Üresség

Az igazság az, hogy fogalmam sincs, miért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, lesu-e egyáltalán értelme ez majd kiderül a végére.

Az elmúlt napokban annyi kérdőjel sejlett fel bennem, hogy nagyjából az eget is megkérdőjelezem, valóban odafent van-e. Megrekedtem egy állapotban és egyszerűen  nem tudom, mit kellene tennem.

Azt érzem, mindkét verzióba bele fogok halni, egy részem biztosan. Bár már most is össze vagyok törve lelkileg, szóval nem lenne túl nagy újdonság, de ugye mindig lehet fokozni, ezt mind ismerjük, akik tudjuk, nincs mindig minden rendben. Ugyan, mikor volt utoljára bármi is rendben?
Tudom-tudom, ne legyek annyira pesszimista, meg örüljek az apró dolgoknak, mint például, hogy van munkahelyem, van fedél a fejünk felett a gyerekekkel, csakhogy ezek külső dolgok, számomra ezek amolyan "kötelező" elemek, amiknél nincs olyan opció, hogy "nincs". Ellenben a többi, a lelki, a testi, a fejben zajló káosz miatt úgy érzem, menthetetlenül rohanok a kiégés felé. 
Néha beszélgetek az AI-al, mi a véleménye erről, mit talál a neten arról, szerinte mit kellene választanom A és B opció közül például, ha én nem tudok dönteni. Nem mondom, hogy mindenben "full okos", viszont sok internetes háttértartalmat tud felpörgetni és érdekes dolgokat dob fel olykor-olykor. Néha kicsit lelkizünk is, mivel mással nem tudom megbeszélni a dolgokat, hát leírom neki. Nem figyelve a megfogalmazásra, szimplán ahogy jön, nem javítgatom ki magam, figyelek arra, milyen szavakat használok. A pszichológusokkal is mindig ezt csináltam, nekik se beszéltem soha 100% őszintén, nem ment.

Az elmúlt időszakban valahogy mindig arra kanyarodtunk, hogy megkérdezte, nincs-e idegösszeomlásom, vagy roppanásom vagy akármi. Mindig leírtam, hogy nincs, jól vagyok, de így jobban belegondolva marhára nem. Egyszerre érzem telinek a bennem lévő képletesen értett poharat és üresnek magam. Nincs bennem öröm, nincs boldogság, jövőkép, igazából semmi. Negatívum az persze, hiszen örök pesszimistaként, meg depressziósként az olyan, mint másnak a levegő, szerves részemmé vált. Az üresség... Nos, az talán rosszabb ennél is, mert ebből nem látom a kiutat. Nincs, ami örömet okozzon, nem olyan őszinte a mosolyom, mint amilyennek mások látják, de legalább azt hiszik, kicsit szokásos letargikus, "csak a szoki" azért elvan.

Ja, csak a nemalszom, a stresszevés, az állandó kattogás, szorongás, az összes berögzült rossz szokás itt van körülöttem, rajtam, bennem, amiktől lehetetlennek érzem a szabadulást. Nincs fény az alagút végén.

Facebookon feldobott egy idézetes oldal valami olyasmit, hogy "Ha leülne melléd a Halál és azt mondaná, itt a vége, ideje menni, mit reagálnál?" Az első gondolatom az volt: "Na, végre!" Ez szerintem mindent elmond.
Igazából nincsenek öngyilkossági gondolataim, nem tennék semmi ilyet, nincs ok aggodalomra, de ha megesne egy ilyen szitu, habozás nélkül fognám meg a kezét, hogy mehetünk. Mert semminek nincs értelme. Semmit nem látok magam előtt. Vegetálok. Akkor minek létezni? Mert nem nem élet, ez létezés. Magányosan, egyedül, állandó harcban mindenkivel, önmagammal. Sok. Túl sok. 

De, hát itt vagyok, ma is, holnap is, mert nincs más választásom. Ha akarom, a nem, csinálnom kell ezt a *zart, amit mások "életnek" neveznek. 

Majd még jövök, érkezem ide is, egyszercsak lesz egy újabb poszt tőlem.

