Moments



Minden…

 

.

 

.

 Szerethetetlen vagyok?

Dallamtapadás

 

Kaptam egy "write taget"

 Kicsit lemaradtam, így utólag kell pótolnom egy hiányosságot. Köszönöm Arctalan blog Abeth, hogy gondoltál rám. :)

Cím: Körforgás write tag - 2024-es év első negyede

Szabályok:
- bármikor csatlakozhatsz
- Szabályokat a bejegyzés elejére ki kell tenni!
- Jelöld meg az ötletgazdát: Emilia 
- Jelöld, ha másnál láttad: Abeth, aki meg is hívott. :)
- A játék platform független, bárhol találkoztál vele, magaddal viheted.
- Jelölni szabad, de nem kötelező. Beszállhatsz akkor is, ha nem hívott meg külön rá senki, hiszen a lényeg nem ez. 
- Válaszolj a kérdésekre.
- Ha van ötleted, használd a +1 lehetőséget.
- Ha van kedved, kommenteld akár az ötletgazdához, askár ahhoz, akinél láttad, hogy te is kitöltötted. 

Kérdések:

Január

Mik az írós terveid erre az évre?
Hogyne lennének terveim! Igaz, kis írói válsággal indítottam, de ezen igyekszem túllendülni. Rose Harbort semmiképp nem szeretném tovább hanyagolni, s vele együtt szépen visszakúszik majd minden, helyreáll a rend. 
Szeretném befejezni legalább egy megkezdett regényem/fanfic'-cem, amelyik sikerül. Nem erőltetem, ha nem lesz meg, hát így jártam. Játszani viszont mindenképp szeretnék, hogy a karaktereim élete alakuljon, ahogyan kell. 

Van-e olyasmi, ami közvetve vagy közvetlenül kapcsolódik az íráshoz, és idén szeretnéd letenni, a múltban hagyni?
A kis leállásom mindenképp magam mögött hagynám, de van valami, amit már most tudok, hogy nem fog menni pedig jó lenne: Nem félni az írástól. Ahogyan fogalmazok, amit leírok, mindentől és bármitől. Bele szeretném adni önmagam, ami bennem van.

Hogyan, mikor állsz neki egy új történetnek? Milyen elkezdeni?
Egyelőre a folyamatban lévőkre koncentrálok, például arra, aminek még címe sincs. :D Ettől függetlenül nemrég lediktáltam magamnak egy ötletet a telefonomba, amit idővel csiszolgatni kezdek és meglátjuk, hogyxan tovább.

Milyenek a téli írós szokásaid? Más, mint amikor jó idő van?

Talán annyiban különbözik a nyári és a téli írási szokásom, hogy, ha az idő megengedi (meg a lehetőségek), akkor kiülök a szabadba, ami ugye télen nem működik. Zene a fülbe és mehet a pötyögés, ez az általános szokásom évszaktól függetlenül. (Most is szól valami a háttérben.)

Hogy állsz a sztorijaidban a téllel?

Tuti, hogy esik a hó! Imádom a hófehér tájat, reggel arra ébredni, abban sétálni. Egyértelműen nem fosztanám meg ettől regényeim szereplőit sem.

Február

Szerepelt-e bármelyik történetedben farsang, karnevál, álarcosbál, bármilyen beöltözős móka?

Van egy készülő ötletem, annak "Masquarade" a címe, illetve az egyik regényemben, a főszereplő lány fekete szárnyakkal, kissé goth stílusban lép majd színpadra a fináléban.

Ha egy hétre magadra ölthetnéd az egyik szereplőd bőrét, kiét és miért pont őt választanád?

Hú, ez nagyon nehéz! A legtöbb szereplőm élete jól is alakul, meg szívás is. Ez meghal, az elmegy, amaz visszajön, másik csalódik, meg a többi, meg a többi... Ha tényleg választanom kellene, Ophelia pl. egészen közel áll a szívemhez (Elveszve), mert bár nehéz sorssal, háttérrel bír, megtalálja azt az embert, azt a családot, amire bátran támaszkodhat, akik nem hagyják cserben.

