14. fejezet
Aria úgy nézett rám, mint, akinek valami ijesztő van az arcán, pedig csak ki voltam pirulva. Oké, az láztól és a megfázás makacs nyavalya, de az nem fertőző!
- Megmaradok - mondtam már vagy századjára, mégsem hitt nekem. - Ugyan, ne nézz így!
- Ha ennél több hangod lesz, a lázad kevesebb és az orrod is kevésbé hasonlít egy bohócéra megbeszéljük - őt bízták meg a tyúkanyó szerepével, mármint, amikor itthon volt, mert az élet nálam nem állt meg.
A ház elcsendesedett, mikor a többiek suliba mentek, Mark dolgozni, csak engem hagytak hátra, aminek egyszerre örültem és keltett bennem félelmet. Az ablakon sem mertem kinézni azóta, ami történt. Az is lehet, itt áll a ház előtt, befelé néz, tudja, hogy itt vagyok és.. Fogaim kocogtak annyira fáztam, így is megborzongtam. Fejemre húztam a takarót, elhelyezkedtem az ágyon és lehunytam a szemem. Gyerekkoromban bevált, ha el akartam bújni a világ elől, talán itt is beválik. Akár egy rossz horrorfilmben. A riasztó rész azért bevált, alig hagyott aludni pedig eléggé kimerült voltam.
A láz csak elnyomott, na, meg az, hogy az elmúlt két éjszakán csak hánykolódtam, a rémálmok nem akartam elengedni, folyamatosan visszatértek, hol a régiek, hol az új. Kibújtam a bunkerből, hajam izzadtan tapadt az arcomra.
A következő pillanatban olyan hangos sikítást hallattam, ami a holtakat is kiugrasztotta volna.
- Nyugalom, csak én vagyok. Hoztam neked vizet és gyógyszert.
- Aha - nagyra tágult szemekkel, lefagyva meredtem Markra, aki hirtelen ott termett a szobában. Az éjjeliszekrényen lévő óráról tudtam, hogy elaludtam, körülbelül három órát.
- Bocsánat, hogy felébresztettelek. Jobban vagy? - lassan mozgattam a végtagjaim, mint aki a korábbi hasonlatot alapul véve most kel ki a sírból.
- Mint már elmondtam párszor, megmaradok.
- Ez jót jelent? - szája szélén apró mosoly bujkált. Megvárta míg felülök, majd átadta a gyógyulást jelentő pirulát és a poharat. Kezem egy pillanatra megremegett, ezt betudhatta a gyengeségemnek, de a közelsége váltotta ki belőlem. Ugyan egymáshoz nem értünk, a finom vibrálás kellemesen járta át az egész testem. - Később visszanézek rád…
- Mark - szóltam után mielőtt elmehetett volna - Maradnál még egy kicsit?
- Persze - arrébb csúsztam az ágyon, helyet hagyva neki. Leült úgy, hogy szeme tudjon fordulni velem. - Van valami, amiről szeretnél beszélni? Nekem elmondhatod.
- Ha, ha az eső kitartott volna az órák végig, nem tudom, hogy jutottam volna haza. Köszönöm, hogy gondoltál rám, ez sokat számít. És sajnálom, amiért bunkó voltam veled csak… Olyan nehéz ez. - lehajtottam fejem, az átlátszó pohárban lévő vizet fixíroztam.
- Tudom - megfogta a kezem, hüvelyk ujjával simogatta. Éreztem a bizsergést kettőnk közt, ami gondolom a gyengeségem miatt nem pattogtatta annyira a szikrákat.
- Valamit el kell még mondanom. Azért…
- Hogy van a kedvenc betegem? - az ajtó szélesre tárult és Aria rontott be rajta. Mark úgy ugrott fel mellőlem, mint aki rugón ült.
- Mit keresel ilyenkor itthon? - azonnal átszellemült a báty szerepébe, hihetetlen, milyen gyorsan tud váltani. - Az iskolában a helyed. Nem lóghatsz el csak így az órákról!
- Nyugi, ebédszünetem van és Tom elhozott - könnyeden legyintett - Mindjárt megyünk vissza, ő összeszed valami edző cuccot, én meg addig jöttem ránézni, hátha szüksége van valamire.
