Elveszve 8. fejezet (regény)

 

8. fejezet

A következő héten nem mentem iskolába. A házat sem hagytam el, nagyjából a szobámat sem, azon kívül, mikor kimerészkedtem a mosdóba. Telefon és laptop híján olvastam, bámultam kifelé az ablakon, zenét hallgattam a rádióból. Illetve a sebeimet tisztogattam, átkötöztem, gyógyítottam, hogy minél hamarabb elhalványuljanak és visszatérhessek a szabadabb életembe. 

Az egész azon a vasárnap koradélutánon kezdődött. Mark kitett a házunk előtt, formális elköszönéssel búcsút intettünk egymásnak és elindultam befelé. Fel sem tűnt, hogy apa autója nincs a helyén, míg be nem értem. 

 - Most porszívóztam fel! - sipító hang vágott mellkason. - Hogy lehetsz ennyire idióta? Ennyit számít neked, hogy a belem kidolgozom? Te hálátlan liba! 

 - Sa… sajnálom - dadogtam. Az eszem másodperces késésben volt a történésekhez képest. - Elnézést.

 - Nem nézem el! - vágta rá dühtől izzva. A lépcső aljában állt, kezében a felmosónyelet tartva. Esélyem se volt feljutni az emeletre, míg ott volt. - Ki volt az a férfi? A stricid? Ha már elmész kurválkodni, legalább hazaadhatnál belőle valamennyit. Nem, majd mi tartunk el életed végéig, mi? 

 - Apa munkatársa, hazahozott, összefutottunk, mikor hazafelé sétáltam - magyaráztam anyámnak, de minek? Sosem hallotta meg, amit mondok neki. 

 - Szóval összeszűrted apád főnökével a levet? Nincs neked eszed ostoba lány? Miattad fogják megint kirúgni, ezt akarod? Miért nyomorítod meg az életünket? Átkozott dög, az vagy te! Egy szörnyeteg! Agybajos gnóm szörnyeteg! - Hiába sorolta a szokásos jelzőket, évek után is ugyanúgy tudtak fájni a szavai. Soha nem kértem, hogy szeressen, soha nem mondtam neki egyetlen rossz szót sem, ő ellenben… - Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te? 

Nagyjából így ennyire emlékszem, meg arra, ahogy előre lendül, maga elé tartva a felmosó nyelét. Aztán jött a fájdalom. A padlón feküdtem, de nem fogytak a csapások. Égett mindenem, teljesen átjárt a borzalmas kín, de nem akart vége lenni. Minden egyes alkalommal fohászkodom a mindenhatónak, ha valóban létezik, vigyen magával. Ha pedig az ördög szeretne, hát legyen, csak valamelyikük szabadítson meg a földi nyomorúságtól. A nyomorúságom életemtől. A felesleges, ártó létezésemtől.

Most először azonban ott motoszkált valami halvány, alig észrevehető, pislákoló kis fény, ami élni akart, erre ösztökélt. Lépjek, meneküljek, éljem túl, vessek neki véget. 

 - Kotródj a szemem elől, meg ne lássalak! - Négykézláb vonszoltam magam a lépcső felé. - Kelj fel, te csitri, ne mocskold be a padlót. Miattad takaríthatok fel újra! - Remegtem akár a kocsonya. Észre se vettem a zsebemből kicsúszott telefonom, míg nem hallottam a reccsenést magam mögül, ahogyan darabokra zúzták. - Ha beszélsz valakinek, tudod mi lesz!

 - Igen - Rám dörrent, hogy nem hallja, ezért vagy háromszor elismételtem, egyre hangosabban, amennyire csak ment. 

A fürdőszobába kellett volna mennem, helyette a saját szobámat céloztam meg. Elfeküdtem az ágyon, lehunytam a szemem és elnyelt a sötétség. 

Négy nappal később is fel volt dagadva a szám, az arcom jobb oldala és a szemem alatti rész sötét lilán festett, az egyik első fogam mozgott, s a karomat nem tudtam feljebb emelni, mint a mellkasom, így az ivás is kemény küzdelmet igényelt. Nem voltam orvos, de valószínűleg bordám is repedt, a hasam is kililult, akárcsak a combom és az oldalam. Rendesen megijedtem magamtól, ha nem számítottam a tükörre a szekrényem belső oldalán.

Apa bekopogott minden nap, de én ugye beteg voltam, nem akartam senkit látni. Besötétítettem a szobát, hogy ne lássa a valóságot, amikor behozza nekem a reggelit vagy a vacsorát. Hevesen tiltakoztam, ha közelebb akart jönni az ágyamhoz. Tudta, mi történt, de amíg nem szembesült vele, talán nem fájt neki annyira. Legalábbis én ezzel nyugtattam magam.

Szombat még épp csak elkezdődött, éjfél után jártunk nagyjából két órával, mikor felébredtem. Először azt hittem, megint ráfeküdtem sajgó oldalamra, de nem. Kopogás hallatszott az ablakom felöl, ami még kétszer megismétlődött. Homlokom ráncolva, kérdő arccal mentem oda. Nem láttam semmit, egészen a következő koppanásig, amit egy fekete pötty okozott az üvegem közepén landolva. Valaki dobálja az ablakomat?

Kinyitottam, mire egy árny megmozdult, a közeli fa alól sétált felém.

 - Hé, ébren vagy? - Micsoda hülye kérdés!

 - Nem, alva járok - válaszoltam, mire egy halk horkanást kaptam válaszul.

 - Menj arrébb - Annyira meglepődtem, tettem, amit mondott.

 - Tudni akarom, hogy csináltad? - Néztem az ablakon bemászó szőke srácra. Tom felegyenesedett, körbenézett, bár nem sok mindent látott, aztán figyelme rám terelődött.

 - Nem hiszem - vont vállat. - Mizu? 

 - Miért pont te jöttél? - Ez a fő kérdés, érthetetlen.

 - Talán mást vártál? Oké, jó. Én húztam a rövidebbet. Plusz, én vagyok a legjobb mászó a csapatból. 

 - És kődobásban sem vagy utolsó. 

 - Meg az is, igen - A sötét szoba elrejtett a látogató elől, így mikor felvetette, legalább a kislámpát kapcsoljam fel az ágyam mellett, rávágtam, kiégett, épp ma este. - Mindenki azt kérdezi, mi a helyzet veled? 

 - Beteg vagyok. Anya elvileg betelefonált hétfőn, hogy egész héten nem megyek. 

 - Beteg? Értem. - Miért nem hitt nekem? Nagyon úgy tűnt, hogy nem vertem át. Talán mégis látott valamit, amikor az ablaknál álltam? - Hétfőn már jössz? 

 - Terveim szerint igen - a látványos dolgoktól függően, ám ezt nem kötöttem az orrára. 

 - Remek, csak ennyit akartam tudni - Elindult az ablak felé. 

 - Várj, komolyan? Felébresztesz, beosonsz, majd miután megkérdezed, megyek-e iskolába jövőhéten egyszerűen távozol? 

 - Hát… ja - Kezdtem kellemetlenül érezni magam. - Figyelj, a többieket érdekelte, mi van veled, mivel se üzenetekre nem válaszolsz, se telefonon nem vagy elérhető. Édesapád szerint is beteg vagy, de Mark szerint elég rosszul tud hazudni, ezért valakinek ide kellett jönni, megnézni. Élsz, rendben vagy, ennyi volt, végeztem. 

 - Aha, értem. Oké. - Mark aggódott értem? Ez a tudat melegséggel töltötte meg a szívem. - Akkor azt hiszem, jó éjszakát, vagy ilyesmi.

 - Neked is - Tom amilyen gyorsan érkezett, úgy távozott. Mire magamhoz tértem rendesen, már sehol sem láttam.

Leültem az ágyam szélére és csak bámultam a sötétséget. Még sosem történt velem ilyen. Senkinek nem jutott eszébe érdeklődni a hogylétem felöl, vagy bemászni az ablakomon, mert nem bízik a szüleim szavában. Talán apa is így akarta? Ő is látja, hogy valami változott az utóbbi időben? Valahogy ki kellene puhatolnom tőle. Már elég jól vagyok, hogy ne küldjem el azonnal, talán megpróbálhatnám néhány perc alatt megtudni, mit gondol. Vagy elmondhatnám neki, hogy megértő fülekre találtam. De nem leplezhetem le a Warreneket, az nem lenne fair. Hogyan tudnám jól csinálni?