Szokták a szereplőig másnak mutatni magukat, mint amilyenek?

Hogyne! Bátrabbnak például, na, azt sokszor megteszik. :D 
De ott van például Jasna (Elátkozott tollak), aki emberibbnek szeretné magát láttatni, mint amilyen valójában.

Igazi vagy írói álnév? Miért?

Igazinál a magyar valahogy mindig hátránnyal indul. Bevallom őszintén, én is szívesebben olvasok külföldi szerzőt, bár van nem egy hazai, akit szeretek. Én magam Alexandra Cobbler néven futok, fogjuk rá. Itt a blogon Lynként, de az más. 

Szoktál valakivel az írásról beszélni vagy inkább "rejtőzködő" típus vagy?

Bárkinek elmondom, hogy szeretek írni, tele van a fejem ötletekkel, nem szégyellem. Kreatívnak tartom magam, kissé furapóknak, s mindez velem jár együtt. Miért akarnám letagadni? Maximum nem mutatom meg, miket alkotom, de ezt meg a bloggal nem lehet összeegyeztetni szóval mindegy. :D

+1 kérdésem nincs jelenleg, talán idővel lesz. Figyelemmel fogom kísérni ezt a kis kihívást, hátha a jövőben többet is elárulok magamról (magamnak is).

További szép délutánt mindenkinek! :)

Nap

 Vajon minden, ami velünk történik magyarázatra szorul?

Kell, hogy legyen egy ok, mi miért történik vagy egyszerűen el kell fogadnunk, nekünk épp akkor azt dobta a gép?

Igen, kitaláltátok, gödörben érzem magam. Az elmúlt egy-két hétben kifelé igyekeztem mászni, szépen megvolt a támaszték a lábam alatt, a kiálló szikladarabok, amikbe belekapaszkodhattam, majd hirtelen mindez semmivé vált és most lefelé csúszom. 

Tulajdonképpen számíthattam volna erre, hiszen minden napsugaras reggelt eső követ, ha az életemről van szó. Már megszokhattam volna, nekem nem jár az, amiről a könyvek szólnak. Nincs herceg, nincs fehér ló, nincs kacsalábon forgó palota, habár utóbbi kettőt nem is hiányolom. Ellenben azt az egy valakit, aki úgy szeret, ahogyan vagyok, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, mikor önmagamat adom... Létezik ilyen egyáltalán?

Nem, nem hiszem. 

Teljes csőd, átnevezhetném magam erre...

De tudjátok:

Egyszer...

 

Aprócska öröm

 A nagy káoszban, amit mostanában átélek, a rengeteg nehéz percben, órában, napban, hétben és egy kis várakozás után most kaptam valamit, ami talán önzőség volt részemről, de legalább ennyi kis valami jó történjen...

Rendeltem pár könyvet extra akciós áron, kb. 2 árából kijött az egész.

A titkos kör (sorozat)

 magyar címe: A titkos kör
 eredeti címe: The Secret Circle
 év: 2011
 amerikai fantasy, könyvadaptáció, YA, boszorkányság
 forgalmazó: The CW

 "Miután édesanyja meghal, Cassie Blake nagymamájához költözik. A lány gyorsan beilleszkedik a helyi középiskolába, és csakhamar az is kiderül, hogy felmenői boszorkányok voltak sőt,Cassie is egy közülük. A lány és újdonsült barátai egy titkos kört szerveznek, és hatalmukat arra használják fel, hogy legyőzzék a gonosz erőket."

 Imdb: 7,3/10
 Előzetes:  katt

 

