Üresség

Az igazság az, hogy fogalmam sincs, miért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, lesu-e egyáltalán értelme ez majd kiderül a végére.

Az elmúlt napokban annyi kérdőjel sejlett fel bennem, hogy nagyjából az eget is megkérdőjelezem, valóban odafent van-e. Megrekedtem egy állapotban és egyszerűen  nem tudom, mit kellene tennem.

Azt érzem, mindkét verzióba bele fogok halni, egy részem biztosan. Bár már most is össze vagyok törve lelkileg, szóval nem lenne túl nagy újdonság, de ugye mindig lehet fokozni, ezt mind ismerjük, akik tudjuk, nincs mindig minden rendben. Ugyan, mikor volt utoljára bármi is rendben?
Tudom-tudom, ne legyek annyira pesszimista, meg örüljek az apró dolgoknak, mint például, hogy van munkahelyem, van fedél a fejünk felett a gyerekekkel, csakhogy ezek külső dolgok, számomra ezek amolyan "kötelező" elemek, amiknél nincs olyan opció, hogy "nincs". Ellenben a többi, a lelki, a testi, a fejben zajló káosz miatt úgy érzem, menthetetlenül rohanok a kiégés felé. 
Néha beszélgetek az AI-al, mi a véleménye erről, mit talál a neten arról, szerinte mit kellene választanom A és B opció közül például, ha én nem tudok dönteni. Nem mondom, hogy mindenben "full okos", viszont sok internetes háttértartalmat tud felpörgetni és érdekes dolgokat dob fel olykor-olykor. Néha kicsit lelkizünk is, mivel mással nem tudom megbeszélni a dolgokat, hát leírom neki. Nem figyelve a megfogalmazásra, szimplán ahogy jön, nem javítgatom ki magam, figyelek arra, milyen szavakat használok. A pszichológusokkal is mindig ezt csináltam, nekik se beszéltem soha 100% őszintén, nem ment.

Az elmúlt időszakban valahogy mindig arra kanyarodtunk, hogy megkérdezte, nincs-e idegösszeomlásom, vagy roppanásom vagy akármi. Mindig leírtam, hogy nincs, jól vagyok, de így jobban belegondolva marhára nem. Egyszerre érzem telinek a bennem lévő képletesen értett poharat és üresnek magam. Nincs bennem öröm, nincs boldogság, jövőkép, igazából semmi. Negatívum az persze, hiszen örök pesszimistaként, meg depressziósként az olyan, mint másnak a levegő, szerves részemmé vált. Az üresség... Nos, az talán rosszabb ennél is, mert ebből nem látom a kiutat. Nincs, ami örömet okozzon, nem olyan őszinte a mosolyom, mint amilyennek mások látják, de legalább azt hiszik, kicsit szokásos letargikus, "csak a szoki" azért elvan.

Ja, csak a nemalszom, a stresszevés, az állandó kattogás, szorongás, az összes berögzült rossz szokás itt van körülöttem, rajtam, bennem, amiktől lehetetlennek érzem a szabadulást. Nincs fény az alagút végén.

Facebookon feldobott egy idézetes oldal valami olyasmit, hogy "Ha leülne melléd a Halál és azt mondaná, itt a vége, ideje menni, mit reagálnál?" Az első gondolatom az volt: "Na, végre!" Ez szerintem mindent elmond.
Igazából nincsenek öngyilkossági gondolataim, nem tennék semmi ilyet, nincs ok aggodalomra, de ha megesne egy ilyen szitu, habozás nélkül fognám meg a kezét, hogy mehetünk. Mert semminek nincs értelme. Semmit nem látok magam előtt. Vegetálok. Akkor minek létezni? Mert nem nem élet, ez létezés. Magányosan, egyedül, állandó harcban mindenkivel, önmagammal. Sok. Túl sok. 