Hétfőn olyan korán keltem, szinte én ébresztettem a napot. Komoly sminkes munka kellett ahhoz, hogy az utolsó foltig mindent elfedjek. Felvettem a szokásos bővebb pulóverem, alatta egy atlétával. Nyögtem néhányat, mire belebújtam, de a nadrágom meg a cipőm jobban megizzasztott. A hajamat meg se próbáltam összefogni, örültem, amikor három húzással valamennyire kibontottam. Amíg nem teszek hirtelen mozdulatokat, egészen hétköznapinak tűnhetek. Van benne gyakorlatom.

A buszon csendben ücsörögtem, nem szólt hozzám senki és én sem hozzájuk. Többen cseverésztek, nevettek, olykor kiabáltak, mindenkinél zajlott az élet. Bennem pusztán a félelem mardosó érzete kavargott, most valahogy jobban érdekelt, hogy rájönnek, nincs rendben velem valami, mint korábban. 

 - Hé, Ophelia! - Rebeca felvette lépteim ritmusát. Másik oldalamon Aria tűnt fel, de hallottam a többieket is, vagy hallucináltam. Kezdett fullasztó lenni a levegő a folyosón. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, a szokásos szorongásom leszámítva persze. Kierőltettem magamból egy mosolyt, számba harapva ültem a székemre. Menni fog ez, mennie kell.

Szerencsére nem keltettem különösebb feltűnést, de a rettegett óra a nap végén egyre közeledett. 

 - Menjünk együtt - mosolygott rám Aria, az útközben csatlakozó Lily, mintha kevésbé őszintén örült nekem. Zavaromban csak visszamosolyogni tudtam, fejben közben kerestem a megfelelő indokot, amivel ellóghatom a testnevelés órát. 

 - Ma nem megyek órára, apa… El kell intézni ezt-azt, és kikért előbb, de holnap találkozunk. - Bevették-e vagy sem, nem tudom, nem is érdekelt igazán. Azon igyekeztem, hogy eltűnjek a folyosóról, meg az iskolából mielőtt észrevennének. Már az ajtót nyitottam, amikor a vezetéknevemet hallottam a hátam mögül. Ha megállok, bajba kerülök, ha nem, akkor is.

Kilöktem az ajtót, minden fájdalmam háttérbe szorítva futni kezdtem. Biztos, hogy utánam jött a hang tulajdonosa, de nem álltam meg. Futottam a parkolón át a főútig. Akkor engedtem magamnak egy kis pihenőt, mikor már jó két sarokra jártam a gimitől. Behúzódtam két épület közé, egy nagyobb szemeteskuka árnyékába és nyöszörögve földre rogytam. Eszméletlenül fájt mindenem. Sírva fakadtam. Könnyeim pulóverem ujján színes foltokat hagytak, ahogy lemosták a gondosan felépített maszkom. Hogyan jutok ezek után haza? Milyen gyorsan értesíti az iskola a szüleimet? 

Mivel a telefonom nem kaptam vissza, értesíteni sem tudtam apukámat, készüljön fel ilyesféle hírekre. Hirtelen Mark jutott eszembe, a tudatom legmélyéről sejlett fel a gondolat. Ő tudna segíteni. 

Nem lehet, nem keverhetem bele. Így is sikerült, anyám tud róla, hogy találkoztam vele. Simán összeszőheti a saját gondolatait valami olyan pletykává, amivel tönkre teheti a Warren családot. A fiúkat elvennék, Markot talán börtönbe csuknák, pusztán azért, mert észrevette, hogy létezem. Ezt nem hagyhatom.

A betonon keresztül is éreztem a föld rezgéseit, összekoccantak a szemetes mellé eldobált üvegek. Egyértelműen tőlem származtak a hullámok, de annyira szétestem, képtelen voltam összpontosítani a nyugalomra. Fejemre húztam a kapucnimat és kibotorkáltam a nyílt utcára. Úgy nézhettem ki, mint, aki hétfő kora délután már megitta a maga feleseit, tinédzser fejjel, a táskáját szinte a földön húzva. Talán volt igazságalapja a dolognak, valóban nem éreztem magam józannak. Minden irányból éles, nyilalló fájdalom sugárzott, egymást keresztezve haladtak tovább az agyam felé. El akartam süllyedni.

Bárcsak befogadna a föld, elnyelne, és végre nem kellene ezt tovább csinálnom. Túlságosan nehéz, ennyi terhet már nem bírok el. 

Amíg csak önmagam miatt kellett aggódnom, nem érdekelt, de most már több ember életét tehetem tönkre, olyanokét, akik rendesek voltak hozzám. Olyanét, akire bármikor számíthatok, aki képes volt a legrosszabb pillanataimban is nyugalmat önteni belém. Aki mosolyt csalt az arcomra. Elhittem neki, lehet minden sokkal jobb is ennél. Sosem ártanék neki, nem tudnék. 

Zombi módon vonszoltam haza magam a fél városon át, nem is emlékszem, merre mentem, csupán a házunk körvonalára eszméltem fel. Apa autója a felhajtón parkolt. Ki tudom magyarázni? Tudják már vajon? Anya nem ütne meg apa előtt, de ha apát el tudja küldeni itthonról… túl sem élem. Az lenne a legjobb.

Ezzel a gondolattal indultam tovább ismét a házunk felé. 

Elveszve 7. fejezet (regény)

 

7. fejezet

Megváltoztak a dolgok onnantól, hogy nem kirekesztettként tekintettem magamra, hanem egy kissé különc lányra, akihez hasonló azért akad a világban. Ez sokat dobott a hangulatomon, akárcsak az, hogy volt egy helyem egy asztalnál, nem kellett keresgélnem, akik mellé leültem, mosolyogva fogadtak. 

Innentől jöhetne tovább, az élet milyen szép, mennyire örömteli a barátok megszerzése, tele voltam programokkal, meghívásokkal, mindenféle olyan dologgal, amiben a hasonló korú fiataloknak része van. Ez egyrészről szuper dolog, tényleg, másként nézve azonban valahogy nem találtam meg teljesen magam ebben az egészben. Szorongtam ugyanúgy, akár korábban, csak most már több szempár figyelt, nehezebb volt az árnyékban maradni. 

Apának is feltűnt a változás, a reggeli dudaszó a ház elől, az, hogy suli után sem rá kellett várnom, habár sokszor lódítottam, nehogy rosszul érintse, hogy mégsem cseréltek ki egy népszerűbb lányra. Ilyenkor az iskolabuszt csíptem el, vagy egyszerűen sétáltam, utóbbi esőmentes napokon volt gyakoribb.

Markkal egyáltalán nem beszéltem a „pizsiparti” óta, de azt se mondanám ki nyíltan, hogy kerültem volna a vele való találkozást. Nevezzük inkább sorsszerű távoltartásnak a dolgot. Nem is gondoltam arra, amit megbeszéltünk, sőt, rajta voltam, hogy egyáltalán ne gondoljak semmire, ami velünk, a képességeinkkel vagy az ehhez kapcsolódó dolgokkal járna együtt, mert feszült leszek tőle, amit igyekeztem ezerrel nem tenni, valamennyire megfékezni az erősebb érzelmeket, ezzel a saját képességem. Ha valóban magamra vonhatom olyanok figyelmét, akik ártani akarnak nekem, nekünk, egyáltalán nem szabadott elengednem magam. Az állandó készenlét pedig stresszt generált, a stressz feszültséget, a feszültség erős érzelmeket, az erős érzelmek meg… olykor kilengő csillárt, vagy a föld mélyéről jövő morajlást. 

- Sejtettem, hogy itt leszel - Lehajtott fejem az érkező hang irányába fordítottam. Alattam a finom rezgések egy másik békés áramlattal találkoztak, tetszett ez a kölcsönös bizalom, ami bennük rejlett. 

 - Szia - feleltem válaszul, majd elkezdtem talpra kászálódni törökülésből. 

 - Ne, nem kell felállnod, maradj csak - Tettem, amit mondott, visszaültem a fűbe. 

Legnagyobb meglepetésemre leült velem szemben, ugyanúgy, ahogyan én. Fürkésző tekintetétől elvörösödve fixíroztam a földet kettőnk közt, ujjaimmal a fűszálakat piszkáltam. Letépni? Nem, azt nem tenném, de ez nem árt nekik.

- Szóval… - szólaltam meg kis hallgatás után. Nem tudom, mit akartam kihozni belőle, talán pusztán megtörni szerettem volna a csendet. 

 - A többiek szerint jól haladsz - Mit látnak ők mindabból, ami bennem van? Persze, nincsenek földrengések, meg hasonlók, viszont ettől még egyáltalán nem találtam annyival jobbnak a helyzetem, amiért kiérdemelnék egy buksi simit.  - Hogy érzed magad?

 - Őszintén? Fáradtnak. - Mi értelme lett volna titkolnom? 

 - Miért? - továbbra is engem figyelt. 