   Ez egy tipikus könyvön alapuló sorozat próbálkozás, hátha képi formában nagyobb közösségre talál.
   Megvallom nektek az őszintét, ben csodálom, hogy könyv verzióban, a magyar fordítást elkaszálták. Én is adtam neki egy esélyt anno, az alapötlet kifejezetten az én világom (mind a mai napig), ám mindössze azért tartottam ki mellette, mert megvettem a teljes sorozatot, ami megjelent belőle, s pénzt ablakon kidobni vétek.
A tv sorozattal is hasonlóan jártam, ugye az is befuccsolt, de becsülettel, az utolsó részig nézői közt voltam. 
Mi a véleményem?
Egyértelműen utóbbi nyert. Messze sokkal látványosabb, érdekes mód, kidolgozottabb. A főszereplőt nem szívlelem, ő az a hősnő, akit úgy vélem, sokan tépnénk meg olykor, olyan fatális hibákat vét. A színésznő sem épp a kedvencem, van benne valami unszimpatkus, amit nem tudok hova tenni. Phoebe Tonkins ellenben a H2O nyugis, okos sellője után nagyot villantott. A gimiben, a kovenben fixen utálnám, külső szemlélőként nézve viszont bemutatta, milyen sokoldalú színésznő.
A többiek adták magukat, ránézésre is eldönthető volt, melyik lapot oszthatták rájuk, azt hozták, ennyi.
   Maga a sztori kiszámítható ugye, egészen gyorsan lelövik a nagyobb dolgokat, a végkifejlet ugyan várat magára, mégis kliséhalmozás van. Úgy érzem, jobban ki lehetett volna használni a lehetőségeket, az egész alapja tényleg szuper, megnyitnak egy csomó kaput és ennyiben hagyják. 
Ez a "ki kivel" huzavona is elment szódával, szimpi volt, ahogyan Diana hisztije elmaradt, felnőttként kezelte a dolgot, míg Cassie tökéletesen, vitathatatlanul elnyerte a Miss Hisztérika címet, ilyen unszimpatikus keménykedő, elveszett lányt... El vagyok ezektől szokva, látszik, ritkábban olvasok már, mert bőven akadnak ilyeneket a kedvelt kategóriámban. 
   Összegezve: Az alapokat adom. Jók a lehetőségek, s könyv forma helyett képi verzióban emészthetőbb. Szerintem.
A karakterek/szereplők jelleme adja a megszokott YA fantasy formát, Phoebe Tonkins az egyetlen, akit kiemelnék, nekem az ő színészi játéka tetszett a legjobban. 

Ajánlom azoknak, akik unaloműzőt keresnek és érdekli őket a boszorkánysággal fűszerezett gimis élet, mert ez nagyjából, tömören így foglalható össze. 

Solo un morso 1. fejezet (regény)

 

1. fejezet

− Leütötted? Komolyan?! – Nézett elkerekedett szemekkel. Szerintem ő se nézi ki belőlem, hogy képes vagyok harcias lenni, ha muszáj.

− Csak úgy simán, bumm – Két kezemmel, s egy képzeletbeli vaskos bottal imitáltam a mozdulatot. Egy jól irányzott ütés a hátára, ő orra esett és nekem nem maradt más dolgom, mint felvakarni a kis srácot a földről, aztán odébb állni. Ha ez a munkám nem igazán tehetek mást.

− Ezért meg fog ölni, vagy legalább a véredet veszi – Meredith aggodalmától nevetnem kellett. Rosszallóan csóválta a fejét, mint egy szigorú anyuka, akinek a lánya épp most tépte meg az ovis csoport elkényeztetett, nagyszájú libáját. Majdnem. Csupán a korosztály, az indok és a nem tévedés, meg az egész történés, mert egy egyszerű hajcibálással aligha érhettem volna el a kívánt hatást.

− Aaron nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik, plusz van valamim, ami neki nincs. 

− Tényleg? Mi lenne az? – Nem hitt nekem.

− Elbűvölően tudok nézni, lehetetlen ellenállni nekem – Túl könnyen vettem a dolgot, már-már bolondnak nevezhetően egyszerűen, de tényleg nem láttam okot félni tőle, a rengeteg érv ellenére sem, amiket bármelyik közös ismerősünk felsorakoztatott volna, ha szépen megkérem.

− Kár, hogy nem a szemed fogja nézni, amikor rád támad, hogy keresztben lenyeljen – Kezembe nyomott egy, ki tudja mióta szorongatott törölközőt, aztán sarkon fordult és kiment a szobából. Értetlenül néztem utána, ha elmegy futni, kiszellőzik a feje. Rám addig más feladat vár, sajnos.