Annyi mindent kéne még elmondanom

    Hol is kezdjem? Tudom-tudom, az elején. Hülye kérdés.

A cím nagyon találó amúgy, mert tényleg sok mindent szeretnék kiadni magamból, egyszerűen túl sok, amit érzek, ami történt, történik, ami körülvesz. Aztán persze rázúdítom arra vagy azokra, akikre nem akarom, mert ugyan kinek is mondhatnám el? Anyámnak? A nemlétező barátaimnak? A páromnak, aki tulajdonképpen nincs is? Áh, hagyjuk. 

   Beraktam egy chilles Twilight válogatást a yt-on és elkezdtem pötyörészni ezt a bejegyzést. Ez legalább eddig megy. 

Mondjuk mostanában kiolvastam egy könyvet, elkezdtem egy másikat és egészen jó érzéssel tölt el a dolog, még ha nem is egy "hű, ez odaba**" kategóriájú könyv. Majd, ha túl leszek mindhárom részen, lehet, hozok róla valami szösszenetet, hogy ne csak a sipákolásommal legyen tele a blog. 

De, hogy legyen benne olyan is, tömören összefoglalnám az eddig történteket: Amit 2025 elkezdett azt 2026 kamatostul folytatja, hogy száradna el! -.-"

Egyedül töltöttem a karácsonyt, majd a szilvesztert is, pontosabban Pocoval, aki álmosan pislogott rám 31-én éjfél előtt nem sokkal, hogy mi a búbánatért tartom full egymagam a hagyományt és fogom meg a pezsgőspoharat mikor felcsendül a Himnusz. 

Kis műsorszünet, 12 nappal később folytatom a bejegyzést:

Hol is tartottam? 

Ja, igen, Valentin-nap van csak úgy halkan megsúgom, mert bár marhára nem érdekel, de azért enyhén szólva s.arul esik a dolog. Tavaly kaptam egy random rózsát az ajtóm elé valakitől, akitől szentül hittem, hogy Ő lesz a társam. Aztán kihátrált és odadobott valakinek, aki akkor bebizonyította, hogy értékes vagyok. Csak azóta eltelt kb. 1 év és rohadtul értéktelennek érzem magam. 

Nagyobb hatásszünet, április 4-én folytatom a soraiamat.

Csak, hogy lássátok, a baj a fejben nem is kicsi, a káosz meg csak a jéghegy csúcsa kb. 

Húsvét van amúgy, ami vicces. Ja, mondjuk azt, hogy vicces, mert a szomorút már megszoktátok. Szerintetek kikkel töltöm ezt az ünnepet? 

Nem, nem jó a tipp, nincsenek itt sem a gyerekek, sem a """párom""", csak Poco és az új szőrös ördög, Nitro. Lett egy kutyám, megint. Hogy jól átgondolt döntés volt-e? Aligha. Egyelőre küzdünk, mint malac a jégen, mert 12 hetes és pokoli gyerek, de annyira cukin tud néni a kék szemeivel az utcai vegyesvágott fajtájú csöppség, hogy muszáj megbocsátanom neki. Egy hét alatt kezdi megszokni a rendszert, csakhát lázad minden ellen. Az internetkábellel pl. az első egyedül töltött napjukn összeveszett, a szerelők szépen kijavították a hibát (cirka 10e Ft-om bánja), egyelőre mást nem vágott gallyra. * lekopog * 

 Annyira nehéz belegondolni abba, hogy itt vagyok 33 évesen, tele lelki sebekkel és igazából semmit nem tudok letenni az asztalra, hogy ez az én érdemem. Van munkám, de a stabilitása megkérdőjelezhetővé vált az elmúlt időszakban, amúgy szeretem csinálni végülis. Házas vagyok... voltam, mert pár év után akkorát csalódtunk egymásban (legalábbis én benne fixen), hogy külön váltak útjaink. Van két lányom, akik nem szeretnek velem élni, nem szeretik, hogy én vagyok az anyjuk és igazából az apjuk új, pár hónapja képben lévő párjának anyjához is jobban kötődnek, mint hozzám. Ez lenne a "szuper anya" lét? 