 - Már mondtam azt hiszem, szeretek túlgondolni mindent, állandóan agyalok és ez fárasztó. 

 - Min „agyalsz”? - kiemelte az általam használt kifejezést, s egy hangjából hallatszó mosollyal passzolta vissza.

 - Szerinted? Azon a káoszon, amiben élek. Azt hittem, ezek után, hogy ti itt vagytok, könnyebb lesz átlátni az egészet, lesznek válaszaim, de rájöttem, újabbak jöttek, nemhogy csökkent a számuk. Hogyan, miért, meg egy csomó hülyeség, ami még eszembe jut ezzel kapcsolatban. Senkivel nem tudok igazán beszélni erről, mert én sem tudom, mi is ez tulajdonképpen. Örülni kellene neki, mert különleges adottság vagy utálni mindent és mindenkit, amiért átkot szórtak a nyakamba? 

 - Ez ne lásd átoknak - vágta rá némi sértettséggel a hangjában. Meglepett a reakciója. - Nehéz vele élni, de egyáltalán nem ördögtől való. 

 - Így látod te, aki ebben nőttél fel, aki ebben él a testvéreivel együtt. Az én szemszögemből nézve abszolút nem ilyen rózsás a helyzet. Utálat tárgya voltam, mióta csak élek. Az iskolában szét szekáltak, a szüleim nem tudják feldolgozni, hogy torz lény vagyok, veszélyes és kártékony. Apa igyekszik figyelmen kívül hagyni, de látom rajta, bármi történik körülöttünk, őt viseli meg a legjobban. Anya, nos, a vele való kapcsolatom bonyolultabb. Néha úgy gondolom, fél tőlem, aztán azt, megvet, de egyszerűen csak utál, amiért ilyen lettem, valószínűleg. 

 - Nem hiszem, hogy utálna. Ha jól értettem, neki sincs semmilyen képessége, ugye? 

- Akárcsak apának, igen. Semmi, se a föld, se a víz, se a levegő, tűz, semmi. 

 - Hm - Végre rá mertem nézni, de ő az ég felé emelte tekintetét és láthatóan elgondolkodott valamin. - Még mindig van kedved egy kis tanuláshoz? 

 - Mire gondolsz? - sejtettem, de azért na. 

 - Szeretnéd megérteni a képességed, nem? Múltkor azt kérted, segítsek neked ebben. Nos, itt vagyok. - Széttárt karokkal nézett rám és mosolygott. De még hogy mosolygott! A szívverésem többszörösére ugrott, a tüdőm elfelejtett oxigént cserélni, az alattunk elterülő mélyre nyúló föld pedig szívem hevességét követve küldte pulzáló rezgéseit. Mark megpróbált morcosan rám nézni, de elnevette magát. 

 - Bocsánat - szabadkoztam tehetetlenül. Túlságosan erőteljes hatással tudott lenni az érzéseimre, ahhoz, hogy ilyen egyszerűen visszafogjam őket. Enyhe, ám határozott rezdülések csaptak össze az enyémekkel. Visszakövettem a kiindulási pontot, letapogattam érzékeimmel, honnan származik, elég egyértelműen a velem szemben ülőtől. - Mit csinálsz? 

 - Összpontosíts arra, hogy lelassíts - Utasított, de nem hagyta abba a jelzést. Lehunytam a szemem, megnyaltak kiszáradt szám és fókuszáltam. Mire is? Képtelen voltam másra figyelni, annyira jól esett minden egyes hullám, ami szinte simogatta a tőlem származó rezgéseket. - Jó, folytasd, lassabban, fokozatosan lassítsad, míg meg nem áll. - Leginkább azt csináltam, amit a bensőm sugallt, követtem az apró, lassú morajlásait, aztán abbamaradt. Hiányérzetem támadt. 

Lassan nyitottam ki a szemem, mely egyenesen az övével találkozott. Most vettem csak észre, sebesebben kapkodom a levegőt, akár egy futó több megtett mérföld után. Ha valaki megméri a pulzusom, lehet, elképedt volna az eredményen. 

 - Nagyon jól csináltad - Egészen halkan szólalt meg, mégis mintha kiáltott volna. 

 - Azt csináltam, amit te. Követtelek, amíg abba nem hagytad. 

 - Remek volt. Ha így folytatod, nem is lesz már rám szükséged. 

 - Ez nem igaz - szaladt ki a számon. Rátapasztottam a kezem és elfordultam tőle. Az arcom égett, lángra akart gyulladni, bármennyire jóban voltam a földdel, megnyílni nem akart alattam hiába kértem. 

Hűsítő ujjak érintették lángba gyúlt bőröm. Épp csak megérintettek, kellemes bizsergést hagyva maguk után. 

 - Nincs szikra - jegyezte meg mielőtt ismét végigsimított volna az arcomon. Egészen finoman az állam alá nyúlt, hogy visszafordítsa az arcom maga felé. Lesütött szemekkel engedelmeskedtem. Nagyot nyeltem. - Miért nem nézel rám? 

 - Össze-vissza beszélek - leheltem némán tátogva. Nem engedte el az állam, hanem még egy picit feljebb emelte, mire reflexből rápillantottam. Szemei azonnal rabul ejtették az enyémet. 

 - Senkivel nem éreztem még ezt az összhangot, mint veled. Mintha egyszerűen tudnád, hogyan kell… 

 - Ráhangolódni a rezgéseidre - fejeztem be helyette. Mikor kerültünk egymáshoz közelebb? 

Keze végigsiklott a vállamon át, a karomon, végül megfogta a kezem. Halovány feszültség zizegett közöttünk, bizsergett tőle a bőröm, a korábbi kisülésekre azonban nem lehetett számítani. Egészen szelíd energia volt jelen közöttünk. 

Mire észbe kaptam, előre billentettem az egyensúlyom és szám a szájára tapadt. Nem kapkodtuk el, ismerkedtünk egymással, a föld felett is ugyanolyan biztonságot éreztem, ugyanazt a kellemes melegséget, ami mindeközben alattunk újra egymáséhoz simult. A higgadtság egészen váratlanul csapott át izgatott száguldásba. Az ölébe csúsztam, átkarolta a derekam és még közelebb vont magához. Ölelésében elveszve bújtam szinte a bőrébe, minél kevesebb a köztünk lévő távolság, annál többet akartam. 

 - Várj! - Nyíl hasította át a levegőt, elvágva a vékonyka fonalat. A korábban komolytalannak hitt elektromosság sokszorosára duzzadt, egyetlen szikrával ellökött minket egymástól. - Ophelia. - Nyögte úgy öt lépésnyire tőlem a földön fekve. 

 - Jól vagyok - győzködtem egyúttal saját magam is. A mellkasom fájt, a hátra vetődés felsértette a tenyerem, vöröslő horzsolás éktelenkedett rajta. A szénaboglya, amit máskor a hajamnak nevezek, villámcsapás áldozatául esve gubancolódott össze, mintha viharos szél tépázta volna meg. Kisöpörtem amennyire sikerült az arcomból. - Te?

 - Megvagyok - talpra állt, még vagy két nyögés elhagyta a száját. - Ez most kicsit jobban fájt. 

 „Megérdemelted.” - gondoltam magamban, de hangosan inkább hallgattam reakció helyett. 

Néhány lépéssel átszelte közöttünk a távolságot, kezét lenyújtotta értem. 

 - Megint? - elnevettem magam. Hátamon fetrengve, hangosan kacagtam, akár egy eszelős. Kiadtam mindent, benne volt a fájdalom, a félelem, a boldogság, minden, amit eddig visszafogtam. 

 - Beüthetted a fejed - nézett le rám vigyorogva. - Talán orvoshoz kellene, vigyelek. 

 - Az elmebaj gyógyíthatatlan - Levegő után kapkodva csitult bennem a nyomás. Kinyitottam a szemem. A karja továbbra is felém nyúlt. - Te akartad. - Belecsaptam a tenyerébe, megfogtam és felhúztam magam. Egészen elviselhető szikrázást váltottunk ki az érintkezéssel, némi csipkelődés, semmi több.

 Tisztán látszott a kettőnk közti szintkülönbség. Megszoktam, hogy apró vagyok másokhoz

képest, Mark mellett azonban szinte eltűntem. 

 - Hazavihetlek? - Ezt a kérdést nem akartam hallani. A végét jelentette valaminek, pedig ekkorra már a nyílvessző által amúgy is megtörtént.

 - Ahogy gondolod - csalódott voltam. Nem tagadtam, nem rejtettem el, vállat vonva egyeztem bele tulajdonképpen. 

 - Ophelia… 

 - Menjünk - Szakítottam félbe. Egyszerűen nem akartam hallani, amit mondani készült. Túl jól ismertem már a szövegeket, a romantikus filmek elég klisét ültettek az agyamba az évek során. 