− Hogy vagy nagyfiú? – Ledobtam a mosdókagyló mellé a törölközőt. A srác a kád szélén ült, tenyerébe temette arcát, áradt belőle a zaklatottság, ehhez különösebben összpontosítanom se kellett. A körvonalát képező fény erős zöld színű volt, de már határozottan nyugodtabbnak tűnt, mint a történtekkor. 

− Ez… valóságos? – a kiabálástól berekedve, szinte suttogva beszélt, az egész óta mindössze néhány szót. 

- Hazudhatnék, de jobb, ha az igazat mondom. Az. 

− Akkor az a férfi ott a sikátorban… − Utálom a mondatbefejezős beszélgetéseket.

− ... meg akart téged ölni, igen – Egyszerre sóhajtottunk fel. Látszólag kevésbé rázta meg ez az új információ, mint hittem.

− És, ha te nem vagy, akkor ő...

− ... megtette volna, de nem engedtem, ahogy most se tenném, szóval nincs okod félni, jó kezekben vagy – Meglepetten merevedtem meg ölelésétől, amit pillanatnyi idő töredéke alatt vitt véghez, ugrott fel, lépett hozzám, szorított magához. Hajából a víz fedetlen vállamra csöpögött, onnan pedig le előre, ahol a felsőm felszívta őket.

− Köszönöm – Alig hittem el, amit hallottam. Sírt, könnyei a vízcseppekkel vegyülve hullottak. Most szabadult ki belőle a rengeteg sokk, megértem, a helyében hasonlóan kiborulnék. Finoman megütögettem a hátát, ennél többre aligha lettem volna képes, mikor utoljára Meredith csapott a vállamra, mint testi érintkezés akárkivel is. Sosem voltam oda ezért. Az intimszférám az enyém, senkinek nincs joga átgázolni a határaimon egyetlen szó nélkül.

− Igazán, nincs mit – Nekem óráknak tűnt, mire elengedett, valójában néhány percig tarthatott az egész. – A nevedet azért elárulhatnád.

− Mi? Ja, igen, persze, bocs. – Még szemeit törölgette a kölcsön törölközővel, de már valami halvány mosoly félét véltem felfedezni a zavartság mögött. – Sam vagyok.

− Szia Sam, Cate vagyok – Kezem nyújtottam felé, azt hiszem reflexből. Elég furának tűnt mégis elfogadta habozás nélkül. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, ezzel az övé is erősebben látszott, végre. Tekintetem az arcáról lefelé vándorolt, eddig nem volt alkalmam jobban szemügyre venni a védencem, talán jobb is volt úgy, mert ahogy a nyakától is lejjebb merészkedtem rá kellett ébrednem, nem is olyan rossz a srác, külsőre sem. Sőt, bár elég vékony, mégsem az az egészségtelenül csont sovány, inkább az a sportoló-féle, aki nem viszi túlzásba, de a virtuális helyett a való életben csinálja. Piros pont jár érte, a modern világ átlagos fiataljai a számítógép előtt töltik idejük nagy részét, emiatt ellustulnak, a kivételek viszont mindig örömet okoznak, holott szinte még közéjük tartozom. Mármint a fiatalok közé, a sportmánia vagy a kockulás távol áll tőlem, inkább tartom a minimális szintet.

− Öhm – Elvörösödve szakadtam el hasától, és tértem vissza barna szemeihez. Mi a fenét művelek? Hiszen ő még hozzám képest is gyerek! Látszólag őt is zavarba hoztam a bámulásommal, enyhe piros pír látszott arcának két oldalán. 

− Azt hiszem, kint megvárlak – Böktem a mögöttem lévő ajtóra. – Vagy, kerítek neked valami pólót, mert a tiéd, hát... enyhén szólva, nem fest túl jól.

−  Oké – Nagyot nyelve szakadtam el tekintetétől, csináltam egy hátraarcot és azzal a lendülettel kisiettem a fürdőszobából. Milyen jó, hogy ezt senki más nem látta! Arcom égett, el tudtam képzelni, milyen színem lehet. Le kell nyugodnom mire Jeremy-hez érek, különben a valószínűnél is jobban meg fog nyúzni. Messziről kiszagolja, ha valami nincs rendben, most pedig abszolút ez a helyzet. Halandót hozni a szentélyébe felér egy halálos ítélettel. Vajon ezután is a húgának fog tartani?