De, hát itt vagyok, ma is, holnap is, mert nincs más választásom. Ha akarom, a nem, csinálnom kell ezt a *zart, amit mások "életnek" neveznek. 

Majd még jövök, érkezem ide is, egyszercsak lesz egy újabb poszt tőlem.

Annyi mindent kéne még elmondanom

    Hol is kezdjem? Tudom-tudom, az elején. Hülye kérdés.

A cím nagyon találó amúgy, mert tényleg sok mindent szeretnék kiadni magamból, egyszerűen túl sok, amit érzek, ami történt, történik, ami körülvesz. Aztán persze rázúdítom arra vagy azokra, akikre nem akarom, mert ugyan kinek is mondhatnám el? Anyámnak? A nemlétező barátaimnak? A páromnak, aki tulajdonképpen nincs is? Áh, hagyjuk. 

   Beraktam egy chilles Twilight válogatást a yt-on és elkezdtem pötyörészni ezt a bejegyzést. Ez legalább eddig megy. 

Mondjuk mostanában kiolvastam egy könyvet, elkezdtem egy másikat és egészen jó érzéssel tölt el a dolog, még ha nem is egy "hű, ez odaba**" kategóriájú könyv. Majd, ha túl leszek mindhárom részen, lehet, hozok róla valami szösszenetet, hogy ne csak a sipákolásommal legyen tele a blog. 

De, hogy legyen benne olyan is, tömören összefoglalnám az eddig történteket: Amit 2025 elkezdett azt 2026 kamatostul folytatja, hogy száradna el! -.-"

Egyedül töltöttem a karácsonyt, majd a szilvesztert is, pontosabban Pocoval, aki álmosan pislogott rám 31-én éjfél előtt nem sokkal, hogy mi a búbánatért tartom full egymagam a hagyományt és fogom meg a pezsgőspoharat mikor felcsendül a Himnusz. 

Kis műsorszünet, 12 nappal később folytatom a bejegyzést:

Hol is tartottam? 

Ja, igen, Valentin-nap van csak úgy halkan megsúgom, mert bár marhára nem érdekel, de azért enyhén szólva s.arul esik a dolog. Tavaly kaptam egy random rózsát az ajtóm elé valakitől, akitől szentül hittem, hogy Ő lesz a társam. Aztán kihátrált és odadobott valakinek, aki akkor bebizonyította, hogy értékes vagyok. Csak azóta eltelt kb. 1 év és rohadtul értéktelennek érzem magam. 

Nagyobb hatásszünet, április 4-én folytatom a soraiamat.

Csak, hogy lássátok, a baj a fejben nem is kicsi, a káosz meg csak a jéghegy csúcsa kb. 

Húsvét van amúgy, ami vicces. Ja, mondjuk azt, hogy vicces, mert a szomorút már megszoktátok. Szerintetek kikkel töltöm ezt az ünnepet? 

Nem, nem jó a tipp, nincsenek itt sem a gyerekek, sem a """párom""", csak Poco és az új szőrös ördög, Nitro. Lett egy kutyám, megint. Hogy jól átgondolt döntés volt-e? Aligha. Egyelőre küzdünk, mint malac a jégen, mert 12 hetes és pokoli gyerek, de annyira cukin tud néni a kék szemeivel az utcai vegyesvágott fajtájú csöppség, hogy muszáj megbocsátanom neki. Egy hét alatt kezdi megszokni a rendszert, csakhát lázad minden ellen. Az internetkábellel pl. az első egyedül töltött napjukn összeveszett, a szerelők szépen kijavították a hibát (cirka 10e Ft-om bánja), egyelőre mást nem vágott gallyra. * lekopog * 

 Annyira nehéz belegondolni abba, hogy itt vagyok 33 évesen, tele lelki sebekkel és igazából semmit nem tudok letenni az asztalra, hogy ez az én érdemem. Van munkám, de a stabilitása megkérdőjelezhetővé vált az elmúlt időszakban, amúgy szeretem csinálni végülis. Házas vagyok... voltam, mert pár év után akkorát csalódtunk egymásban (legalábbis én benne fixen), hogy külön váltak útjaink. Van két lányom, akik nem szeretnek velem élni, nem szeretik, hogy én vagyok az anyjuk és igazából az apjuk új, pár hónapja képben lévő párjának anyjához is jobban kötődnek, mint hozzám. Ez lenne a "szuper anya" lét? 