További szavak nélkül indultunk el a fák között az út szélére leparkolt autóhoz. Hallgattuk a kocsi zajait, egymás légzését, beszéd helyett a külvilágra helyzetük figyelmünket. Ezzel kizárva annak lehetőségét, hogy tovább ártsunk annak a törékeny pillanatnak, ami mindkettőnk elméjébe örökre beleégett.

Elveszve 6. fejezet (regény)

 6. fejezet

Reggel az első sugarakkal keltem. Elkezdtem összeszedni a holmimat, mikor egy váratlan, ámde annál logikusabb akadályba ütköztem. Ott álltam Ben szobájában, a szekrénye belső részére függesztett tükör előtt, Aria pólójában és nadrágjában. Ez így jobban belegondolva külön-külön is elég érdekesnek hangzik, nemhogy egybe fűzve. Már azon gondolkodtam, hogyan vessem fel a dolgot a srácoknak, amikor megelőztek a probléma megoldásával.

 - Szia, Rebeca vagyok, bejöhetek? - Összeráncoltam a homlokom. Ki az a Rebeca? 

 - Öhm, persze - feleltem zavartan. Ismerős fej bukkant fel a nyíló ajtó mögött. Többször láttam már a lányt az iskolában, ő volt az érdekes rocker lány Aria mellett, de nem gondoltam, hogy itt is összefutunk. -  Aria szólt, hogy jól jönne pár dolog, remélem, jók lesznek.

 - Te hoztál nekem ruhákat? - kissé szaggatottan tagoltam végig a kérdésem. Furán nézett rám, majd a felém nyújtott kezében lévő csomagra. - Izé… köszönöm. 

Egy farmernadrág és egy szűkebb fazonú hosszú ujjú felső. Bordó, szűk, bordó és szűk. Szürkeségem a megszokott láthatatlanságommal együtt kezdett elenyészni. Valahogy mégsem zavart annyira, mint hittem volna. Az a tudat, hogy nem vagyok egyedül és valaki végre észrevesz anélkül, hogy bolondnak gondolna, teljesen más megvilágításba helyezi az életem.

Rebeca kiment, gyorsan magamra kapkodtam a kölcsön-ruhákat és a maradék cuccommal együtt követtem a nappaliba.

 - Ugyan már, Mark, add kölcsön a kocsit - Tom széttárt karokkal állt bátyja előtt, aki magára öltötte a „szigorú szülő” szerepét, megingathatatlanul csóválta a fejét. - Lásd be, nem férünk be ennyien egy kocsiba.

 - Kettőbe, szólók Lily-nek, biztos elvisz minket - Rebecara néztem. Ott állt szorosan Aria mellett. 

 - Szerelőnél van az autója - szólt közbe Ben. Kezdtem kínosan érezni magam. Miattam kell ennyit variálniuk?

 - Megyek a sulibusszal - előléptem a fal adta rejtekemből. Ha én teremtettem, én is oldom meg a problémát. - Ti mentek kocsival, én buszozok, nem gond.

 - Megyek veled, ha szeretnéd. 

 - Köszönöm, de miattam nem kell. Mentem már busszal. - Vállat vontam, mintha tényleg nem lenne nagy ügy, de azért egy műmosolyt megejtettem a lány felé, hogy oldjam a zavart. 

 - Tegyünk pontot a végére. Én elviszem Opheliát, ti meg menjetek együtt. Úgyis van egy kis dolgom arrafelé. Ha elszabadul a gázpedál is tudni fogok róla. - Utolsó mondatát Tomnak címezte, aki erre szemét forgatta és megcsörgette a kezében szorongatott kocsikulcsit, majd átadta a bátyjának. Már nem akadékoskodtam tovább. Tulajdonképpen egészen jól hangzott egy közös autókázás. 

Te jó ég, mikre gondolok! Elvette a maradék józan eszem is ez a rengeteg új fordulat.

A többiek hamar eltűntek a szemünk elől. Idegesen toporogtam a ház előtt, mialatt Mark összeszedett pár dolgot a garázsban. 

 - Biztos nem gond? Tényleg el tudtam volna menni a busszal. - szólaltam meg valamivel később, immár az anyósülésről. 

 - Kis kitérő, ennyi belefér- Halvány mosolyra kunkorodott szája széle. Szívem hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban. - Ahogy látom, ma sem kerül el minket egy kiadós eső.

Kinéztem a szürke reggeli égre. A hideg kirázott a gondolattól is, mi lesz velem, ha apa megint nem tud értem jönni. Ott fogok rostokolni valami kirakat árnyékában vagy a suli folyosóján, míg rám nem sötétedik és kitessékel a gondnok, hogy menjek végre haza. Ilyen és ehhez hasonló rémképek villantak át az agyamon. - Ma találkozom édesapáddal, el fog indulni időben, nem kell aggódnod. 

 - Köszönöm, azt hiszem - Fogalmam sem volt, mit reagáljak erre. Egyrészt tök jó, hogy gondolt rám, másrészt zavarba ejtő, hogy gondolt rám. 

  - Figyelj - Leállította a motort, az iskola épületétől egy saroknyira, félrehúzódva az út szélén. -, ha bármikor elbizonytalanodsz, vagy úgy érzed, beszélni szeretnél valakivel, aki tudja, min mész keresztül, itt vagyok, és itt vannak a többiek is, segítenek, ha szükséged van rá, rendben?

 - Most már jobban érzem magam. A tudat, hogy nem vagyok teljesen őrült, sokat segít, hogy ne essek szét, ne kelljen annyira arra fókuszálnom, hogyan kell normálisnak lennem. 

 - Nehéz, de nem lehetetlen a társadalom részévé válni. Ha meghúzod a határokat, megtanulod kontrollálni a képességed, nem lesz semmi baj. - Kezét alkaromra helyezte. Kellemes bizsergés kúszott fel érintésétől és terjedt szét a bensőmben. Nem áramütés, semmi kisülés, csak valami jó. 

 - Arra - nyeltem egy nagyot -, arra gondoltam, esetleg, ha lenne időd és persze kedved, segítenél nekem megtanulni, hogyan kell, tudod, uralni ezt a valamit. Persze megértem, ha nem szeretnél velem bajlódni, meg…

 - Ha ezt szeretnéd, szívesen segítek - már semmi halvány nem volt benne, látványos mosolyt kaptam tőle, amit azon nyomban viszonoztam.

 - Igazán hálás lennék - Meg se mertem mozdulni, nehogy elhúzódjon tőlem. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig vissza rá. Könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem. Nem volt bennem félelem, nem aggódtam, nem voltam feszült, egyszerűen csak léteztem, elmerültem ebben a nyugodt érzésben. 

 - Add ide a mobilod - megköszörülte a torkát, kiegyenesedett az ülésben. Csalódottan rázódtam vissza a valóságba. Szó nélkül átnyújtottam neki viharvert készülékem. -  Beleírtam a számom, hívj bátran, bármikor. 

 - Oké - A varázs megtört, ideje volt tovább lépnem. - Köszi, a fuvart és jó munkát, meg ilyenek. 

 Intettem egyet búcsúzóul és a távozó autó után néztem. Kitört belőlem egy hatalmas sóhaj, az eddig benn tartott levegő egyszerre illant el tüdőmből. Vállamra akasztottam a táskám, s elindultam az iskola felé. 

Elveszve 5. fejezet (regény)

 

5. fejezet

 

   Már idejét sem tudom, mikor aludtam ennyire jól utoljára.
Oké, ez hazugság. Az alvó rész talán tartott vagy két órát, aztán forgolódtam az ismeretlen ágyban, körülöttem mindenféle idegen dolgokkal, illatokkal. Sosem aludtam még máshol, mint otthon. A saját ágyneműmben, a saját cuccaim közt. Az én életemből kimaradtak a pizsipartik, sőt, tulajdonképpen nem is emlékszem, valaha voltam-e bármilyen partin is egyáltalán.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vizsgáltam a sötétsége, mikor már kezdtem feladni az alvás lehetőségét.
Felültem az ágyban. Az ablakból beszűrődő fény épp annyira világította meg a helyiséget, amennyire kellett, hogy ne bukjak fel, miközben az ajtóhoz indultam. Halkan nyitottam ki az ajtót, szinte hallottam, amint felnyikordul, de szerencsére ez elmaradt. Hiába kaptam kölcsön egy rövidnadrágot meg egy újabb pólót, ezúttal Ariatól, még a csendes házban is zavartan húzogattam magamon őket. Olyan érzésem volt, mintha félmeztelen lennék, ami végül is nem volt teljesen téves elképzelés, tekintve, hogy a rövidnadrág lényege, hogy rövid legyen én meg utálok minden ilyen ruhadarabot. Mégsem akartam megbántani őket, ezért fogadtam el, mikor Aria elém állt vele.
   Kicsit elveszett voltam az új terepen, kellett néhány extra másodperc, mire eljutottam a konyháig. Lámpakapcsolót keresni felesleges lett volna, a kezemben szorongatott telefonomon kapcsoltam fel a fényt. Noha nem hagyták, hogy segítsek, az egész patika állapotban volt. Minden a helyén, ami menthetetlen volt, az is eltűnt, talán még a házból is. Mintha semmi sem történt volna.
Csakhogy én pontosan emlékszem mindenre, akárcsak a többiek. Nyeltem egy nagyot és kinyitottam az első szekrényajtót. Nem nyert. A másodikban fűszereket és egyéb kiegészítőket találtam. Ez sem az. A harmadikra még csak rátettem a kezem, amikor megszólalt egy hang mögöttem.
 - Még eggyel arrébb - Hazudnék, ha azt mondanám, nem ugrottam a plafonig ijedtemben. A ház is megremegett, viszont a körülményekhez képest, egészen diszkrét módon.
 - Kösz - megfogadva a jótanácsot, a negyedik, nyertes szekrény polcáról levettem egy poharat. - Te is kérsz?
 - Jöhet – Mark egy szót sem szólt a kis rezzenésemről, nevezzük így. - Nem tudsz aludni?
 - Olyasmi. Nem sűrűn alszom máshol, pláne ilyen körülmények közt. - Számba haraptam, a hűtőből kivett tejből öntöttem, majd visszatettem, mindezt csitításra szoruló szívveréssel. - És te?
 -  Olyasmi - felelte egy félmosoly kíséretében. Az asztalon felfordított lámpa fényében az arca ijesztőbbnek hatott, mint a filmekben, mikor a zseblámpával világítják meg a gyerekek az arcukat alulról és így mesélnek rémtörténeteket.  Csakhogy Markban még így sem találtam semmi ijedelemre okot adót. Sőt, az igazat megvallva egészen jól állt neki ez a megvilágítás, is. - Zavarna, ha kapcsolnék…
 -  Lámpát? Dehogy. Én csak nem találtam, aztán… Szóval kapcsolhatsz. - Leültem az asztalhoz, lekapcsoltam a telefonom és önkéntelenül a nadrágom széléhez nyúltam, hátha tudok rajta húzni még egy kicsit, hogy többet takarjon. A lábujjamig, az úgy jó lenne. A póló sem tűnt elég hosszúnak, noha az egyetlen lány az egész házban is minimum egy fejjel magasabb volt nálam.
 - Van kedved beszélgetni? - Kihúzta a mellettem lévő széket és felém fordulva leült. Nem tudtam nem nézni, ahogy szájához emelte a poharat, aztán kortyol belőle, leengedi és kifújja a levegőt, mialatt visszateszi az asztalra. Feltűnhetett neki, hogy bámulom, mert kérdőn nézett rám. Sűrű pislogással fordítottam el a fejem. Kérdezett valamit, ugye? Áh, igen.
 - Legutóbb sem sült el túl jól. Szó szerint értve sem. -  Elmenekültem a további botrányosan megalázó mondandóm elöl, a tej jólesően hidegen csúszott végig a torkomon, nem csak alibi volt, tényleg megszomjaztam. Meglepő fordulat.
 - Azért megpróbálhatnánk. Persze, csak ha nem vagy fáradt.
 - Lássuk a medvét. Mit szeretnél tudni? - Nem akaródzott visszamenni a szobába, itt sokkal jobban éreztem magam. Kínosan, de jobban.
 - Inkább kezd te.
 - Egy kérdés, egy válasz? Jó, hogy nem az „Én még sohasem…” játékot játsszuk, most épp nincs nálam vodka. - Elvörösödve vetettem bele magam a maradék tejbe, hátha belefulladok. Akkor talán nem fokoznám tovább a kínt.
Nevetés szakította félbe önkorholásom. Legalább neki tetszett. Oké, feladtam és széles mosollyal néztem a reakcióját.
 - Akár azt is meg tudnánk oldani, de nekem az első is tetszik. Maradjunk annál egyelőre.
 - Rendben. Öhm, kérdeznem kellene, ugye? Vagy ez már kérdésnek számít? Egyből két kört elpuskáztam, remek kezdés. Igazából a játékszabályokat sem ismerem, tehát nem tudom, mi számít kérdésnek vagy mi nem. Kérdezzek még? Tulajdonképpen ez egy fura dolog, legalábbis az én nézőpontom szerint. Nincs konkrét kérdésem és máris hármat feltettem. Ez kieséssel jár vagy van valami más szankciója? Túlkombinálom, igaz? - Ismét elnevette magát. Leborultam az asztallapon nyugvó karomra szégyenemben. Aztán én is nevetni kezdtem. Belőlem sincs még egy, annyi szent.
 -  Érdekes megközelítés. Nem is tudom hirtelen, melyikre válaszoljak először.
 - Ne piszkálj, anélkül is elég ciki! - valamennyire felegyenesedve meglöktem a karját. Pár pillanat múlva úgy bámultam az érintett pontot, mintha valami méretes pókot látnék rajta. Beugrott az összes eddigi hasonló találkozásunk folytatása, ami most elmaradt. Nem volt szikra, se lökés, se semmi. Ha ő nem csinál belőle nagy ügyet, annyiban hagytam én is.
 -  Kezdjük elölről, rendben? Helyes. Jöhet, mondd csak. - Azt hittem, észre sem veszi apró bólintásom. Kiegyenesedtem a feladat komolyságára és ránéztem. Mindezek után vállam megereszkedett és zavaromban az asztallapot szemlélve csendben maradtam. Nem erősségem a társaságot igénylő játékokban való brillírozás. Főként, ha a másik fél… nos, ennyire hatással van rám. Annyi kérdésem lenne, mégis, amikor kellene, mind elszökik előlem.
 - Nem kérdeznél inkább te? - szólaltam meg végül, akár egy kis cincogó, gyáva egér.
 - Erős kezdés. Lássuk. - Látványosan rákészült, megérdemelt volna egy újabb kar-lökést. - Hogy tetszik Amerika Európa után?
 - Mi? - kérdeztem vissza reflexből. Sok mindenre számítottam, csak erre nem. Annyi mindenről beszélhetnénk, ő meg… - Kisváros kisváros után, csak a kontinens más. A nyelvi nehézségeket már kezdem leküzdeni, kivéve, ha valaki hadar, az elég durva, kábé mintha kínaiul mondaná. Összefoglalva, Európa sok kis részből áll, míg Amerika egy nagy egész. Ez így hülyén hangzik, de így tudnám legegyszerűbben leírni a különbséget.