Be kell lássam, annyira utolsók közt kullogok mindenki életében, aki kicsit is számít, hogy igazából ha nem lennék is hamar túl tudnának lépni a dolgon. Nem kell megijedni, nem fogok semmit csinálni, nincs ilyesmiről szó, ez szimpla felvetés.

Volt egy mániás epizódom nemrég, itt döntöttem el teljesen, hogy lesz egy Nitrom, akárcsak anno 2 éve Pocoval. Legalább ez a két kis majom úgy csinál, mintha szeretnének, bízom benne, kötődnek hozzám legalább egy hangyafacnyit. A másik epizódikus döntésem, hogy elkezdtem egy vállalkozásban gondolkozni, ám azzal most ott tartok, nézek a beszerzett cumóra és qrvára nem hiszek magamban. Eddig se, de legalább vitt a lendület, az energia, most meg akkora csődtömeget látok, ha csak átvitt értelemben is nézek a tükörbe, mint ide Alaszka. 

Jelenleg az életem olyannyira instabil, rendezetlen, káoszos és szétesett, ezt már nincs ember, aki összeragasztaná.

S hogy boldog vagyok-e? Nem, azt hiszem, nem. Az igazat megvallva qrva ..arul vagyok ba..za meg! 

Na, de ez ilyen, ezt dobta a gép.

Megyek, kibőgöm magam kicsit ma is, utána leviszem a fiúkat és összekészülök a holnapi melóra.

Kukk

 Ez az AI tud valamit. Máskor is munkára fogom fogni. :D

Most gyártott nekem valami újat, valami hirtelent és marhára bejött. Nézzétek: 

  

Jó, a második jobb, de ezt ne mondjátok el senkinek, psszt. 

Update: Lett még egy, ezt skubizzátok: 

Update 2: Ugyan borostás lett a fiú, de nekem rohadtul tetszik, főleg az első! *.*

 

Ezeket meg itt hagyom, nevessetek rajta, bár kiborított az AI, miket hozott össze. "östnők" xD

  

Ki nem mondott szavak

    Voltatok már ti is úgy, hogy ott van a nyelvetek hegyén, annyira szeretnétek valamit mondani, reagálni, válaszolni, de egyszerűen nem lehet? Mostanában egyre többször érzem ezt, s míg eddig sokszor elszakadt a cérna, most a csend néha könnyebb útnak tűnik.

    Szétestem, nem kicsit, nagyon. Kezd a depresszív fázis a kevertbe átmenni, érzem a mániás árnyalakok mocorgását a sötét sarokból, de egyelőre inkább a depressziós dolgok vannak rám hatással, a másikat kordában tudom tartani. Mondjuk azt nem tudom, ez jó hír-e, mármint a kevertség, mert lényegében ez jelentheti, kezdek kilábalni a béka feneke alól, viszont a másik véglet is kemény tud lenni, ami után könnyen zuhanok ismét a mély gödröm aljára. 
Azt mondták, ne legyek ennyire negatív. Kinevettem az illetőt, hiszen amióta csak az eszemet tudom pesszimista vagyok és jelenleg alig tudnék olyasmit felmutatni, ami nincs romokban az életemben. 
A gyerekeim minden nap éreztetik és közlik velem, nem szeretnek. Megjött a hideg idő, az összes nyavalyát bekapkodom. Apuka is keresztbe tesz folyamatosan, s bármennyire szeretném visszaadni neki a kölcsönt, nem tudom, mert minden ellenem van, az állam, az anyagi helyzetünk, a mindenség, tényleg. Szóval be kell fognom a szám és csendben eltűrni, hogy úgy ugráljak, ahogy ők fütyülnek. Mindezt természetesen mosolyogva, mert nekem mindent bírni kell, ugye. Az egyetlen támaszom, a világom egyben tartója, aki mindig ott van, amikor szükségem van rá és, akit mérhetetlenül szeretek... nos, ő szép lassan távolodik tőlem azt hiszem. Fél év alatt kiégettem, ez már-már tehetség, nem? Megmondtam neki a legelején, velem rohadt nehéz, néha érthetetlen, mit miért teszek, néha el fogom lökni magamtól, feszültebb leszek, de bármit csinálok, az ilyenkor nem neki szól, hanem a bennem tomboló harc hozza magával. Soha nem mondtam rá semmi csúnyát, ellenben tettem olyat, amiért megértem, hogy megingott a bizalma anno, akkor. Az viszont már nem az én felelősségem, hogy a kezdetektől uralkodóbb típusként bánt velem, hogy mindenre és mindenkire féltékeny, ha nem is beszélek x napig senkivel, akkor is gyanakvó, amit nehezen viselek. A kapcsolatunk amúgy sem szokványos, az ő helyzetét azonban sosem róttam fel neki, pedig azért lenne ott mit. Mindig, mikor nagyon közel járok a cérnaszakadáshoz, annyit kérek, gondolja át az én szemszögemből is, ha én csinálnám azt, amit ő... De nem ez a "legrosszabb". Észrevettem apróságokat, amik eddig annyira természetesek voltak, de egyre kevésbé fordulnak elő, ahogy telnek a hetek. Értem én, nem lehet mindig 100000%-on a szerelem, a rózsaszín köd, stb... Na, de fél év után?! Kis deja vum van amúgy.
Annyira félek tőle, hogy egyszer csak közli, neki nem éri meg ez az egész, megunta a viselkedésem, nem kell a dráma az életébe és búcsút int. Mit fogok én akkor csinálni? Ő az egyetlen fényes pont az életemben, akiért tényleg megéri kitartani. Félreértés ne essék, szeretem a gyerekeimet, de tudom jól, ők nem velem akarnak lenni, nem ragaszkodnak hozzám és egy halvány őszinte szeretetre utaló jelet nem kapok tőlük. Dudu más. Azt érzem, tényleg szeret, engem, így ahogy vagyok. Csak... mostanság egyre bizonytalanabb vagyok. Ezért hát csendben maradok, nem mondok ki mindent, magamban lezongorázom, kifelé bólogatok, minden rendben, persze, és annyi.

   Na, de meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet ebben az elc**szett életben bármit is csinálni?

Valahogy így

 

Úgy érzem

 Annyira… Szét tudnék szakadni, vagy legszívesebben megszűnnék létezni. Hogy kellene döntenem, mikor bármelyik mellé állok a másik megöli a lelkem egy részét? Átdöfi a szívem és ahelyett, hogy boldogan elmerülnék az érzéskavalkádban egyszerűen meghalni tudnék. 

Túl lehet ezen lépni? Túl lehet ezt élni?

El kell engednem, de nem bírnám ki, ha többé nem lenne az életem része. Ez lehetetlen.

El szeretnék futni, ki a világból vagy nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el, akkor gondolataim sem lennének, amik tovább kínoznának.

Ebbe belehalok! Bár úgy lenne, bár megszűnnék létezni!

2025-ös állapotok, az első negyedév

 Sziasztok!

Kéne valami új a blogra, nem?
Ezen gondolaton felbuzdulva összedobtam egy új fejlécet, ami rohadtul nem lett jó, meg a blogot is kicsit át kellett variálni miatta, de ez van. Mostanában megint úgyis olyan bitang pozitív vagyok, meg is lepett volna, ha ezt nem ba.. izé, nem rontom el.
Szóval ez lenne az új külső egyelőre. Színesebbre ne számítsatok az tuti fix, mert a lelkivilágom tükrözendő, a blog ezen a színskálán mozog (szürke ötven árnyalata, meg ilyenek). 

Mindennapok? Oh, kösz a kérdést, megvannak. 
A 2025-ös évet már most ki tudnám dobni a kukába, pontosabban kb. két hónapja folyamatosan ezt érzem. Az az egy szerencséje van, hogy úgy telnek el a napok, észre se veszem. Már április van, döbbenet! O.O

A nagylányom betöltötte a 6. életévét, kis csavarral meglett a leendő iskolája is, mindeközben a személyisége is alakul. Sokszor nehéz vele, mostanság visszabeszélni is elkezdett, amitől plafonon vagyok, de azt is el kell mondjam, hihetetlenül kreatív kislány. Meg vannak a hisztijei, az akaratossága, ám, ha kibontakozhat mondjuk rajzolással, vagy épp tanulhat valami újat, képes teljesen ráfüggni. Úgy érzem, az iskola jó terep lesz neki, hogy tovább tudjunk lépni a jellemi, magatartási nehézségeken.