Be kell lássam, annyira utolsók közt kullogok mindenki életében, aki kicsit is számít, hogy igazából ha nem lennék is hamar túl tudnának lépni a dolgon. Nem kell megijedni, nem fogok semmit csinálni, nincs ilyesmiről szó, ez szimpla felvetés.

Volt egy mániás epizódom nemrég, itt döntöttem el teljesen, hogy lesz egy Nitrom, akárcsak anno 2 éve Pocoval. Legalább ez a két kis majom úgy csinál, mintha szeretnének, bízom benne, kötődnek hozzám legalább egy hangyafacnyit. A másik epizódikus döntésem, hogy elkezdtem egy vállalkozásban gondolkozni, ám azzal most ott tartok, nézek a beszerzett cumóra és qrvára nem hiszek magamban. Eddig se, de legalább vitt a lendület, az energia, most meg akkora csődtömeget látok, ha csak átvitt értelemben is nézek a tükörbe, mint ide Alaszka. 

Jelenleg az életem olyannyira instabil, rendezetlen, káoszos és szétesett, ezt már nincs ember, aki összeragasztaná.

S hogy boldog vagyok-e? Nem, azt hiszem, nem. Az igazat megvallva qrva ..arul vagyok ba..za meg! 

Na, de ez ilyen, ezt dobta a gép.

Megyek, kibőgöm magam kicsit ma is, utána leviszem a fiúkat és összekészülök a holnapi melóra.

Ki nem mondott szavak

    Voltatok már ti is úgy, hogy ott van a nyelvetek hegyén, annyira szeretnétek valamit mondani, reagálni, válaszolni, de egyszerűen nem lehet? Mostanában egyre többször érzem ezt, s míg eddig sokszor elszakadt a cérna, most a csend néha könnyebb útnak tűnik.

