túlságosan is korai volt, egy baleset, aminek következményeként napvilágot látott azon a bizonyos augusztusi napon és ennek nyomát mindmáig viseli. Christopher Flanagan, a pedáns diák, az ambiciózus fiatal felnőtt, a kiváló alapító, az apa... Oh, pardon, utóbbit jobb lenne kihagyni a  felsorolásból, noha az évek múltán igenis büszke lehet a fiára, akire talán nem hogy akkor, sohasem vágyott igazán. Mindegy is, lényegtelen, hiszen a gép ezt dobta és a kisfiúnak úgy kellett felnőnie, hogy tulajdonképpen csak álmodozhatott más kölykök boldog családi idilljéről. Azért megállta a helyét, bebizonyította, megvan a magához való esze, a talpraesettsége és kitartásból sincs benne hiány. Mindent hamar kezdett, ráérzett dolgokra, az iskola néninemű túlzással élve játszótér volt számára. Annyira hajtotta  a bizonyítási vágy, s teszi ezt mind a mai napig, hogy állandóan kis altatós fiolák sorakoznak a szekrényében, ne pörögjön túl, képes legyen néha relaxálni is. (Ám erről nem beszél, maradjon is kettőnk közt,. rendben?) Sokat számított élete több szakaszában, hogy apai jelenlét híján, anyai támogatással nőtt fel, abból azonban extra mennyiséget kapott, amit Ben nem bánt egyáltalán, kivéve, ha olykor elszaladt vele a ló.  Ő volt a támasz, aki elintézett mindent, helyrehozott necces dolgokat, és elintézett bármit, amit a fia kiejtett a száján. Természetesen mint minden kamasznak, neki is volt lázadóbb korszaka, bármilyen nehéz ezt mai fellépését figyelembe véve elképzelni, pedig azt is tökéletesen tudja, melyik lépcsőfok nyikorog a leghangosabban, önkéntelenül hagyja ki mind a mai napig. El kellett telnie pár évnek, mire valóban hálát tudott érezni, felismerte mennyit dolgozott az anyja, hogy mindkét szülő lehessen egy személyben. Éppen emiatt, már korábban, tudatalatt is igyekezett büszkeséget okozni neki, tanult, figyelt, olykor egészen kemény célokat tűz ki maga elé, mert ha ezeket eléri, önmagának is bizonyít, és neki is. Plusz ott az apja, aki egyszer csak mégis fiának akarta tekinteni, és nem tudta hová tegye, miként álljon hozzá. Nagyjából a "sehogy" jött be elsőre, és sok-sok időnek kellett eltelnie, hogy valóban nyitni merjen felé, legalább részben. Mert mégis az apja. Azért azt, hogy elmenjen egy úszóversenyre szurkoljon neki nem lett elvárás, sőt, a gimi befejezésének napján se tört volna össze, ha nincs ott a tapsolók közt. Valahogy az "apa" se jön a szájára, inkább szólítja "Chris"-nek, ezzel is valamilyen szinten lázadva ellene.   Az alma nem esett olyan messze mégsem a fájától, sok dologban hasonlít rá, örökölt tőle hajlandóságot a tanítással kapcsolatos pályára is, habár tovább ment a gimi szintjénél, egyetemi tanári professzor akar lenni, ha egyszer "nagy lesz". Erre gyúr minden nap, ez most a legfontosabb cél az életében. Nem ment azonban messzire, minden reggel beül az autójába és sokszor este ugyan, de hazaér, nem akart kollégiumba menni, se túlságosan messze, holott lett volna lehetősége rá. Ez a város azonban úgy vonzza akár a mágnest, majd talán később, ha már kezében a diploma "kupac", másképp fog tekinteni a jövőjére. Az is közrejátszik döntésében, anyja sem szeretné elengedni még őt, és ez az ok elég erős érv maradása mellett, az egyetem elvégzése után lesz alkalma újragondolni, mit szeretne a továbbiakban.

 
Közeli rokonság
Rose Green - ember -  édesanya
Christopher Flanagan - ember -  édesapa 
Jackson Flanagan -  ember - testvér (öcsi)
Abigail Flanagan - ember -  unokatestvér

Milyen élet ez? (vers)

 Rohadt világ, rohadt élet,
Miért kéne elviselnem, érted?
Fáj, a válasz, fáj a szó,
Megtört igen, fekete már a hó.

Útra léptem, útra érve,
Magam a világ ellen, s mégse
Halad az év, halad az élet,
Te se tudod elmondani, mért lett

Így a jövő, így a jelen.
Csak gyere, tarts most velem
Ne menj, ne engedd
El remegő, reszkető kezem.

De megtetted, de elmentél,
Bennem valami ezzel tört ketté.
Nincs bizalom, nincs remény,
Ezzel valami végleg, tényleg véget ért. 