Óvatosan kopogtattam az ajtón, valamiért azt reméltem, házon kívül találom, de tekintve, hogy nemsokára kel fel a nap, ekkora mázlim úgy sem lehetne.

− Bújj be! – Hangja vidáman csengett, bátortalanul belépve szembesültem is vele, mennyire jó kedvűen találom. – Caterina, micsoda meglepetés!

− Szia – Intettem neki alsó ajkam rágcsálva. Az ő szobája dolgozószobájából nyílt, itt fogadott mindenkit, s itt bonyolította a kevésbé problémás eseteket, amik után például nem kellett a méregdrága szőnyeget órákon át tartó kíméletes súrolással tisztára mosni. Az ilyesmire ugyanis roppant ingerülten tud reagálni, reményeim szerint a mondandóm közel sem ér fel ezzel.

− Miben segíthetek? – Intett a kanapé felé, ahol helyet foglaltam, ő a megszokott foteljébe ült mellém. Kíváncsian fürkészte arcom, ettől még nehezebbnek tűnt kimondani.

− Ma este... szóval kint voltam és találkoztam Aaronnal – Láttam Jeremyn, kezdi sejteni, hogy nem lesz vidám a sztori. – Ő épp egy fiatal srácot akart... megenni.

− Megint beleártottad magad a dolgába, igaz? – Fejét csóválta. – Caterina...

− Nem. Mármint nem akartam szándékosan, de Sam annyira kiabált és egyszerűen nem tudtam tovább menni, mintha semmi sem történt volna. Azt se tudom igazán, miért mentem arra, mert sosem járok a belváros azon részére éjszaka, meg nappal se túlzottan, tudod. Valamiért ott lyukadtam ki, aztán meghallottam és oda kellett mennem. – Vártam valami megnyugtatást vagy hasonlót, hogy nem vagyok annyira bolond, megúszom egyszerű dorgálással és kapok egy pólót szegény srácnak, mielőtt újra rá kellene néznem arra az érintésemet hívogató hasára, amitől a szívem máris kétszeres sebességgel dobog. Tényleg kell neki egy póló, mert becsavarodok tőle! Erre képes a magány, ha a félember elzárkózik a férfiaktól és ezzel együtt az ilyen szívugrasztó látványoktól, mint egy helyes srác fedetlen felsőteste. Segítség!

− Tehát van neve is az ifjúnak? – Gyanakvóan méregette rákvörös arcom. – Netán meg is ismerhetem a közeljövőben?

− Ami azt illeti...

− Caterina, mondd, hogy nem hoztad ide! – Most jön a keresztbe lenyelés. Levegőt se vettem miközben bólintottam. Vonásai megkeményedtek, szemeiből sütött az idegesség, bármi mást szívesebben hallott volna, mint ezt. – Tudod, mi az első számú szabály és te figyelmen kívül hagytad! Megint! – felállt, járkálni kezdett.

− Nem tudtam, hova vihetném. Megharapta és alig állt a lábán, muszáj volt segítenem rajta különben ott vérzik el! – Az igazság az, hogy egészen éber volt, csak egy kicsit ingatagon ácsorgott, de még az elején kaptam rajta Aaront, így kevesebb vért ivott, mint tervezte.

− Hol van most? 

− A szobámban. A fürdőben hagytam, de nem lesz semmi baj, bízik bennem.

− Ma rátámadt egy éhes vámpír, aztán jöttél te, aki megmentetted és elhoztad annak az otthonába, aki megpróbálta megölni. Ezt is elmondtad neki? – Lesütöttem a szemem. Már fele annyira sem voltam biztos a segítségében. 

− Erre nem gondoltam – ajkamba haraptam. 

− Ha szerencséd van, Aaron nem fedezi fel – Hangja ellágyult, felnéztem rá. Látszólag gondolkodott, ingének gallérját igazgatta, erről eszembe jutott valami, de még nem mertem hangosan kimondani. – Napnyugtáig tüntesd el, különben még nagyobb bajba sodrod, mint amilyenbe alapból került.

− Rendben – Nagy kő esett le a szívemről, s ért földet hangos puffanással. Mégis mellettem áll, noha rezeg a léc, mert Aaron erősebb nála, simán felülkerekedik rajta a plusz harminc évével.

− Menj vissza hozzá, kísérd át a szomszédos vendégszobába, ott jobban tudsz rá figyelni. Nappalra mellétek rendelem Todot, vigyázni fog rá, és rád is.

− Köszönöm – Felálltam. Az ajtóra néztem, mégis felé tettem egy lépést. – Szeretnék még kérni valamit...

− Hozom – Elhúzta a száját. Megkerült, eltűnt hálószobájának ajtaja mögött, aztán vissza is tért egy fekete, rövid ujjú pólóval. Meglepetten néztem a kezembe nyomott ruhadarabra. – Ismerem Aaron szokásait.

− Hát, igen – Egyet kellett értenem. Ő nem annyira híve a tisztaságnak, vagy a legkevésbé brutális vérontásnak, mint Jeremy. Inkább azt élvezi, ha minél véresebb a helyszín, ettől válik igazán élvezetessé a vadászat. Ez nála már-már betegesnek számít. Őrült is, vámpír is, a legjobb párosítás, ha az ember minderre teljes iróniával gondol.

− Caterina – szólt utánam mikor kifelé indultam. Megálltam, felé fordultam. – Ígérd meg, hogy többé nem teszel ilyet. Legközelebb nem biztos, hogy ekkora szerencséd lesz, és ha veszélybe sodrod az életed, bármennyire fontos is neked, nem fogok habozni, kit válasszak.

− Értettem – Jeremy-be annyi jóság szorult, amennyinek harmada elég lenne Olaszország teljes lakosságának, és mindjárt békésebb lenne az életük. Embernek is ilyen türelmes volt, állítása szerint, most, évekkel később ez fokozódott. Azért szigorú, kemény és fegyelmet parancsoló, ám ha elengedi magát, nagyon kedves tud lenni. Ezt szeretem benne a legjobban. Mióta rám talált, megmentett attól a ténylegesen elmebeteg vámpírtól, az életem a kezébe került, nem használja ki, nem kényszerít semmire, inkább engedi, hogy létezzem, ahogy szeretnék, persze bizonyos korlátok között. Többnyire betartom őket. Sam... Sam egy apró eltérés a rendszertől, megoldódik, mielőtt hármat számolhatna.

Volt bennem egy kis félsz, mikor benyitottam a szobámba és teljes csend honolt, ám meghallottam a motoszkálást a fürdő felől, s ez eloszlatta minden kételyem. Nem szökött meg, tényleg bízik bennem.

− Sam? – Bekukucskáltam hozzá, a nadrágja már rajta volt a törölköző helyett, csupán felül volt továbbra is fedetlen, amitől újfent elvörösödtem. – Minden rendben?

- Fogjuk rá – Vont vállat és átsétált hozzám. – Az az enyém?

− Ez Jeremy kölcsön ajándéka, míg itt tartózkodsz – átvette tőlem a pólót.

− Miért? Itt kell maradnom? – Ismét éreztem felőle áradó félelmet, ezt el kellett tüntetnem, nyugodtan kell maradnia, akkor tudom irányítani, lebeszélni őrültségekről. Hisztis emberekből, lényekből, egy időre elegem van.

− Jobb lenne, ha pihennél egy kicsit. Nagyon kényelmes ágyaink vannak, alszol egyet utána, mehetsz, amerre szeretnél. – Valamivel nyugodtabban tűnt, a zöld fény is világosodott. Az lenne a legjobb, ha minél közelebb kerülne a fehérhez, de ilyen csak a mesékben létezik, azt hiszem.

− Miért nem mehetek most? 

− Mert még nem kelt fel a nap, nem biztonságos odakint lenned, plusz nemrég megharaptak, vért vesztettél, ezt is pótolnod kell – sosem voltam túl jó meggyőzésben, de most kivételesen mégis bevált.