    Szétestem, nem kicsit, nagyon. Kezd a depresszív fázis a kevertbe átmenni, érzem a mániás árnyalakok mocorgását a sötét sarokból, de egyelőre inkább a depressziós dolgok vannak rám hatással, a másikat kordában tudom tartani. Mondjuk azt nem tudom, ez jó hír-e, mármint a kevertség, mert lényegében ez jelentheti, kezdek kilábalni a béka feneke alól, viszont a másik véglet is kemény tud lenni, ami után könnyen zuhanok ismét a mély gödröm aljára. 
Azt mondták, ne legyek ennyire negatív. Kinevettem az illetőt, hiszen amióta csak az eszemet tudom pesszimista vagyok és jelenleg alig tudnék olyasmit felmutatni, ami nincs romokban az életemben. 
A gyerekeim minden nap éreztetik és közlik velem, nem szeretnek. Megjött a hideg idő, az összes nyavalyát bekapkodom. Apuka is keresztbe tesz folyamatosan, s bármennyire szeretném visszaadni neki a kölcsönt, nem tudom, mert minden ellenem van, az állam, az anyagi helyzetünk, a mindenség, tényleg. Szóval be kell fognom a szám és csendben eltűrni, hogy úgy ugráljak, ahogy ők fütyülnek. Mindezt természetesen mosolyogva, mert nekem mindent bírni kell, ugye. Az egyetlen támaszom, a világom egyben tartója, aki mindig ott van, amikor szükségem van rá és, akit mérhetetlenül szeretek... nos, ő szép lassan távolodik tőlem azt hiszem. Fél év alatt kiégettem, ez már-már tehetség, nem? Megmondtam neki a legelején, velem rohadt nehéz, néha érthetetlen, mit miért teszek, néha el fogom lökni magamtól, feszültebb leszek, de bármit csinálok, az ilyenkor nem neki szól, hanem a bennem tomboló harc hozza magával. Soha nem mondtam rá semmi csúnyát, ellenben tettem olyat, amiért megértem, hogy megingott a bizalma anno, akkor. Az viszont már nem az én felelősségem, hogy a kezdetektől uralkodóbb típusként bánt velem, hogy mindenre és mindenkire féltékeny, ha nem is beszélek x napig senkivel, akkor is gyanakvó, amit nehezen viselek. A kapcsolatunk amúgy sem szokványos, az ő helyzetét azonban sosem róttam fel neki, pedig azért lenne ott mit. Mindig, mikor nagyon közel járok a cérnaszakadáshoz, annyit kérek, gondolja át az én szemszögemből is, ha én csinálnám azt, amit ő... De nem ez a "legrosszabb". Észrevettem apróságokat, amik eddig annyira természetesek voltak, de egyre kevésbé fordulnak elő, ahogy telnek a hetek. Értem én, nem lehet mindig 100000%-on a szerelem, a rózsaszín köd, stb... Na, de fél év után?! Kis deja vum van amúgy.
Annyira félek tőle, hogy egyszer csak közli, neki nem éri meg ez az egész, megunta a viselkedésem, nem kell a dráma az életébe és búcsút int. Mit fogok én akkor csinálni? Ő az egyetlen fényes pont az életemben, akiért tényleg megéri kitartani. Félreértés ne essék, szeretem a gyerekeimet, de tudom jól, ők nem velem akarnak lenni, nem ragaszkodnak hozzám és egy halvány őszinte szeretetre utaló jelet nem kapok tőlük. Dudu más. Azt érzem, tényleg szeret, engem, így ahogy vagyok. Csak... mostanság egyre bizonytalanabb vagyok. Ezért hát csendben maradok, nem mondok ki mindent, magamban lezongorázom, kifelé bólogatok, minden rendben, persze, és annyi.

   Na, de meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet ebben az elc**szett életben bármit is csinálni?

Valahogy így

 

2025-ös állapotok, az első negyedév

 Sziasztok!

Kéne valami új a blogra, nem?
Ezen gondolaton felbuzdulva összedobtam egy új fejlécet, ami rohadtul nem lett jó, meg a blogot is kicsit át kellett variálni miatta, de ez van. Mostanában megint úgyis olyan bitang pozitív vagyok, meg is lepett volna, ha ezt nem ba.. izé, nem rontom el.
Szóval ez lenne az új külső egyelőre. Színesebbre ne számítsatok az tuti fix, mert a lelkivilágom tükrözendő, a blog ezen a színskálán mozog (szürke ötven árnyalata, meg ilyenek). 

Mindennapok? Oh, kösz a kérdést, megvannak. 
A 2025-ös évet már most ki tudnám dobni a kukába, pontosabban kb. két hónapja folyamatosan ezt érzem. Az az egy szerencséje van, hogy úgy telnek el a napok, észre se veszem. Már április van, döbbenet! O.O

A nagylányom betöltötte a 6. életévét, kis csavarral meglett a leendő iskolája is, mindeközben a személyisége is alakul. Sokszor nehéz vele, mostanság visszabeszélni is elkezdett, amitől plafonon vagyok, de azt is el kell mondjam, hihetetlenül kreatív kislány. Meg vannak a hisztijei, az akaratossága, ám, ha kibontakozhat mondjuk rajzolással, vagy épp tanulhat valami újat, képes teljesen ráfüggni. Úgy érzem, az iskola jó terep lesz neki, hogy tovább tudjunk lépni a jellemi, magatartási nehézségeken.