Napi idézet


 

Elveszve 15. fejezet (regény)

 


Olyan erősen szorítottam össze a szám, állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Ismét kirekesztettem a külvilágot, mert féltem beengedni azokat, akik tényleg látni akarták, mi van a falak mögött. Mondanom sem kell, nem fogadták túl jól, kérdések kereszttüzébe kerültem, amik makacsul döngették az ajtót, s már azt hittem, végképp sikerült átszakítaniuk, mikor jött egy mentő hang és elzavarta őket. 
 - Nézz rám - Mark az állam alá nyúlt és feljebb emelte a fejem, muszáj voltam reagálni rá. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, mielőtt elfordulhattam volna, nehogy meglássa a szemembe szökő könnyeket. - Ophelia, kérlek. 
 - Fáj a fejem, ledőlök egy kicsit - el akartam lépni mellette, erre ő is oldalra lépett, egyenesen elém. Irányt váltottam. Ő is. - Engedj légy szíves.
 - Beszélhetünk? Csak beszélünk. 
 - Nem tartom jó ötletnek. Az érzelmeim kihatnak az erőmre, és jelenleg nem nagyon tudok koncentrálni rá. - Istenem, de fájt az állkapcsom! Miközben beszéltem, fogaim össze csattantak minden egyes szónál, amitől hazugság nélküli nyilalás lőtt keresztül a fejemen. 
Mark legyőzötten állt arrébb az útból. A szívem sajgott, a köztünk lévő állandó bizonytalanság ellenére, ha valakinek elmondtam volna, mi történt, az ő, de nem mertem. Tisztában vagyok vele, bajt hoztam a fejükre, pont azt, amire felhívta a figyelmem, s amiért a családja fog megfizetni, ha csak nem találok ki nagyon gyorsan valamit. 
Visszamehetnék a szüleimhez. Ezen töprengve terültem el az ágyon, fejem felett a plafonra árnyékot vetettek a lemenő nap sugarai. Vajon anyám mit szólna hozzá? Egyáltalán beengedne az ajtón? Apa miatt talán, de mi várna rám, ha ő nincs ott? 
Felültem. 
 - Apa - míg én itt kesergek a bajaimon, ő ki van téve a férfi dühének. Engem simán megtalált, a házunkat sem lehetett nehezebb lenyomozni, onnantól szabad prédák. 
Rémületemben számra szorítottam a kezem, aztán felugrottam és az ajtó felé siettem. Le a lépcsőn, át a nappalin, el a srácok mellett, akik a kanapén ülve meredtek az utánam becsukódó ajtóra. Hallottam a hangjukat, a nevemet kiáltották. 
Az autó még mindig ott állt az út szélén, ami mögé az első találkozásunkkor beugrottam. Futva tettem meg odáig az utat, szinte beugrottam mögé, már fordult is be a sarkon az autó. Deja vum támadt, nem is olyan rég pontosan ugyanígy menekültem el a Warrenek elől. Ha tudnák, miért teszem most is ugyanezt, talán megértenék, idővel, majd ha visszaemlékszünk rá így lesz, addig viszont meg kell tartanom a titkot magamnak. 
Mikor úgy láttam, tiszta a levegő, ismét szaladni kezdtem, át a kertvároson. A hideg levegő az arcomba csapott, könnyeket csalt a szemembe, mégsem álltam meg, nem tehettem, az a feladás lett volna, a családomért, apáért pedig bármit megtennék csak azt nem. 
Kerülő úton mentem, hosszabb úton értem haza, s így is oda kellett figyelnem, mert már a saroknál kiszúrtam az autót. Lelapultam egy kissé viharvert bokor mögé, onnan ráláttam, nem csak a srácokra, a házra is. Apa kocsija nem volt a felhajtón, anya alighanem a pincében készített egy újabb kerámia sorozatot, látszólag tiszta volt a terep. Ennyivel akár meg is elégedhettem volna, és úgy tűnt ezzel egyetértenek a többiek is, akik néhány percnyi várakozás után szépen tovább hajtottak. Azt hitték, másfelé indultam, remek. 
Egyedül maradtam a csendes úton. 
A ház meglepően nyugodtan fogadott. Kulcsomat az ajtó melletti tartóba dobtam, lerúgtam a cipőm, s elindultam átkutatni a szobákat. Szívem torkomban dobogott, lejátszódott egy halom filmes jelenet a fejemben, már az ájulás kerülgetett mire a konyhához értem.
- Apa? - szólaltam meg cérnavékony hangon. Semmi nyomát sem láttam dulakodásnak, patikás rend uralkodott, mint mindig, mégsem voltam képes megnyugodni.
Sírva fakadtam. Egyrészről megkönnyebbültem, másrészről az a rossz érzés csak nem engedett. Történhetett velük bármi, valami, az is lehet, napok óta eltűntek. Nem, arról Mark szólt volna.
Felmentem a szobámba, minden ott volt, ahol hagytam, az ágyam bevetve, a szekrényajtók csukva.
Megállt az élet.
Fogtam egy papírt az asztalról, ráfirkantottam két szót, majd kifelé menet apa kabátzsebébe rejtettem. Ebben szokta bütykölni a kocsit, megtalálja. Tudni fogja, itt jártam, egyben, egészségesen. Apró gesztus, ami mosolyt csalhat az arcára. Az enyémre már megtette.
Órákig róttam az utcákat, erősen sötétedett mire visszaértem a Warren házhoz. 
 - Mark - a srác a felhajtón állt, épp felhajtotta a kocsi platójának ajtaját. 
 - Ophelia - szempillantás alatt előttem termett, két karjával szorosan magához ölelt. - Hol voltál? A többiek azt mondták…
 - Csak hazamentem. Látni szerettem volna apát.
 - Miért futottál úgy el? Tom vagy Ben elvitt volna, de ha szólsz, még én is.
 - Rossz nélküle - őszinte vallomásom a mellkasához bújva mondtam ki hangosan, addig sem kellett az arcára néznem, cserébe mindenhol ott volt az illata.
 - Bármikor találkozhattok - elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, vonakodva követtem. - Áthívhatnánk vacsorára. 
 - Tényleg? - kérdeztem megrökönyödve.
 - Miért ne? - elképedve pislogtam párat, mielőtt a nyakába vetettem volna magam a boldogságtól. - Hé, megfojtasz.
 - Ó, igen - azonnal elengedtem - Bocsi.
Miután bementünk, a többiek azonnal sereglettek körénk, Mark vethetett rájuk néhány némító pillantást, mert ejtették a témát. Levetettük magunkat a kanapéra, a fotelbe, ki hol talált helyet, aztán valahogy kikerekedett egy beszélgetés, amire már egyébként is kíváncsi voltam.
Kik vagyunk mi? Egy részét ismerem a történetnek, enélkül aligha érthettem volna meg bármit abból, mi zajlik tulajdonképpen bennem, ha már őrült elméletileg nem vagyok. A saját életükbe azonban sosem vontak be, abba, mi is történt korábban.
Talán afféle tesós, gondolatolvasós dolog lehet a háttérben, mert alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, már el is kezdték megválaszolni nekem.
Meséltek a régi boszorkány praktikákról, hagyományokról, amik mára szinte teljesen feledésbe merültek. Kevesen foglalkoznak effélékkel, sok a kókler, szinte teljesen asszimilálódtak a társadalomba. Azok a leszármazottak, akik aktív erővel rendelkeznek csoportokat alakítottak ki, egységben élve találták meg a biztonságot. Néhányan vállalták a sebezhetőséget, kiváltak közülük, hogy a maguk útján próbáljanak szerencsét. A srácok szülei a világot ezen formájában ismerték meg, eszerint nevelték őket tragikusan hirtelen halálukig. Persze, hogy óvatosak. Engem mégis befogadtak, noha nagy veszélyt jelentek rájuk nézve. Valamennyi kérdésemre választ kaptam, így már egy dolog maradt, amit még meg kellett oldanom.