 - Azt hiszem, értem, mire célzol. - Tényleg? Megnyugodtam. - El sem tudom képzelni, hogy valaha is repülőre üljek. Túlságosan megszoktam itt.
 - Ugyan, ne legyél ennyire földhözragadt - Magas labda volt, na. Mivel elkezdtem feloldódni, az ilyenekre is érzékenyebb lettem. Bugyuta vigyorgásom vagy a reakcióm váltotta ki, megint elnevette magát. Szívem megdobogtatta úgy egészében a látvány. Tetszik, amikor nevet. Vagy, amikor csak szimplán mosolyog. Jól áll neki. Az a játékosság, ami ilyenkor a szemeiben megcsillan, még e kevéske fényben is pontosan látom.
 - Egyszer azt mondta nekem valaki, nem fog tudni elaludni, ha ennyire nézem. Nem ismerős valahonnan ez a mondás? - Elvörösödtem. Elég találó célzás volt arra, amit éppen műveltem. Úristen, ilyenkor írják a könyvekben, hogy még a nyála is kicsordul a főhősnőnek. Talán azt megúsztam.
 - Most én jövök, nincs duplázás - tereltem más irányba a beszélgetést. A probléma azonban itt vette kezdetét, megint nem jutott eszembe semmi. Ezért hagytam az elsőt kicsúszni a számon, ami beugrott. - Milyen érzés a "leg"-nek lenni? Pontosabban inkább a „nagytesónak” lenni.
 - Gondolom, ismered a hátterünket. Ha más nem, édesapád mesélhetett ezt-azt. Az én szerepem a családunkban eléggé eltér attól, amilyen általában lenni szokott. A nővérem, nos, ő egyedi életszemléletet vall, neki nincs ínyére a család köteléke. Ez az egész egyszerre idegesítő és jó, mindig is így volt, ahogy most is. Néha az idegeimre mennek, főként Tom, de idővel már egészen másképp látom az egészet. Nem vagyok egy átlagos „nagytesó”, ahogy fogalmaztál az imént.
 - Az biztos. Ilyen rövidke betekintés után is látom, mennyire összetartó csapat vagytok. És, amit említettél nem igaz. Nem ismerem a korábbiakat, igazából semmit nem tudok rólatok, azon kívül, amit apa mesélt vagy az iskolai egy-két szóbeszédből vettem le. De nem is szeretnék belemenni mély dolgokba, amik régi sebeket idézhetnének fel, ha csak te nem akarod.
 - Köszönöm - A hangulat hőfoka hirtelen kezdett zuhanni. A vállamon ülő két kicsién azon vitatkozott, fújjak-e visszavonulót vagy inkább térjünk rá a lényegesebb témákra, amik a nap korábbi szakaszaiban csúfosan félbeszakadtak. Piszok nagy lármát rendeztek.
 - Azt hiszem, mégis inkább megpróbálok aludni még egy kicsit - vettem véget a párbajnak - Mondjuk azt, döntetlennel nyertem, oké?
 - Nem voltál könnyű ellenfél. Legyen. - Megyeztünk, hogy távozom és mégis ülve maradtam. Akár várhattam is valamire, amiről fogalmam sem volt, vagy megint elbambulhattam, de a lényeg, nem mozdultam. Mark az arcomat fürkészte, én kiszúrtam egy pontot az arca jobb oldalán, s igyekeztem arra fordítani a legnagyobb figyelmet, nehogy olyat tegyek vagy mondjak, amivel ismételten zavart kelthet az éterben. Azért a tudatalatti kis szörnyeteg dolgozott bennem, egészen lassan siklott tekintetem az említett pontról az orra irányába, majd onnan felfelé és megállapodott a szemén. Álltuk egymás tekintetét, némán, egyetlen megjegyzést sem téve.
Ugyanazt láttam Mark szemében, amit odakint az erődben. Kavargott a veszély, a csend, szinte hallottam a fák susogásának hangját, éreztem a föld érintését. Ő is kapcsolatban áll vele, akárcsak én. Valószínűleg azok a furcsa ellenrezgések, amik az enyémhez értek, tőle származtak. Jobban belegondolva, egészen megnyugtató volt érezni őket. Olyan barátságos, valami, amit nem lehet szavakba önteni. Ezt az egészet nehéz pontosabban megfogalmazni.
A nappaliban lévő digitális óra felcsipogott, mire úgy rebbentünk szét, akár a felzavart madarak. Sűrűn pislogva igyekeztem kiszáradásközeli állapotba került szememmel együtt magam is visszatérni a valóságba.
 - Megyek a… oda - Felálltam, nyúltam az üres poharamért, de egy kéz megelőzött. Ahogy egymáshoz értünk, rántást éreztem a mellkasomban, vagyis inkább ellenkezőjét, mire hátrébb ugrottam, ám egyensúlyom cserben hagyott, a fenekemen landoltam a konyhakövön.
 - Jól vagy? Sajnálom, nem akartalak… - Reflexből nyúlt megint felém, de csak kérdő tekintetem kapta válaszul. Belátta, nem ez lenne a helyes döntés, ám mielőtt visszahúzta volna a karját megállítottam.
 - Várj! - Felnéztem rá. A keze után nyúltam, ahogyan csökkent a távolság úgy lassultam én is, végül azonban hozzáértem erős, kissé érdes tenyeréhez. Fel voltam készülve csattanásra, robbanásra, világűrbe kirepülésre, de elmaradt mindez. Apró bizsergés, ennyi történt csupán. -  Te is érzed?
 - Hogy csinálod? - kérdezte ámultan.
 - Nem én vagyok. De ha nem is te, akkor mi ez? - Kezem egészen az övére simítottam. Fokozatosan csukta össze ujjait az enyémek körül, mire a furcsa érzés erősödött, de nem akart minket ketté szakítani, mint eddig. Mark talpra húzott maga mellé. Szeme összekulcsolt kezünkről a karomon át az arcomra vándorolt. Én már rég az övét figyeltem, így kissé arcpirító volt a találkozás.
 - Érdekes - Hangja kicsit rekedten csendült fel. - Máskor is éreztél már ilyet?
 - Csak, amióta veled találkoztam. Talán a földhöz van köze? Más hozzánk hasonlóval nem volt ilyen?
 - Egyszer sem - Kezdett zavaróvá válni a nézése, mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy elszakadjam tőle.
 -  Tudod, mire emlékeztet? - A kezünkre pillantottam. - Egyszer apával vonattal mentünk valahová és, amikor megsimogatta az arcom, volt egy fura érzés, ahol hozzám ért. Olyasmi, mint ez.
 - Az az elektromos vezetékek miatt volt így, itt viszont semmi nincs, ami ezt indokolná.
 - Az erdő közepén meg pláne és ott azért nem finomkodtunk ennyire. - Lelki, s fizikai fájdalmat okozva ellépett tőlem, leengedtem magam mellé a kezem.
 -  Biztosan van valami logikus magyarázata - A varázs, ami eddig összekötött minket véglegesen megszűnt. Hirtelen egészen kicsinek éreztem magam, sebezhetőnek. - Megpróbálok holnap utána járni, de most menjünk lefeküdni.
 - Oké - vállam megvonva léptem én is hátrébb, aztán őt kikerülve elindultam vissza a vendégszobámba. Vagy Mark kezeli túl lazán a dolgokat vagy én fújom fel a bolhát elefánt méretűre. A lényegen egyik sem változtat.
Eddig egyedül voltam kirekesztett a világ ellen, mostantól azonban a világ is bekaphatja, mert már találtam másokat, akik segíteni fognak.
Kapja be a világ, kapja be mindenki!