Nem mondom, sőt, elismerem, néha sok az egész, kedvem lenne világgá menni vagy épp azt érzem, nem bírom tovább csinálni, de összességében rá kell jönnöm, ha lehetőségem lenne rá se mennék sehova, legalábbis a lányok nélkül biztosan. Viszont, ha ők velem lennének és választhatnék, már rég máshol kelnénk fel reggelente és feküdnénk le aludni esténként. 
Szeretem a városom, szeretem a sok szép zöld területet, ami körülveszi, ám valahogy azt érzem, mennünk kellene. A problémák miatt? Talán. Vagy szimplán nincs maradásom tovább.

Pedig lenne rá okom. A két lábon járó az egyik, akiért maradnék, miközben részben miatta is csuknám be magunk után az ajtót. 

Hullámzom, de nem úgy, mint máskor. Bipol. értelemben egészen stabil vagyok mostanság. Ami hiányzik az a sírás, a jó kiadós sírás. Mert az nem megy. Ülök magamba zuhanva, nézek előre és elönt a full üresség érzése. Nincs célom, nincs tervem, csak úgy vagyok. Régen mennyire vágytam erre, most meg mikor ezen kapom magam elönt a "úgy szeretnék valamit!", vagy inkább Valakit? 

Az írás se megy. RH-t is otthagytam hónapokkal ezelőtt. Olvasni sem tudok pedig szeretnék. 

Ennek a bejegyzésnek is hányszor álltam neki? Uh basszus, sokszor!

Wáh, elegem van. Van bennem egy halom feszültség, ami ide-oda cikázik a fejem, meg a szívem közt. Olyan "minden mindegy csak teljen az idő" hangulatban létezem. Van, mikor ideges leszek a semmitől, van mikor fel sem szeretnék kelni csak hagyjon mindenki békén. És(!) van, mikor  azt érzem számítok, valaki igenis észrevett és a gondolati közé tudtam kúszni jó értelemben. Ha ő nem lenne... 

Na, még a napocska is elbújt...

moments...

 

Milyen élet ez? (vers)

 Rohadt világ, rohadt élet,
Miért kéne elviselnem, érted?
Fáj, a válasz, fáj a szó,
Megtört igen, fekete már a hó.

Útra léptem, útra érve,
Magam a világ ellen, s mégse
Halad az év, halad az élet,
Te se tudod elmondani, mért lett

Így a jövő, így a jelen.
Csak gyere, tarts most velem
Ne menj, ne engedd
El remegő, reszkető kezem.

De megtetted, de elmentél,
Bennem valami ezzel tört ketté.
Nincs bizalom, nincs remény,
Ezzel valami végleg, tényleg véget ért. 

A fák is azt hiszik

 

Minek még?

Meghalok.

Körülöttem a világ egyre csak változik,

Nem maradok.

Elmegyek.

Hát senki sem tart vissza?

Mehetek.

Egy pillanat.

Fájni fog vagy nem tart örökké?

Tudat alatt maradt.

Sikítanék.

Ki hallaná meg éles hangom?

Elfutnék.

Elvesznék.

Örökké értelmet keresnék.

Élhetnék.

Nélküled.

Borús az ég, senki nem felel.

Egyedül legyek.

Hallhatatlan.

Üvöltenék, de senki nem figyel.

Ő vállalhatatlan.

Szerethetetlen.

Nincs ki útjába fényt teremtsen.

Nem feledhetetlen.

S mindezek végén egyszerűen kijelenthető:

Sebet sebre halmozó, felejthető, selejt e nő. 

.

 

Nap

 Vajon minden, ami velünk történik magyarázatra szorul?

Kell, hogy legyen egy ok, mi miért történik vagy egyszerűen el kell fogadnunk, nekünk épp akkor azt dobta a gép?

Igen, kitaláltátok, gödörben érzem magam. Az elmúlt egy-két hétben kifelé igyekeztem mászni, szépen megvolt a támaszték a lábam alatt, a kiálló szikladarabok, amikbe belekapaszkodhattam, majd hirtelen mindez semmivé vált és most lefelé csúszom. 