Kaitlyn Davis: Az aranykalitka 2. fejezet (1. részlet)

 

KETTŐ


        Leena saját medencéjének mély vize alatt ült, a biztonságos csendben és hagyta, hogy a gyengéd zümmögés enyhítse félelmeit, aggodalmait. Felnézve a csillogó, levegő, kékes szálakon átszűrődő fényre az egész világ mérföldekkel távolabbinak tűnt. A harag még mindig ökölbe szorította a kezét, a bánat még mindig szorongatta a szívét, de itt a felszín alatt, a zafírral átitatott függöny mögött elbújhatott egy kis időre. 
    Hosszú este volt, amikor mosolyt színlelt, elrejtette mindazt, amit igazán mondani akart. Öccse fellépése után Leena hercegnői kötelességét látta el. Táncolt, beszélgetett, majd elment, amilyen hamar csak egy hercegnő megtehette, könnyeit végig megtartva magának, míg nem ért a lakosztálya vastag falai mögé. 
Mikza mindig rátalált. Mindig azért jött, hogy megvigasztalja, megcsókolja. Tudta, hogy a férfi az ajtaja előtt várakozik, őrzi a bejáratot, megvárja, amíg besötétedik és besurran hozzá.
De most akarta őt. 
Általában a víz ölelése elég volt, hogy megnyugtassa vágtató pulzusát. De nem ma este. Nem akkor, amikor úgy érezte, valaki, akit szeret meghalt, vagy, ami még rosszabb, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Talán az öccse mindig is gonosz volt akárcsak az apjuk. Talán félrevezette saját magát, hogy a fiú más lehet, és arra gondolt, majd egy nap másként alakulhatnak a dolgok. 
De emlékezett rá, mikor babaként a karjában tartotta, kis köpet lógott le a szájáról, miközben megtanította csókot dobni apró ujjait hüvelykujja köré fonva. 
    Leena kiengedte a visszatartott lélegzetét és nézte, ahogy a légbuborékok az arca előtt lebegnek, felfelé sodródnak és eltűnnek a gyertyafényes szoba ragyogásában. A víz mindig is a barátja volt, már Mikza előtt ott volt számára. A titkos rejtekhelye. Egyesek varázslatnak tekinthetik, de neki természetese, mint a légzés, órákon át abban a hűvös mélységben üldögélni anélkül, hogy meg kellett volna töltenie a tüdejét , tudván, hogy soha nem fullad meg akármennyi ideig is marad a felszín alatt. Kislányként azt hitte, az anyja ajándékozta meg ezzel a képességgel, hagyta, hogy a medence vize ölelje át melegen, mivel óvó karját ellopták tőle. 
Leena most nem tudta, mit gondoljon. Anyjával kapcsolatos álmai gyerekesnek tűntek, de nem volt más magyarázata a dologra. Nem tudta manipulálni a vizet, nem tudta mozgatni, vagy a levegőből előállítani. Inkább közeli barátnak tűnt. Egy hely, ahol sírhatna anélkül, hogy félne a lebukástól. Egy hely, ahol álmodozhat, s úgy tehet, mintha valahol máshol lenne. 
Ma este egy olyan helyen, ahol egy ártatlan kisfiúra emlékezhet a valósággal való szembesülés nélkül. Nem az ő hibája, próbálta emlékeztetni magát, nem igazán. Haydar éppen azzá vált, amilyennek nevelték, amit tudott, amire tanították. De mégis mélyen megsértette ezzel.
    Egy árnyék emelkedett a feje fölé megszakítva a gondolatait sötét kört vetve a vízbe. Leena mosolyogva felnézett, miközben egy emlék villant szeme elé. Két és fél évvel ezelőtt a születésnapján pontosan ugyanez történt. Csak akkor izgalom helyett félelem töltötte el...
Leena tudja, hogy ideje kiszállni a vízből. A szobalánya minden pillanatban ott lesz, hogy felkészítse őt a partira - a partijára. Tizenöt. Nem tűnt olyan öregnek, nem igazán, de elég idős volt ahhoz, hogy az apja észrevegye - bemutassa az udvar embereinek.
Soha nem beszélt fiúkkal, nem érdekelték őt. Boldog volt magányában. A szabadságában. Leena nem akarta, hogy bármi megváltozzon. Túl gyors volt.