- Rendben vagyok, bevettem a gyógyszeremet, lement a lázam, a Föld kerek - mindeközben letettem az üres poharat az éjjeliszekrényre. - Holnap talán már be is mehetnék.
- Na, még mit nem? Szépen itthon maradsz és majd hétfőn jössz velünk. A suli nem dől össze nélküled. - Rögtön Markra pillantottam, aki engem nézett. Nagyot nyeltem és próbáltam lenyugodni, a megrohanó emlékeknek köze sem volt az elhangzott szófordulathoz. - Mennem kell, nemsokára jövök. Addig bátyus, vigyázz Opheliara, nehogy még egy ilyen butaság az eszébe jusson.
- Menjetek mindannyian, cserébe megígérem, ki sem teszem a lábam a házból - orromig felhúztam a takarót így kukucskáltam egyikükről a másikra.
Miután háromszor elismételtem, sőt megesküdtem mindenre, végre magamra hagytak, mire végre kényelmesen hátra mertem dőlni az ágyon. Talán jobb is így, csendben maradni, feleslegesen bevonzani a feszültséget, amikor az már jelenleg is ott van a levegőben. Minden találkozásunk felér egy pofonnal emlékeztetőül, esélyem sincs valaha is közelebb kerülni hozzá. Csoda, hogy itt vagyok egyáltalán.
Csak a ház elhagyás tilalmát ígértem meg, simán mászkálhattam a csendes házban, így hát lementem a földszintre, a konyhában keresgéltem némi ehető után. Összedobhattam volna egy szendvicset, készíthettem volna valamit gyorsan, de ennél többre vágytam. Ízfokozóra, sósra, esetleg sajtosra, ha minden kötél szakad. Találtam is chips-et az egyik fenti szekrényben, magamhoz vettem és átsétáltam a nappaliba. Még legalább két órám volt, mire a többiek hazaérnek, szerettem volna kihasználni a magányt, megnézni, mi megy a tv-ben, keresni bármilyen elfoglaltságot.
Céltalan távirányító kattintgatásból a csengő hangja riasztott fel. Bizonytalanul méregetni kezdtem az ajtót, ám újabb csengetés nem volt, ami meglepett. Bárki is szeretett volna bejutni, nem volt túl kitartó, mert valószínűleg sarkon fordult, majd lelépett. Kinéztem az ablakot takaró függöny mögül, de az utca néptelen volt, amennyire ráláttam, az ajtónál sem állt senki. A másik oldalon, bent a felém lévő részen egy boríték hevert a levélbedobó előtt.
- Biztos Marknak hoztak valamit - megrántottam a vállam, felvettem a levelet. Furcsa, nincs rajta címzés. Várjunk csak… A hátoldalán egészen apró betűkkel - Mi a franc? - ott állt a nevem szépen ívelt nyomtatott betűkkel. Kíváncsian téptem fel és kivettem belőle a papírt.
A következő pillanatban úgy dobtam el, mintha megégetett volna.
“ Nem bújhatsz el.”
Megint az ablakhoz rohantam ezúttal célirányosan keresve valakit. Az utca túloldalán megtaláltam a fekete ruhás alakot, aki kezét felemelve intett nekem.
Nem bújhatsz el. Nem bújhatsz el. Nem bújhatsz el.
A korábbi támadás célirányos volt, ahogy sejtettem is. Ellenem szól. Na, de miért akarna ártani nekem? Ki vagyok én és mit követtem el ellene?
Szédülni kezdtem. Megrohantak az emlékek, a remegés, a rémült diákok hangja, lépések, recsegő hangok, éreztem a föld erejét a talpam alatt és nem tettem ellene semmit. Morajlás, sikítások, menekülő emberek sokasága.
Összedőlt épület, a szemem láttára lett semmivé. Az én művem. A hibám. A férfi egy lehetett azok közül, akiknek megsérült a gyereke, miattam. Nincs más magyarázat, mint egy dühös szülő, aki bosszút akar állni rajtam az őket ért kárért, a tettemért. Megtudta, hol lakom, megkeresett és most számon akar kérni a maga beteges módján.
Széttéptem a levelet, mindenestül a kukába dobtam. Ezt senki sem tudhatja meg. Ők meg végképp nem. Valahogyan meg kell oldanom az ügyet, mielőtt elharapódzik.
Ki tud csúszni valami az ujjaim közül, aminek szála igazából sosem volt az enyém?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése