Ez egy nagyon régi novellám, az elsők közül való, s valóban az első, amit ténylegesen publikáltam is.
A lélek szabadba vágy
Az első hópelyhez szállingóztak lefelé, minden békés volt, meghitt és csendes. A kandallóban ropogott a fa, ahogy a lángok nyaldosták és szép lassan bekebelezték. Finom meleg terjengett a szobában, a félhomály csak még csodálatosabbá varázsolta a kis helyiséget. Apró fények tucatjai helyezkedtek el körben a falak mentén és a középen lévő dohányzóasztalon. A gyertyák már félig elégtek, de még mindig kitartóan ontották magukból a reményt nyújtó világosságot, ám már ez is kevésnek bizonyult.
Az ablakpárkányon ült és kifelé nézett, a fehér takaróba burkolózó tájra, a zöld fenyőkre és a kopasz fákra. Márványszerű arca, hófehér bőre, vékony, hibátlan teste akár egy szoboré meg se mozdult, távolba révedő tekintete, szinte már-már tényleg egy műalkotás képét keltették. Aztán hirtelen egy könnycsepp gördült végig a sápadt arcon, csak egyetlen egy, de az hosszú utat bejárva végül megállt az állán és egy néma sikollyal lehullott az ölébe. Majd ismét mintha semmi sem történt volna a szobor mereven ült a párkányon, de már nem volt olyan, mint azelőtt. Egy-egy arcizom megrándult, küzdött könnyeivel, melyek egyre erősebbek lettek, ahogy az emlékképek sorra törtek elő és, mint a vásznon jelentek meg a szeme előtt. Óráknak tűnő hosszú percekig küzdött, harcolt az érzéseivel, de a csatát tudta, már elvesztette. Hihetetlen üresség volt a szívében, a lelke mintha tovaszállt volna, de mégis rabként, láncra verve várt a szabadságra.
A fehér selyem anyag, melyből aprólékos, precíz munkával a ruhája készült finoman hullott testére mikor –akár egy lassított felvételben- lemászott a párkányról és ködös tekintettel, elszántságtól ökölbe szorult kezekkel elindult az asztal felé. A padló nyikorgott ahol lábai érintették, nem is lépett, suhant a parketta felett, ahogy azt a színpadon is tette pár órával ezelőtt amikor még mindennek értelme volt és a világ tele volt csodákkal, boldogsággal. Felvette azt az egy tárgyat az asztalról, amely valahogy nem illett a szoba meghitt képébe, felemelte, egész közel az arcához tartotta és megfordította párszor, hogy minden oldalról szemügyre vehesse. A kandallóban egyre kisebb lánggal égett a tűz, senki sem piszkálta meg a parazsat, senki sem tett újabb fát oda, így az kezdett szép lassan kialudni, de még maradt annyi ereje, hogy visszatükröződhessen a kés pengéjén.
A lány leült az asztal mellett ácsorgó fotelbe, lábait felhúzta és továbbra is megbűvölten nézte a tárgyat mely úgy illett a kezébe, mintha direkt neki tervezték volna. Megérintette mutatóujjával a penge hegyét, addig nyomta hozzá, míg ki nem buggyant az első vércsepp, de nem kapta el a kezét, nem sikoltott fel, csak nézte, ahogy egyre több és több csepp csatlakozik vezéréhez és kúszik végig az ujján egyenesen a tenyerébe. Oldalra billentette a fejét, így nézett hol a tenyerére hol a másik kezében lévő késre. Aztán sírni kezdett, zokogott úgy, ahogy még talán sosem tette ezelőtt, minden emléke ott kavargott a fejében, amiért érdemes volt élnie, és ami miatt most itt ül.
Előre hajolt és egy ékszeres dobozt érintettek ujjai. Felnyitotta a fedelét mire egy figura emelkedett fel és megszólalt egy édes zene, mely számára nagyon kedves volt. Visszadőlt és ismét felhúzta a lábait, kezével úgy szorította a kést mintha az élete függne tőle, talán így is volt.
Valaki kopogott az ajtón. Ijedten kapta fel a fejét a hangra, amikor az megismétlődött szinte ösztönösen emelte fel a már megsebzett kezét és már a penge a csuklóján volt, amikor egy hang társult a közben dörömböléssé erősödött zajhoz. Ismét sírni kezdett, a könnyeitől semmit sem látott, de már nem is akart. Ez a hang még jobban fájt neki, mint az emlékei, amiket őriz és őrizni is fog mindig. Szinte megváltásként érte mikor az első vágások érték az ereit, azok apró, de mégis hangosan tűnő pattanásokkal váltak ketté és magasra tört a vöröses folyadék. Remegett a keze, ahogy a vére távozott a testéből, de még maradt annyi ereje, hogy megfoghassa és másik csuklóján is útjára engedje az életének utolsó cseppjeit. Halkan sírdogálva hajtotta fejét térdére, vérző kezeit ölében pihentette, hófehér ruháján egyre nagyobb vörös foltok jelentek meg. Eszméletét vesztve dőlt előre és az élettelen test a padlóra zuhant. Egy utolsó sóhaj tört még fel a mellkasából, lelkének láncai végre elengedték foglyukat és az egyenesen a szabadság felé szállt, az ég felé ahol a felhők felett végre arra a boldogságra lelhet melyre mindig is vágyott.
Az ajtó hangos reccsenéssel adta meg magát, és egy ablakrengető puffanással érte el a földet. A férfi a sokktól ledermedve állt az ajtóban és nézte a földön fekvő lányt, majd odarohant hozzá, letérdelt és karjába fogta. Magához szorította és sírva ringatni kezdte, aztán felemelte a fejét és az ég felé nézett. Az üvöltése mélyről jött és a fájdalom akkora erőt adott neki melyet még az ablakok üvegei sem voltak képesek elviselni és szétrobbantak a szenvedő kedves hangjának ereje alatt...
Vége