A kezei remegtek, buborékok keletkeztek a medencében, a felszín tetejére lebegtek, az idegesség nyoma. Tényleg ki kell mennie. De a végtagjait túl nehéznek érezte ahhoz, hogy mozogjon így tovább ült, elrejtőzve a világ elől. 
Egy hang a füléhez ért. Egy fojtott zaj, amit nem tudott kivenni, valami nagyon hangos, ami egészen leszállt hozzá, megtörve a csendet. 
Leena felnézett és zihált, véletlenül vizet nyelt. 
Egy árnyék nézett le rá, egy személy, valaki, akit nem tudott felismerni a hullámokon keresztül. 
Megfagyott.
Senki sem tudta a titkát. Még a nővérei sem. 
Hirtelen fehérség vakította el, egy fröccsenés, majd egy becsapódás, amikor a test a víznek ütközött. széttörte azt és közelebb süllyedt. 
Hová futhatott volna? Nem volt hová bújni - felfedezték. És most még ezt a titkot is ellopták tőle.
Az idő megállni látszott, ahogy a test közelebb úszott, ahogy két barna szem kirajzolódott a kékségben, egy megnyugtató arc, amely mintha azt mondta volna, hogy rendben lesz. Leena nem küzdött, miközben a férfi átkarolta a derekát, rángatta, húzta fel és fel, mígnem a feje áttörte a felszínt. Hosszan zihálva, félelemtől remegve vette a levegőt. A csend csapdába ejtette a nyelvét és nem szólalt meg, mialatt kiemelte a vízből, lefektette és megfogta az arcát. 
Szavak, de túlságosan zavart volt ahhoz, hogy megértse. Nem egy férfi volt, hanem egy fiú, egy fiú, aki alig lehetett idősebb nála. Olívaszínű bőre cserzett, izmai feszesek, ahogy tartották a lányt. Még soha nem volt ilyen közel egy fiúhoz sem. 
- Jól van, hercegnő? - ismételte meg a kérdést. Nem tudta, hányszor mondta el, mire végre megtalálta a bátorságát, hogy odafigyeljen. És amikor megtette, az egész helyzet megvilágosodott. Kiugrott a karjaiból és bizonytalan lábakon felállt. 
 - Ki vagy? Ki merészeli Ourthuro hercegnőjét megérinteni? Követelem, hogy áruld el a neved! - A fiú hirtelen felállt, ökölbe szorította kezeit a háta mögött, válla megfeszült, lábait tökéletesen összeillesztette. 
 - Mikzahooq vagyok, az ön új személyi testőre Razzaq király parancsára, hercegnő. 
 - Oh - kiáltott fel meglepetten, érdeklődve és próbálta figyelmen kívül hagyni szíve heves dobbanását, ahogy azt a szót mondta, "hercegnő". Idősebb volt, mint gondolta, de szelídebbnek tűnt, mint egy katonát elképzelt ezidáig. - Nos, kérem ne rontson be többé a szobámba engedély nélkül. 
 - Nem fogok, hercegnő - Megállt és hunyorogva nézett rá. - Csak megkérdezhetem, mit csinált az imént? Amikor nem reagált a kopogásomra, egyre jobban aggódtam, hogy megsérült. Megláttam a medencében és a legrosszabbtól tartottam, hercegnő. Én csak a lehető legjobban meg akarom védeni.
 - Én... - Leena az ajkába harapott, kényelmetlenül fészkelődött. - Természetesen úsztam. Elejtettem egy gyűrűt és meg kellett keresnem. - Felemelte a kezét, megmutatva a fiúnak az ujján lévő smaragd gyűrűt. 
 - Természetesen, hercegnő - nem tudta leplezni az ajkára kiülő mosolyt, tudta, hogy hazudik, de nem leplezte le. És Leena hálás némasággal fogadta ezt, a tiszteletet, ahogyan nagyon kevesen bántak vele - nem kötelességből, hanem kedvességből. 
 - Elmehetsz - mondta, elrejtve kuncogását a fiú reakciójára, mikor az hirtelen rájött, hogy a lány alsóneműben van és egyértelműen biztonságban minden bajtól. 
Leena követte őt az ajtóig, finoman becsukta mögötte, majd háttal a fémajtónak dőlt és beharapta az ajkát és arra gondolt, milyen szórakoztató tizenötnek lenni. 


(folytatás következik)


Dallamtapadós

 Sziasztok!

Régi, nagy szappanopera rajongó énem előtérbe férkőzött és ez a dallam jár a fejemben napok óta. Felismeritek miből van? Imádom!
Jó, ott a segítség a címben, de azért na! :D


Kaitlyn Davis: Az aranykalitka 1. fejezet (2. részlet)

 (folytatás)


Egy szolga feküdt a padlón, fejét a kőre hajtotta és egész testében remegett. Néhány méterrel előtte egy ametiszt selyempárna pihent, amely az eséstől meggyűrődött. Előtte egy kard hevert mint a nap úgy csillogott rubinokkal kirakva, s a gyertya fénye játszott tükrében. A kard túl kicsi egy felnőtt férfinak, de tökéletes egy kisfiúnak.
Leena rettegve hunyta le a szemét és mély lélegzetet vett.
Haydar ajándéka volt. Annak kellett lennie.
Most kard helyett egy új fegyvert kapott a testvére. Erőt. Hatalmat.
Ezt a sértést apja nem egy kézlegyintéssel oldotta volna meg, nem a vendégek előtt, nem épp a fia születésnapján,s nem úgy, hogy ezt egyetlen fiának ajándékul szánták.
Leena közelebbről is megnézte a hideg kövön reszkető férfit. Tetoválásai eltűntek, ahogy számított rá. A tinta helyén megkopott hús maradt, hol bőrét megvágták és erőszakkal eltávolították. Egy jelöletlen. Rabszolga.
Az apja felpattant trónjáról. Díszes köpenyén a fém csecsebecsék egymáshoz csapódva összecsörrentek afféle zenét játszva a hangos csendben. Némán lépdelt le a királyi emelvényről, míg egy szintre nem került a tömeggel, közelebb a jelöletlen férfihoz. Megállt a kard előtt. 
 - Vedd fel - dörrent rá a király és belerúgott a kard markolatába, így az körkörösen forgott a rabszolga felé. A férfi még akkor sem mozdult, mikor a penge a karjához ért vékony vérvonalat rajzolva rá. Csak, mikor  a kard teljesen megállt, ujjait alá csúsztatta és lassan felemelkedett. Tekintetét a földre szegezte, kezeit a feje fölé emelte, s így mutatta be, hogy a kard mennyivel többet ér, mint ő.
Az apjának ez így is volt. 
A jelzés nélküli férfi rezzenéstelen volt, féltérdre ereszkedve, lehajtott fejjel várta az utasítást. Légzése felgyorsult.
 - Haydar herceg hozd vissza az ajándékodat - parancsolta a király. Öccse leszállt a trónjáról, mely még mindig túl nagy volt apró termetéhez képest. Hangtalanul mozgott, csizmája könnyű csattanása azonban összetéveszthetetlen volt a néma csendben. Bizonytalanul lépkedett le a lépcsőn, de az apja kedvében akart járni. 
Leena ajkát megnyalva kényszerítette magát, hogy nézze, mi történik, még akkor is, ha legszívesebben félre pillantott volna, hogy szemével megkeresse Mikzat, s el akart menekülni.
Kérlek, gondolta, ő csak egy fiú, ne csinálj máris belőle férfit, csak öt éves. 
A remény azonban hiábavaló volt, ő ezt pontosan tudta. Apja gyakran mesélt gyermekkoráról, az egykori királytól - egy másik kemény uralkodótól az Ourthuro királyság hosszú sorában - tanult leckékről. Mindössze hét éves volt, mikor megölt egy embert - egy jelzés nélküli férfit, akit elkapott, amint megpróbált elmenekülni a palotából. Nehéz volt elképzelni az apját ártatlan fiúnak, még nehezebb volt most azt látni, ahogy az öccse gyermekiessége elhalványul, nézni, amint szeme megkeményedik, apró ujjai a kard markolatára fonódnak, felemeli és vár a parancsra. 
 - Milyen büntetés illeti meg ezt a bűncselekményt? - kérdezte az apja, elég hangosan, hogy mindenki hallja, de a kis herceg felé fordult. Haydar összeszorította az ajkait, körbejáratta szemét a termen, hogy megtalálja a helyes választ. 
 - Nem tudom, atyám - lassan beszélt, bizonytalanul. 
A király letérdelt fiához, nehéz karját vállára emelte közelebb húzva őt magához. Szeretetteljes gesztus volt. Fordulat is. A terem hátuljából két katona lépett előre, utat törve át a tömegen. Apja testőrei.
 Tudták, mi következik.
 - Eldobta a születésnapi ajándékodat, a mi ajándékunkat neked. És nézd - mondta óvatosan közelebb húzva a kardot és megvizsgálta - úgy látszik, van egy karcolás a markolaton. 
 - Értem - bólintott egyetértően Haydar, de összevonta a szemöldökét. Nem volt ott semmi.
 - Ügyetlen volt. - Haydar ismét bólintott. - Elrontotta az ünnepségünket.
Az őrök közben elérték a jelöletlent, földre kényszerítették, homloka a kemény padlónak nyomódott. Karját két oldalra kicsavarva térdükkel fogták le. 
- Megszégyenített bennünket. - Razzaq király felhúzott szemöldökkel ölelte magához Haydart és várta a büntetés kihirdetését. A fiú megszorította a kard markolatát, szeme még mindig zavarodottan homályos volt, ám másodpercről másodpercre tisztulni kezdett. Az egész terem őt nézte és azon tanakodott, milyen is lesz leendő királyuk, de nem sok változásra számítottak. Leena pedig visszafojtotta a lélegzetét, ökölbe szorult kézzel várt. Remélte, hogy öccse szelíd elméje nem tudja összerakni a képet. Remélte, mindenki téved. 
 - Majd - öccse felnézett apjuk arcára és a megfelelő szavakat kereste. - El fogja veszíteni az egyik kezét? - Leena szíve összeszorult. A király elmosolyodott.
"Egy jó választás." A férfit lefogó őrök egyik a fegyveréért nyúlt, ám a király felemelte a kezét. Leena levegőért kapkodott.
Nem gondolhatta, hogy... nem a születésnapi ünnepségén...
- Egy királynak többet kell tennie, mint pusztán kihirdetni a büntetést - szólal meg Razzaq király felállva. - Néha neki magának kell végrehajtania azt. - És ezzel előbbre lökte Haydart. A fiú óvatosan a jelöletlen felé lépett, kinek hegei tökéletes célpontként tekergőztek végig csuklóján. Erősebben fogta a kardot és a feje fölé emelte. Apró karjai remegtek az erőlködéstől, készen arra, hogy az első vérét kiontsa.
Leena nem törődött vele, észreveszi-e valaki, milyen gyorsan fordítja el a fejét, vagy milyen gyorsan fókuszál szeme a terem hátsó részére. Mikza. Szomorú, de nem meglepett szemekkel figyelte őt. Már várt rá, szüksége volt az erejére. Leena erősebben szorította a trónt, ujjai az arany karfába mélyedtek, nehogy felpattanjon és átszaladjon a báltermen. Gondolataiban érezte, ahogy Mikza lágyan simogatja a haját, karjaival átöleli, fejét vállához hajtja, arra a helyre, mely olyan, mintha tökéletesen neki lett volna tervezve. Fogta, védte, de meg is állította. Megmenheti attól a gondolattól, mit csinálhat bátyja azzal a karddal. Látása elhomályosult a könnyektől, fogait csikorgatva hagyta, hogy a fájdalom elvegye tőle a bánatot. Az apja nyert, mint mindig.
Leena látta Haydar pengéjét lesújtani, de nem is kellett volna. A fájdalom kiáltása elég volt ahhoz, hogy összerezzenjen. A hang visszaverődött a falakról, egyre távolodott, ahogy tulajdonosát kivonszolták a teremből, majd teljes csend honolt odabent. Aztán felharsant a taps. Ünnepelték, hogy öccse végre férfi lett, méltó arra, hogy Ourthuro királya legyen.
Leena képtelen volt elengedni Mikza tekintetét, félt, maga sem tudta, mi történne, ha megtenné. 