− Jó, de ha felébredtem elengedtek – Meglepetten néztem rá.

− Úgy beszélsz, mintha rab lennél. Egyáltalán nem így van. Vendég vagy itt, szabad ember, csupán biztonságot kínálok, nem láncoltalak az ágyhoz, igaz? – Szavaim eljutottak agyamig, amit egy másik kép követett, ez elakasztotta a szavam, vele együtt viszont rengeteg vér zúdult az arcomba, égett, mintha parazsat raktak volna rá. Cseppet sem nyugtatott meg a vigyor, ami fültől fülig húzódott az arcán velem szemben. Tessék, máris perverz rablónak néz, fura vágyakkal és szexuális szokásokkal! – Szóval... átkísérlek a szobádba...

− Nem! – vágta rá egyből. – Nem akarok egyedül maradni! – Megértem, én se akarnék. 

− Felajánlom a padlómat, de az elég hideg, mivel régi a ház és hát... – Egy részemnek tetszett az ötlet, a másik ellenben józanul gondolkodott a srácról, aki egyszerűen gyerek, s a védencem, akit meg akart enni az egyik lakótársam. Ettől függetlenül, valóban könnyebb lenne úgy figyelni, ha velem egy légtérben tartózkodik.

− Az ágyad is megteszi.

− Ott én alszom – Továbbra is vigyorgott.

− Ketten is elférünk, elég nagynak tűnik.

− Ezt elfelejtheted! Az ágyam az enyém, középen alszom, minden centiméterét elfoglalva, szóval neked, ha akarnék, se tudnék helyet szorítani rajta. – Hadartam zavaromban, mivel ez a lehetőség újabb fantáziám kreálta képeket vetített elő fejemben. Szavaim hitelességét bizonyítandó, átvágtam a fürdőn a szemben lévő ajtóig, ami a másik szobába vezet. Felkaptam az ágyról a takarót a párnákkal, majd visszamentem. A látványtól majdnem eldobtam őket. Sam hason feküdt az ágyam túlsó végén, fejét a másik irányba fordította és úgy szuszogott, mint, aki mélyen alszik. – Hé! Kelj fel, de rögtön! Megmondtam, hogy az az én ágyam!

− Annyira kényelmes – dünnyögte a párnába, miközben felém fordította kócos fejét. – Ígérem, hozzád se érek, becs’ szó.

− Ha mégis, letöröm a kezed! – Fenyegetőztem, mintha ezzel bármin is változtathattam volna. A fotelbe dobtam a cuccokat, aztán a szekrényemhez mentem. A hálóruhámon jelentős változásokat kell végrehajtani, mondjuk egy pulóver és egy hosszú alsó megteszi. A legkisebb kísértést is el kell kerülni, az ő részéről és az enyémről egyaránt. Ha nem tud hozzám érni, az egyelőre talán megteszi. Kivettem a vékony, halvány rózsaszín felsőm, és a fehér nadrágom. Átmentem a fürdőbe, gondosan bezártam mögöttem az ajtót, míg átöltöztem. Visszatérve mosolyom akaratlanul kirobbant belőlem. Halk hortyogó hang ütötte meg fülem, ez valamelyest erősödött, ahogy bebújtam mellé a takaró alá. Érkezésemre nyögve mocorgott, elfordította a fejét, s aludt is tovább. Még néznem kellett néhány percet, csendben, mire eljutottam arra a pontra, hogy tényleg jót tettem, megmentettem őt a haláltól, ezzel új esélyt adva az életre. Mellettem biztonságban lesz, aztán a sorsra bízom. Ettől a gondolattól furcsa, kellemetlen érzés kúszott a mellkasomba, a szívemet környékezte meg. Nem akartam tőle elszakadni, valamiért úgy éreztem, akkor a legjobb, ha mellette lehetek, vigyázhatok rá, mert csak én tudom igazán megvédeni a világban elterjedt gonosztól, legyen az kézzel fogható vagy csupán szemünkkel érzékelhető. Rám van szüksége, bármilyen furán hangzik is ez.