Tulajdonképpen számíthattam volna erre, hiszen minden napsugaras reggelt eső követ, ha az életemről van szó. Már megszokhattam volna, nekem nem jár az, amiről a könyvek szólnak. Nincs herceg, nincs fehér ló, nincs kacsalábon forgó palota, habár utóbbi kettőt nem is hiányolom. Ellenben azt az egy valakit, aki úgy szeret, ahogyan vagyok, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, mikor önmagamat adom... Létezik ilyen egyáltalán?

Nem, nem hiszem. 

Teljes csőd, átnevezhetném magam erre...

De tudjátok:

Egyszer...

 

Moment’s mood

 

Néha

 

Talán

 

Nem is az

 

A lélek szabadba vágy (novella)

Ez egy nagyon régi novellám, az elsők közül való, s valóban az első, amit ténylegesen publikáltam is.

 A lélek szabadba vágy

 

 

     Az első hópelyhez szállingóztak lefelé, minden békés volt, meghitt és csendes. A kandallóban ropogott a fa, ahogy a lángok nyaldosták és szép lassan bekebelezték. Finom meleg terjengett a szobában, a félhomály csak még csodálatosabbá varázsolta a kis helyiséget. Apró fények tucatjai helyezkedtek el körben a falak mentén és a középen lévő dohányzóasztalon. A gyertyák már félig elégtek, de még mindig kitartóan ontották magukból a reményt nyújtó világosságot, ám már ez is kevésnek bizonyult.

   Az ablakpárkányon ült és kifelé nézett, a fehér takaróba burkolózó tájra, a zöld fenyőkre és a kopasz fákra. Márványszerű arca, hófehér bőre, vékony, hibátlan teste akár egy szoboré meg se mozdult, távolba révedő tekintete, szinte már-már tényleg egy műalkotás képét keltették. Aztán hirtelen egy könnycsepp gördült végig a sápadt arcon, csak egyetlen egy, de az hosszú utat bejárva végül megállt az állán és egy néma sikollyal lehullott az ölébe. Majd ismét mintha semmi sem történt volna a szobor mereven ült a párkányon, de már nem volt olyan, mint azelőtt. Egy-egy arcizom megrándult, küzdött könnyeivel, melyek egyre erősebbek lettek, ahogy az emlékképek sorra törtek elő és, mint a vásznon jelentek meg a szeme előtt. Óráknak tűnő hosszú percekig küzdött, harcolt az érzéseivel, de a csatát tudta, már elvesztette. Hihetetlen üresség volt a szívében, a lelke mintha tovaszállt volna, de mégis rabként, láncra verve várt a szabadságra.

   A fehér selyem anyag, melyből aprólékos, precíz munkával a ruhája készült finoman hullott testére mikor –akár egy lassított felvételben- lemászott a párkányról és ködös tekintettel, elszántságtól ökölbe szorult kezekkel elindult az asztal felé. A padló nyikorgott ahol lábai érintették, nem is lépett, suhant a parketta felett, ahogy azt a színpadon is tette pár órával ezelőtt amikor még mindennek értelme volt és a világ tele volt csodákkal, boldogsággal. Felvette azt az egy tárgyat az asztalról, amely valahogy nem illett a szoba meghitt képébe, felemelte, egész közel az arcához tartotta és megfordította párszor, hogy minden oldalról szemügyre vehesse. A kandallóban egyre kisebb lánggal égett a tűz, senki sem piszkálta meg a parazsat, senki sem tett újabb fát oda, így az kezdett szép lassan kialudni, de még maradt annyi ereje, hogy visszatükröződhessen a kés pengéjén.