Nem mondom, sőt, elismerem, néha sok az egész, kedvem lenne világgá menni vagy épp azt érzem, nem bírom tovább csinálni, de összességében rá kell jönnöm, ha lehetőségem lenne rá se mennék sehova, legalábbis a lányok nélkül biztosan. Viszont, ha ők velem lennének és választhatnék, már rég máshol kelnénk fel reggelente és feküdnénk le aludni esténként. 
Szeretem a városom, szeretem a sok szép zöld területet, ami körülveszi, ám valahogy azt érzem, mennünk kellene. A problémák miatt? Talán. Vagy szimplán nincs maradásom tovább.

Pedig lenne rá okom. A két lábon járó az egyik, akiért maradnék, miközben részben miatta is csuknám be magunk után az ajtót. 

Hullámzom, de nem úgy, mint máskor. Bipol. értelemben egészen stabil vagyok mostanság. Ami hiányzik az a sírás, a jó kiadós sírás. Mert az nem megy. Ülök magamba zuhanva, nézek előre és elönt a full üresség érzése. Nincs célom, nincs tervem, csak úgy vagyok. Régen mennyire vágytam erre, most meg mikor ezen kapom magam elönt a "úgy szeretnék valamit!", vagy inkább Valakit? 

Az írás se megy. RH-t is otthagytam hónapokkal ezelőtt. Olvasni sem tudok pedig szeretnék. 

Ennek a bejegyzésnek is hányszor álltam neki? Uh basszus, sokszor!

Wáh, elegem van. Van bennem egy halom feszültség, ami ide-oda cikázik a fejem, meg a szívem közt. Olyan "minden mindegy csak teljen az idő" hangulatban létezem. Van, mikor ideges leszek a semmitől, van mikor fel sem szeretnék kelni csak hagyjon mindenki békén. És(!) van, mikor  azt érzem számítok, valaki igenis észrevett és a gondolati közé tudtam kúszni jó értelemben. Ha ő nem lenne... 

Na, még a napocska is elbújt...

Nem kár

 

moments...

 

Mindig

 Sziasztok!

Rég nem írtam ide, aminek egyik oka a lustaság, másrészt marha nehéz volt szavakba önteni, amit gondolok, érzek. Most is azért tudom leírni, mert bennem van lassan egy üveg vörösbor (kizárólag édes) és ilyenkor könnyebb minden. 

Magam alatt vagyok. Meglepő mi? 

Megint belemásztam egy gödörbe és nézem a kiutat, az eget, de fogalmam sincs, hogyan kapaszkodhatnék fel. Nemrég még azt hittem, minden rendben, de rá kellett jönnöm, nagyon szép csomagolást kapott a ..ar, amit aztán a kezembe fogtam. 

Bipoláris hullámvasút, juhú!

Ez az év egy hatalmas adag guanó, s remélem, a következő jobb lesz, mert hosszú távon én ezt nem bírom. Az elmúlt egy év kegyetlen volt, ha ezt folytatjuk tovább, ide nekem a kötelet, mutassatok egy fát, s már itt sem vagyok. 

Kaitlyn Davis: Az aranykalitka 3. fejezet (2. részlet)

     