(folyt. köv.)

A fák is azt hiszik

 

Minek még?

Meghalok.
Körülöttem a világ egyre csak változik,
Nem maradok.

Elmegyek.
Hát senki sem tart vissza?
Mehetek.

Egy pillanat.
Fájni fog vagy nem tart örökké?
Tudat alatt maradt.

Sikítanék.
Ki hallaná meg éles hangom?
Elfutnék.

Elvesznék.
Örökké értelmet keresnék.
Élhetnék.

Nélküled.
Borús az ég, senki nem felel.
Egyedül legyek.

Hallhatatlan.
Üvöltenék, de senki nem figyel.
Ő vállalhatatlan.

Szerethetetlen.
Nincs ki útjába fényt teremtsen.
Nem feledhetetlen.

S mindezek végén egyszerűen kijelenthető:
Sebet sebre halmozó, felejthető, selejt e nő. 



Kaitlyn Davis: Az aranykalitka 1. fejezet (1. részlet)

 

EGY

    Leenaka hercegnő bájoló volt. Aranyozott trónján pihent, arcát ékköves koronájáról lelógó fátyla mögé rejtve elbűvölte a teremben lévő összes fiatal férfit. Figyelmük egyenesen csak rá irányult. Mosolya rejtélyes volt, már-már kaján és némi unottság is tükröződött belőle. 
Tekintete elkalandozott, véletlenül találkozott össze az egyik fiatal nemesével, kinek szemei áthatoltak a fémes fátylon, mielőtt elkapta volna róla tekintetét. Épp csak elfordította figyelmét, máris újabb szempárral akadt össze, egy másik ház nemes ifjával. Még egy kacsintás. Újabb mosoly. Újabb áldozat.
Nem rossz akarat vezérelte ebben a kis játékban, még csak nem is egy ostoba lány szeszélye mozgatta, hanem a túlélés. A túlélés... Az ő túlélésük.
    A tömeg elcsendesedett, Leena gondolatai megrekedtek. Ez a csend csak egy dolgot jelenthet. Ourthuro királya megérkezett fiával, Razzaq király legfiatalabb gyermekével és egyetlen örökösével. Leena oldalra pillantva lánytestvéreire nézett. Tizenegy kisebb trón, hátterében a király, a királynő és az örökös emelvényének, mint díszes szobrok aranyszínű ruhákban, ékszerekben. A háttér, a csodálatos műalkotások.
Ilyen Ourthuro útja is. A tizenkét hercegnő közül úgy tűnt, ő az egyetlen, aki kényelmetlenül érzi magát az egész miatt. Figyelmét előre fordította, nézte, ahogy a királyi család átsétál a vendégek tengerén az emelvény felé. Az apja nem volt túlságosan megtermett, de így is impozáns volt. Koronája a fején arany színben és csiszolt ékkövekkel csillogott, így egy lábbal magasabbnak hatott. A királyi köpeny, akár a nap, saját fényét ontotta magából. Az egyetlen dolog, ami éles ellentétet képzett az arannyal a fekete tetoválások, amelyek elegánsan tekeredtek csuklójától felfelé a vállán ezzel tagadhatatlanul jelezvén királyi mivoltát. 
Ourthuroban mindenkinek volt tetoválása, ez születésük ajándéka volt. Leenanak hercegnőkhöz méltóan virágok és ékszerek mintái voltak festve sovány karján felívelve. A nemesi családok szabadon választhattak jelképeket, ám csak a könyökükig, mert a felkar kizárólag a királyi család kiváltsága volt. Az alsóbb osztályba tartozók pedig mind megengedhettek maguknak egy egyszerű fekete csíkot. 
Ez egy olyan hagyomány volt, amiben Leena szintén kissé bizonytalan volt. A tetoválások szimbólumok voltak, amiket idővel lehetett bővíteni, de soha nem lehetett csökkenteni, ami a köznépnek egyfajta reményt, álmot adott. Csakhogy Ourthuroban mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Ott voltak a jelöletlenek, a rabszolgák a bűnözők, akiknek tintáját erőszakkal távolították el.
Valójában a tetoválások csak egyszerű látványelemek voltak, mint a hercegnők a háttérben. Leena tekintete a királynőre vándorolt, akit egy fémszirmokból készült ruha ékesített, s úgy tűnt, mintha tűz lenne a gyertyafényben. Ahogy az lenni szokott, mikor meglátta őt, gondolatai saját édesanyjára terelődtek. Egy nőre, akit soha nem ismerhetett meg, de gyakran álmodozott róla. Ellopták tőle születése pillanatában. A hercegnők bemutatásának árnyoldala ugyanis a királynők hiánya volt, mert a hagyomány szerint csakis akkor maradhattak életben, ha elsőszülöttjük fiú volt, örököst biztosított.