   A lány leült az asztal mellett ácsorgó fotelbe, lábait felhúzta és továbbra is megbűvölten nézte a tárgyat mely úgy illett a kezébe, mintha direkt neki tervezték volna. Megérintette mutatóujjával a penge hegyét, addig nyomta hozzá, míg ki nem buggyant az első vércsepp, de nem kapta el a kezét, nem sikoltott fel, csak nézte, ahogy egyre több és több csepp csatlakozik vezéréhez és kúszik végig az ujján egyenesen a tenyerébe. Oldalra billentette a fejét, így nézett hol a tenyerére hol a másik kezében lévő késre. Aztán sírni kezdett, zokogott úgy, ahogy még talán sosem tette ezelőtt, minden emléke ott kavargott a fejében, amiért érdemes volt élnie, és ami miatt most itt ül.

   Előre hajolt és egy ékszeres dobozt érintettek ujjai. Felnyitotta a fedelét mire egy figura emelkedett fel és megszólalt egy édes zene, mely számára nagyon kedves volt. Visszadőlt és ismét felhúzta a lábait, kezével úgy szorította a kést mintha az élete függne tőle, talán így is volt.

   Valaki kopogott az ajtón. Ijedten kapta fel a fejét a hangra, amikor az megismétlődött szinte ösztönösen emelte fel a már megsebzett kezét és már a penge a csuklóján volt, amikor egy hang társult a közben dörömböléssé erősödött zajhoz. Ismét sírni kezdett, a könnyeitől semmit sem látott, de már nem is akart. Ez a hang még jobban fájt neki, mint az emlékei, amiket őriz és őrizni is fog mindig. Szinte megváltásként érte mikor az első vágások érték az ereit, azok apró, de mégis hangosan tűnő pattanásokkal váltak ketté és magasra tört a vöröses folyadék. Remegett a keze, ahogy a vére távozott a testéből, de még maradt annyi ereje, hogy megfoghassa és másik csuklóján is útjára engedje az életének utolsó cseppjeit. Halkan sírdogálva hajtotta fejét térdére, vérző kezeit ölében pihentette, hófehér ruháján egyre nagyobb vörös foltok jelentek meg. Eszméletét vesztve dőlt előre és az élettelen test a padlóra zuhant. Egy utolsó sóhaj tört még fel a mellkasából, lelkének láncai végre elengedték foglyukat és az egyenesen a szabadság felé szállt, az ég felé ahol a felhők felett végre arra a boldogságra lelhet melyre mindig is vágyott.

   Az ajtó hangos reccsenéssel adta meg magát, és egy ablakrengető puffanással érte el a földet. A férfi a sokktól ledermedve állt az ajtóban és nézte a földön fekvő lányt, majd odarohant hozzá, letérdelt és karjába fogta. Magához szorította és sírva ringatni kezdte, aztán felemelte a fejét és az ég felé nézett. Az üvöltése mélyről jött és a fájdalom akkora erőt adott neki melyet még az ablakok üvegei sem voltak képesek elviselni és szétrobbantak a szenvedő kedves hangjának ereje alatt...

 

 

Vége

 

Valami

4 órát aludtam, tegnap 3-at, lassan, talán holnapra meg lesz az 5 is. Akkor is pocsék minden.

El kéne veszni, világgá menni, vissza se jönni, ezt mind. 

Hogy mondjam el?

  Sziasztok!

Tudjátok milyen egy Beszélgetés? Egy olyan nagybetűs verzió, amikor nem csak azt beszélitek meg egymással, milyen volt a napotok, hanem amolyan sorsdöntőbb kérdéseket, amiket máskor nem szoktatok csak úgy random a semmiből. 

Egy ilyen Beszélgetés tömör szívás és soha nem alakul jól, ezt bebizonyította, hogy nemrég én is túlestem egy ilyenen. Egyszerre könnyebbültem meg, fájt és zavart össze, mert ha lezársz egy időszakot, honnan tudod, mit kezdj az újjal? 

Hogyan mondhatnám el bárkinek is, milyen érzés hirtelen egyedül lenni úgy, hogy közben körbevesznek mások?