Elveszve 4. fejezet (regény)

 

4. fejezet

 

   A város belseje helyett a kertvárosban maradunk. Ez a környék sem ismeretlen, a felismerés azonban ismét vörös pírt ölt arcomon.
 - Nem hiszem, hogy ez lenne a könyvtár - A lábam remegni kezdett.
 - Vedd fel a dzsekit és várj meg a tornácon - Úgy tettem, ahogy mondta, egyhelyben toporogva vártam, míg egy zsákkal és a táskámmal mellém nem ért. Letette a zsákot és felém nyúlt. Reflexből hátrébb léptem. - A kulcsom a zsebemben van. Ha be akarunk menni, szükségünk lesz rá.
 - És be akarunk menni? - csúszott ki a számon, amire ráharaptam, nehogy még valami butaság hagyja el meggondolatlanságom okán. Szemét forgatva vette el a kulcsot, pár pillanat múlva pedig már bent voltunk a házban.
   Kíváncsian néztem körbe. Tipikus családi otthon. Meglepő rend van ahhoz képest, hogy nincsenek felnőttek. Mármint szülői titulusú felnőttek. Apa szerint a srácok árvák, Mark vigyáz rájuk, míg a nővérük, mint gyám távol van. Érdekes, már, ha egy halállal járó család-történetet illik így nevezni.
 - Ülj le, máris jövök - Elindultam a kanapé felé, de nem követtem az utasítását. A nappalit jártam körbe, megnéztem a képeket, azt a pár könyvet, amit találtam. Szerettem volna többet megtudni róluk, mert sejtéseim szerint ők jóval többet tudtak rólam.
Az nyilvánvaló volt, összetartó testvérek, nagyon szeretik egymást, és mint minden srác, az akciódús filmeket. Meglepő. Ja, nem. Irigyeltem őket. Még így, ilyen nehéz sorssal is képesek családként élni. Mi a nagykönyv szerinti apa-anya-gyerek kombónkkal pedig teljesen szétestünk. Néha komolyan elgondolkodom, vajon anya egyáltalán akart valaha is engem? Mit ártottam, amiért ennyire megutált?
Letöröltem egy kiszökött könnycseppet. A hátam mögül diszkrét köhintés hallatszott, a hang irányába fordultam.
 - Kérsz valamit inni? Nem vagy éhes? - Látszott, ő sem ilyen délutánra számított. Kényelmetlenül érezte magát, akárcsak én.
Kinéztem az ablakon. Az az átkozott eső még mindig nem akar elállni.
 - Köszönöm, hogy elhoztál Mark, nagyon hálás vagyok, de nem kell miattam ugrálnod. Sőt, talán jobb lenne, ha tényleg hazamennék.
 - Az előbb még nem akartál, mi változott? - Mellettem megremegett az új ablak. Ökölbe szorítottam a kezem és nyugalmat erőltettem magamra. Nem fogok megint rongálni, pláne nem náluk. - Mi lenne, ha beszélgetnénk? Csak beszélgetünk, ennyi. Vagy haza is vihetlek, ha tényleg ezt szeretnéd.
Leültem a kanapé szélére. A csillár felettem cseppet kilengett, de semmi erős hullám. Ketté csak nem töröm a házat néhány mondat miatt. Mark semmit sem szólt, holott látta, mit művelek. Leült a kanapé másik végére és felém fordult.
 - Szóval… - térdemen doboltam ujjaimmal. - Nagyon szép az otthonotok.
 - Nézd Ophelia, nem kerülgetem a témát, felesleges illem köröket tenni. - Előre dőlt, mire én reflexből csúsztam volna arrébb, csakhogy a karfa megakadályozott benne. A padló érezhető, finom remegésbe kezdett talpam alatt. - Senki sem beszélt neked soha erről? Az öt ágról, a boszorkányokról,...
 -  Ez elég érdekesen hangzik, de fogalmam sincs, miről beszélsz.
 - Az édesapádtól próbáltam információkat megtudni rólatok, de eléggé zárkózott ember.
 - Nem szereti ezt a témát. Elég sok kellemetlen dolog történt a múltban miatta. - Kezeimet tördeltem. - Ő elfogadta, hogy baj van velem.
 - Nincs veled semmi baj. Az adottságod feldolgozni nehéz, ha nincs, aki melletted álljon és megmutassa, hogyan kell. Tegnap is mondtam, nem biztonságos a hozzánk hasonlóknak itt lenni, de neked különösen nem.
 - Rémlik, töltött fegyver, meg a többi. Mindössze csak azt nem árultad el, mit jelent mindez. - Leesett valami. - Várjunk, azt mondtad „hozzánk”? Ez azt jelenti, hogy te is… tudsz dolgokat… csinálni?
 - Igen, tudok.
 - Ezt csak így mondod? - Felugrottam. Az ablak, a lámpa, minden mozgott. Kiakadtam Markra. Egészen idáig pontosan tudta, mi történik velem és egy büdös szót sem szólt?
 - Erről beszéltem. Higgadj le és ülj vissza. - Nem hatott meg.
 - Tudod te, milyen érzés, amikor mindenki flúgosnak tart és a saját családod fél tőled? Tele vagyok kérdésekkel, rohadtul érzem magam minden egyes nap, rettegek saját magamtól. Erre jössz te és csak úgy közlöd, ez full normális, mert ilyet például te is tudsz! - Már az egész ház mozgott. Vagy én szédültem, nehéz volt meghatározni. Mark is felállt, éreztem, amit a padlón keresztül áramlik egy ismerős morajlás felém. Mindeközben fizikailag nyúlt a karom felé, de az utolsó pillanatban megállt.
 - Ophelia, az orrod - Oda kaptam a kezem. Remek, még ez is. Mivel nem volt nálam semmi használható, a már amúgy is végig csöpögtetett pólóm ujját tartottam oda. - Várj, hozok valamit rá. Hajtsd kicsit hátra a fejed, ne, ne annyira.
 - Merre találom a fürdőszobát? - Arra indultam amerre mutatott és eltűntem az ajtó mögött. Egyből a mosdókagyló fölé hajoltam. Sűrűn mostam hideg vízzel az arcom, a tarkóm, a nyakam. Lepillantottam tönkrement felsőmre és egy hirtelen mozdulattal lekaptam magamról. Mehet a kukába a többi mellé.
Leültem a földre és a plafont bámultam, míg el nem állt a vérzés. Szipogtam párat, felkeltem és még egyszer megmostam az arcom. Halk kopogást hallottam.
 - Jól vagy? - El is feledkeztem róla, hol vagyok. Belenéztem a tükörbe. Sápadt arcom itt-ott vöröses folt tarkította, nem foglalkoztam az okával.
 - Megvagyok. Viszont tudnál adni egy pólót? Az enyém használhatatlan minősítést kapott. - El sem hittem, milyen könnyen mondtam mindezt.
 - Hoztam - résnyire nyílt az ajtó és egy kéz bukkant fel, benne egy szürke egyszínű pólóval. Gyorsan elvettem és belebújtam. Nem mondhatnám, hogy mellben szűk volt, a combomat viszont simán elérte.
Zavarom teljességében léptem ki a fürdőszobából.
 - Bocsánat, és köszi a… - a kölcsönruhára böktem.
 - Ez gyakran megesik? Elég profin kezelted a helyzetet.
 - Nagyjából mindig, ha elszalad velem a ló, már ha érted, mire célzok. - Zoknim orrával a padlót böködtem. Nagyon érdekes megfigyelést végeztem odalent.
 - Ez furcsa. Talán ahhoz lehet köze, hogy nem tudod féken tartani az érzéseidet és az erődet egyszerre. - Úgy nézett rám, mint valami kísérleti nyuszira vagy valami megoldandó rejtvényre. Nem volt túl kellemes érzés. - Gyere, készítek szendvicset.
 - Oké - vállvonással követtem. Nem meglepő módon a konyha is rendben volt. Átlagos otthon egy kicsit sem átlagos családnak. Leültem az asztalhoz és figyeltem Markot, amint sürög-forog a hűtő és a pult közt. Eltöprengtem, én mennyi időt töltök a konyhában és rájöttem, egy szendvicsnél tovább valószínűleg nem jutnék. Általában a szobámban eszem, ha mégis beszaladok, azt a lehető leggyorsabban teszem, kikapok egy müzliszeletet, almát, vizet és már megyek is, nehogy összefussak valakivel. Amikor apával kettesben elmentünk még kisebb koromban étterembe, azok voltak az én nagy napjaim, hihetetlenül jó volt együtt enni, beszélgetni a suliról, a kocsikról, bármiről. Kikapcsolta az állandó készültségi állapotom, elengedhettem magam egy kicsit.
 - Hé, ugye nekünk is jut? - Előbb a hang, két másodperc múlva kettőslátásom lett a berobbanó „ikrektől”. Leszámítva egy-két apróságot, ami a minimális korkülönbségről árulkodott, mint két tojás, úgy festettek egymás mellett. Ahogy én, úgy ők is lefagytak, aztán az egyikük elvigyorodott. - Megzavartunk valamit?
 - Tom, hívott az igazgató - Markból előbújt a „szülő”, érdekes látvány volt az átalakulása, majdnem elnevettem magam. Az előbb még frászt hoztam rá, aztán zavart, ezt követte egy kis atyai dorgálás az öccsének címezve. Tiszta skizofrén beütésű színészi repertoár.
 - Később - legyintett a srác és leült velem szemben. - Vacsi? Benne vagyok. Mit eszünk?
A testvére is csatlakozott hozzá, bárhogy erőltettem az agyam, nem ugrott be a neve.
 - Markot elnézve, téged, de később - A névtelen megragadta Tomot és már ott sem voltak. Az előbbi nevetgélésem felváltotta a „mi a franc történik itt?”. A sóhajra ismét a pult felé fordultam.
 - Ők is… - kérdésem vége a levegőben lógott. Bólintott válaszul, aztán hozzám sétált és letette elém a tányért. Elvörösödtem. Szólnom kellett volna, miért nem szóltam? Az előtte lévő szendvicset vizsgáltam. Azt néztem, hogyan tudnám észrevétlenül átformálni, netán olyan helyen beleharapni, ahol nincs…