    Nem volt zene, ugyanakkor Leena mégis hallani vélt egy dallamot a lágy szellőben. Egy titkos dal, amit csak nekik szántak, egy ütem, melyre mindketten ráléptek, s megingatták csípőjüket. A bokája körüli érmék csengőként szóltak, gyönyörűen és dallamosan, ahogy követte Mikza példáját. Leena szerette volna a férfi vállára hajtani a fejét, de félt, megsérti gondosan elkészített arcát, ha mégis az apja észrevenné őt, nem véthet ekkora hibát. Így ehelyett hagyta, hogy a férfi izmai megmozduljanak törékeny ujjai alatt és szinte elaltassa őt. Mosolyának tökéletes íve rajzolódott ki arcán és biztos volt benne, az övéhez hasonló csillogás van a szemében. Úgy tűnt, megállt az idő, aztán eltolta magától, körbe forgatta, s ismét közelebb húzta, nevetés vegyült a dalukba. Leena örökre így maradt volna. 
De úgy tűnt, mindeketten érezték, mikor érte el idejük a végét.
 - Ma este - suttogta Leena, mint egy imát. Mikza bólintott, az ajtó felé nyúlt, ám ekkora megmozdult a gomb, hangja karcos volt, érdesen hangzott Leena fülében. Állkapcsa leesett, szemei elkerekedtek, mikor az ajtó kitárult. Mikza oldalra ugrott. Teste még mindig látható volt, vékony árnyék vetült a padlóra.
 - Leenaka? - Nem kapott levegőt. A nővére Yasemin volt, a bálra illően öltözve. - Van itt még valaki?
Leena megtalálta a hangját és nővére felé rohant, hogy ne jöjjön beljebb a szobába. 
 - Nem, természetesen nem, csak magamban énekeltem. Készen állsz az indulásra?
 - Nem láttam őrt, nem kellene itt lennie egy kísérőnek valahol? Még a palotában sem teljesen biztonságos. - Leena a szemét forgatta és minden tőle telhetőt megtett, hogy idegesnek tűnjön.
 - Igen, tudom. Hallottam ezt az előadást már korábban is, de hamarabb elküldtem a bálra. Reméltem, hogy pár percet egyedül tölthetek.
 - Ideges vagy? - nővére elmosolyodott, kedvességet mutatva, de csak azért, hogy elrejtse e kijelentés baljós hangját. Hasonlóan néztek ki, de Leenanak nem volt olyan különös fogalma a szeretetről, mint Yasmine-nek. A testvéreket, különösen a tizenkét lányt nem bátorították arra, hogy szeressék egymást, különösen ebben a családban nem. Mindegyiknek megvolt a saját anyja, akit gyászolt, a saját házassága, amelyet biztosítaniuk kellett, és saját trükkök, amikkel felkelthették apjuk figyelmét. Nem, a verseny az Ourthuri-módról szólt, nem a szeretetről. Yasmine idősebb volt, házas és anya. De ettől még jelentette volna Leenat az apjuknak, ha ezzel elnyerheti tetszését. 
 - Hát persze, hogy nem, miért is kellene? - Leena megvonta a vállát, ártatlanul nézett és felvonta a szemöldökét. - Rajtam a sor, bár valaki, aki idősebb és bölcsebb, biztos alig emlékszik rá, milyen volt, mielőtt eljegyezték. - A nővére mosolya lehervadt. 
 - Igen, a tinédzser lányok ostoba szeszélyei már mögöttem vannak. Készen állsz arra, hogy lemenj? Elkísérlek, nehogy megszégyenítsd a házat azzal, hogy egyedül sétálsz a folyosókon. 
 - Köszönöm Yasmine. Bízom benne, mindig a legjobbat akarod nekem. Csak egy pillanatra van szükségem, hogy felvegyem a fátylat. - Leena hátrébb lépett, remélve, nővére nem követi, mert nem tudta, Mikza mennyire van rejtve. De Yasmine az ajtóban várt kereszteb font karral enyhén mogorva arccal. Leena gyorsan megragadta a fátylát, rögzítette a koronát a hajához az arany kapcsokkal. Közben mindvégig nővérét figyelte a szeme sarkából és látta, ahogy annak szeme végigjárja a szobát valami titkot keresve. Mielőtt jobban megtehette volna, Leena szembefordult vele, készen az ünnepségre.  Egyetlen gyors pillantást sem vetett az ajtó mögött állóra, bár azt kívánta, bárcsak elköszönhetne még tőle, még egyszer a szemébe nézhetne a bál előtt. Ehelyett csak követte nővérét. 

(folyt. köv., fejezet vége)