De... Leena félresöpörte borús gondolatait és rámosolygott az öccsére. Végre van egy trónörököse a birodalomnak, aki immár betöltötte ötödik életévét, s akinek születésnapját ünneplik. Annak ellenére, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a király, Haydar hercegnek melegséggel teli helye volt Leena szívében. Talán az ártatlansága, a vidám mosolya, gondtalansága, fiatal dacossága miatt. Bármi is volt az oka szerette őt. Leena ajkára harapva figyelte, visszatartva a kuncogást, ahogy a gyermek előre lépdelt három lépést téve, míg a király csupán egyet. Homlokán ránc húzódott a koncentrálástól, kis ajkai megfeszültek, mégis mosoly bujkált szája szélén. Egyenesen előre nézett, úgy ment, ahogy tanították, de szerencsére még mindig ugyanaz a kisfiú volt. Még nem volt az az ember, amilyennek az apja kényszerítette. Leena látta benne a különbséget mindennek ellenére. Megrohanták az emlékek, öccse négy, három, két és egy évesen. Nagy, kerek szemű baba, megszelídíthetetlenül nevető kisgyerek. Régen a termekben futkosott. Mindenkivel beszélt, akivel találkozott tetoválásuktól függetlenül. De most kezdte megtanulni a szabályokat. Bólintson a nemeseknek. Ne beszéljen a szolgákkal. Ne nézzen le. Soha ne mutasson kegyelmet. Egy jövőbeli király össze törvényét. 
Leena megborzongott. Fájt a lelkének nézni, ahogy felnő, felépülnek a rácsok, az aranyozott kalitka. Mindenki számára láthatatlannak tűnt, pedig ott volt, ő tudta. Még ebben a nyitott, tágas bálteremben is látta a rácsokat. Kőből épített oszlopok vették körbe őket - szélesen és mozdulatlanul. Több kijárat volt, de ezeket katonák őrizték. A gazdagság és a hatalom megnyilvánulásai. Mindenki mosolygott őt kivéve, aki fátyla árnyékában arckifejezését szinte teljesen elrejtve szemöldökét ráncolta. 
    A királyi család leült a helyére és elhelyezkedett. Apja egy pillanatra megállt, hagyta, hadd nőjön a feszültség a helyiségben. Minden beszéde előtt egy kis szorongást hozott a levegőbe, szerette elkapni ezt a pillanatot. Soha senki nem volt biztos benne, mit fog mondani, milyen új parancsot ejt ki száján, de apjának így tetszett. Bizonytalanságukon, félelmükön gyarapodott saját hatalmassága.
 - Ma ünnepeljük legtiszteltebb fiunk, Haydar herceg ötödik születésnapját - kezdte. Leena nem volt hajlandó megadni neki azt a félelmet, amit ébresztenie kellett volna benne, pedig fojtogatta, megfojtotta volna. Vigaszát kereste inkább.
Volt annak alapja, hogy az udvar bájolójának nevezték. Minél több férfivel beszélt annál kevésbé keltett feltűnést. Minél kacérabb volt, titka annál inkább rejtve maradhatott. Előadás volt, egy mód, amit az apjától tanult - csinos külső, ami sötét titkot rejt. A tiltott szerelmet őrizte magában. 
Amilyen lassan csak tudta, Leena végighordozta tekintetét a tömegen. Továbbra is mosolygott néhány fiúra, hogy találkozzon lelkes pillantásukkal, hogy egy pillanatra különlegesnek érezzék magukat. Közben szemei szépen tovább siklottak, a vendégek közelebb kerültek a terem hátsó, sötétebb részéhez. Aztán pillantása találkozott azzal az eggyel, amelyiket kereste. Az oszlop mellett, középtájtól balra a második helyen, a saját helyén, hogy Leena könnyen megtalálhassa Mikzahooq állt - katona, tiszteletreméltó személyi őr, igaz szerelem. Ha a palota volt a ketrece, akkor ez a férfi az ő személyes csapóajtója, a szabadság kis villanása. A fájdalom a mellkasában azonnal engedett, ahogy visszafogottan elvigyorodott tudtára adva, elkapta tekintetét.  
Te kezdted, gondolta és viszonozta mosolyát. Aztán ismét, az ő testőre volt, az a dolga, hogy figyelje. De Leena ismerte szemének mélyebb jelentését. Nézte, mert akarta, mert nem tudott félrenézni. 
Hivatalos öltözetében, mellkasát borító csillogó páncélban, karjai szilárdak és erősek voltak, miközben egy görbe kardot tartottak készenlétben arca előtt. Mikza olyan gyönyörű volt - tökéletes szobor. De a kemény izmok belsejében szelíd lélek lakozott, amitől még jóképűbb lett. Nevetésének mély dübörgése visszhangzott a fülében, emlékként, fegyverként, mellyel kizárhatja apja hangját. De még Mikza sem tudta elzárni száz főúr kollektív zihálását vagy a kőnek csapódó kard csörömpölését. Leena összerándult a zajra, miközben elméje küzdött, hogy felfogja a történteket.  

Folytatás következik. :)