 - Vegetáriánus vagy - szűrte le a következtetést. Fülig pirulva néztem rá, tele bocsánatkéréssel. - Sejthettem volna.
 - Ne haragudj, hogy nem szóltam - Meglepő sebességgel jelent meg lehajtott arcom előtt egy újabb tányér. Sajt, paradicsom, semmi hús. Kérdő tekintem emeltem fel rá, mire elmosolyodott. - Így kell biztosra menni. - Elmosolyodtam én is és beleharaptam a szendvicsbe. Eddig fel sem tűnt, milyen éhes vagyok. Vissza kellett fognom magam, nehogy habzsolni kezdjek.
Közben Mark leült velem szemben, az első nekem szánt szendviccsel és beleharapott. Nem bírtam, nem nézni a mozdulatsort. Tulajdonképpen összességében nehéz volt nem őt nézni. Amikor engem fürkészett, én az asztallapot, de mindig visszatértem hozzá. Egyszerűen jó volt.
 - Ti mind, „különlegesek” vagytok? - Igyekeztem megválogatni a szavaimat, nem ajtóstul rontani a házba. - Ez azért megmagyaráz néhány dolgot.
 - Valóban?
 - Az iskolában az… egyik öcséd kicsit kiakasztottam, amikor, tudod - Miért nem megy olyan egyszerűen a beszéd, mint neki? Annyira könnyen mond el dolgokat, mintha valami napi témát boncolgatnánk. - Ők is tudják, hogy én, más vagyok?
 - Beszéltünk rólad, igen. Az viszont, hogy ennyire kevés információ van a birtokodban, világosabbá teszi, miért fogod vissza magad nehezebben. Nincs ezzel baj, Ophelia, félre ne érts. Mi sem úgy születtünk, hogy azonnal minden ment, sőt, sokszor most is meggyűlik a bajunk a saját határainkkal, de ha megtanulod, hogyan emeled fel a falakat, biztonságosabban tudod majd irányítani. Segíteni szeretnék neked, amennyiben beleegyezel.
Mély levegőt vettem, a kifújás azonban akadozva ment. Erről a szüleimen és rajtam kívül senki sem tud, mégis valamiért úgy éreztem, Mark megértene, nem ítélne el.
 - Nem sokkal azelőtt, hogy elköltöztünk Angliából - kezdtem bele kissé remegő hangon. Az asztallapra meredtem, megmoccanni is alig tudtam, lélegezni meg pláne. -, történt valami. Pontosabban több kisebb valami után egy nagyobb… valami.
Mintha meg akart volna nyugtatni, a padló alól finom rezgéseket éreztem. A föld a barátom, támogat, ha én is őt.
 - Már ott voltak ilyen problémáim, az ablakokkal, meg hasonlók. Az anyám teljesen kiakadt. Átléptem egy határt nála és neki elég erős személyisége van, maradjunk ennyiben.
 - Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd - Keze az enyém felé nyúlt, majd megállt. Valószínűleg neki is eszébe jutott, ami az erdőben történt, esetleg az a kis szikrázós rezgés keltette fel a figyelmét, amit már ez a távolság kiváltott köztünk. - De hallgatlak, ha mégis megosztanád velem.
 - Nagyon szégyellem, amit akkor csináltam. Őrültnek tartanál, ha nem tudnád, miről beszélek. Bár lehet, ezt a szintet még te sem ütöd. - Öntudatra ébredve araszoltak ujjam az övé felé. Azok a kis szikrák egészen aranyosan pattogtak a bőrömön. - Szekáltak a suliban. Ennek eredménye volt néhány törött ablak, csillár, kidőlt oszlop és hasonló. Otthon is nehezebben szedtem össze magam, de a gyógyszerek segítettek. Aztán egyszer, amikor szokásosan elbújtam a kötelező órák elől, megtalált egy csapat srác, meg pár lány az osztályból. Nem akartak békén hagyni, cukkoltak, retardáltnak, meg ilyesminek neveztek. Nem tudtam elfutni előlük, sarokba szorítottak és én… én… - Fel sem tűnt, mikor kezdtek el remegni a tárgyak körülöttem. Már kevésbé volt megnyugtató a rengéssé erősödött morajlás.
 - Ophelia, semmi baj, bármi is történt, nem csak a te hibád volt.
 - Összedőlt miattam egy épület, érted? Összedőlt, romok maradtak a tornatermünkből. Megsérültek emberek, miattam! -  Sírva fakadtam. Minden remegett, én, az asztal, az edények a szekrényekben, az ablakok, az egész ház. Talán a környék is.
Hirtelen két kar fonódott körém és szorosan tartott. Belebújtam a biztonságos melegségbe és zokogtam. Az emlékek rémképként villództak lehunyt szemhéjamon belül, a sikolyok, kiabálások visszhangoztak a fülemben.
„Semmi baj.” - suttogta egy hang többször egymás után, lassan, csitítóan. Ez a hang mondott mást is, de azt nem értettem. Valahonnan távolról szólt, mielőtt ismét visszatért volna hozzám.
A rengés, a feszültség fokozatosan csitult. A könnyeim már nem potyogtak olyan sűrűn, a légzésem normalizálódni látszott. Az ölelés ellenben továbbra is megmaradt, nem is szerettem volna, ha máris véget ér.
A suttogás abbamaradt, a hang nem szűnt meg, pusztán már nem hozzám szólt. Fülelni kezdtem, hátha ki tudom venni, miről beszélhet.
 - Tom hozz valamit. Ben pakolj össze a szobádban, szükség lesz rá. Aria írj egy üzenetet Ophelia apjának, hogy ma az osztálytársánál alszik. Találj ki valamit. - Zavartan ráncoltam a homlokom. Mocorogni kezdtem, mire belém hasított a felismerés, a földön ülök, valaki átölel és én teljesen az illetőnek dőlök. Mint egy gyerek.
Szívem azonnal a torkom felé ugrott. Basszus, ez Mark! A felismeréssel együtt jött egy akkora kisülés, amitől csillagokat látva vetődtem arrébb. Nyöszörögve tapogattam sajgó tarkóm.
 - Ez meg mi a franc volt? – Az egy szem húg hangja fájdalmasan dübörgött odacsapott koponyámban. - Szép kis hála.
 -  Fogd vissza magad Aria! - dörrent rá Mark. - Ophelia, jól vagy?
 - Mint, akin átment egy kamion - vallottam be őszintén. Kinyitottam a szemem és a billegő plafon látványát magam mögött hagyva lassan felültem. A ház úgy nézett ki, mint ahol átment egy hurrikán. A székek felborulva, a szekrényajtók egy része nyitva, edények a földön, és egy repedt ablaküveg látványa tárult a szemem elé. - Ez én voltam?
 - Nem számít. - Oda kaptam a tekintetem. A falnak dőlve ült, haja össze-vissza kócolódott, a ruhája véres volt. Állj, véres? Egyből az orromat tapogattam, egyértelműen ezt is az én számlámra lehetett írni.
 - Lógok neked egy fél ruhatárral, azt hiszem. Meg egy konyhával. - elhúztam a szám. Bármennyire borzasztóan festett minden, ellenállhatatlan késztetést éreztem egy nevetésre.
 - Biztosan jól vagy? - Elvettem Ariatól a felém nyújtott rongyot és megtöröltem az orrom.
 - Te? Ugye nem… - El is szállt a nevetési kedvem. Megint ártatlan emberek életét sodortam veszélybe. Gumiszobában lenne a helyem.
 - Megvagyok - kaptam egy halvány mosolyt, amitől jóleső melegség áradt szét bennem.
 - Akkor én most elhúztam a csíkot, oké?  - Választ meg sem várva a lány lelépett, mi meg ott ültünk egymással szemben Markkal és néztünk utána.
Aztán ő felállt, hozzám lépett, kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen.
 - Megint padlót akarsz fogni? - csúszott ki a számon. Zavartan pislogott és leengedte a kezét.
Megerőltettem magam, fájó mindenségem ellenére talpra kecmeregtem.
 - Rendbe hozok mindent, megígérem. Kifizetem a károkat, összetakarítok, bármit csak… ne mond el a szüleimnek. Kérlek.
 - Lenne értelme szólnom nekik? Édesapád rendes ember Ophelia, keményen dolgozik és szeret téged.
 - Éppen ezért annyira szörnyű, hogy ezt csinálom vele. Nem ezt érdemli, hanem egy normális gyereket. Olyat, akinek a legnagyobb problémája ebben a korban, hogy melyik fiú a legdögösebb a suliban, mi a legújabb divat a celebvilágban, nem engem.  Állandóan azon parázom, mit csinálok legközelebb. Mikor lesz egy… ilyen és mehetünk megint tovább, mielőtt gyanakodni kezdenének. Szörnyeteg vagyok. - Lehajtottam a fejem és hagytam pár könnycseppet lefolyni az orrom elé tett rongyig.
Ramatyul éreztem magam. Nem csak kívül, belül is fájt, talán még jobban is, mint a fizikai sérülések.
 - Dehogy vagy szörnyeteg - Nem tudom, a történtek miatt remegtem meg, vagy az öleléstől, amit szikramentesen kivitelezett Mark, de jól esett már a tudat is, hogy a közelemben van. - Nem szeretnél ledölni kicsit? Rád férne egy alvás szerintem.
 - Megtennéd, hogy hazaviszel? Nem szívesen sétálnék haza ebben az állapotban. - Elhúzódott tőlem, de nem túl távol.
 - Nem kell hazamenned, édesapád tudja, hogy jó helyen vagy.
 - Elmondtátok neki? Megkértelek, hogy ne…
 - Biztosan örül neki, hogy megismertél egy új barátot az osztályban - sokat sejtető mosolya a szám szélét is feljebb kunkorította. Egyszerűen hálás voltam érte. Annyi szenvedés és magány után végre kezdtem úgy érezni, megtaláltam azt a közeget, ahol kicsit önmagam lehetek. Itt nem kell többé még a levegővételeimre is odafigyelnem. Nincs „furapók”, meg „zakkant lány”, csak szimplán a túlérzelmes Ophelia, aki talált pár hozzá hasonlót.