2. rész
Nem jöttek utánunk, vége lett a harcnak. Az éjszaka hátramaradt részét és a rákövetkező nap teljes hosszát átaludtam. Felkeltem párszor egy-egy percre, és mindig találtam magam mellett valakit a szobában. Felváltva őrködtek, mint a diliházakban a közveszélyes bolondok felett. A testem nagy részét kötések borították, ahol pedig nem ott barna kenőcs takarta a bőröm. Délutánra a fájdalmaim elmúltak és képes voltam magamtól felülni, mozogni és még sok más egyebet végezni kivéve a talpra állást, az nem akart helyre rázódni.
- Hogy érzed magad? - pillantott be Esme.
- Remekül - válaszoltam és lapoztam egyet a könyvben. Látszólag helyreállt egyfajta békés rend, a történekről nem beszéltünk, mintha meg sem történtek volna és az egész pusztán egy aprócska baleset következménye volt, semmi több.
- Akkor jó - leült mellém, elmosolyodva tartotta fenn a béka álcáját. - Tudtam én, hogy erős lány vagy
- Charlie nem fog aggódni értem? - tettem fel a bennem motoszkáló kérdést. – Végül is már egy napja eltűntem.
- Megoldottuk ne aggódj - látta, hogy ennyi válasz nem volt elég - Carlisle tegnap beszélt vele, hogy itt vagy.
- És tudja, hogy mindenki itt van?
- Csak Carlisleról tud, és ezt szeretnénk, ha így is maradna.
- Ígérem, nem mondom el senkinek, aki bejön, hiszen úgyse engedtek ki - e gondolatra elhúztam a szám.
- Ezt eltaláltad. Nem akarlak bántani Eleanor, de nagyon buta dolgot tettél tegnap. Azt képzelted, hogy ezt egyszerűen megúszhatod?
- Nem tudom mit hittem – lehajtottam a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni, még a sajátomba sem tudnék valószínűleg. - Azt éreztem ezt kell tennem. De most már mindegy, nem? Én okoztam a bajt, nem tudom visszaforgatni az időt, bármennyire szeretném.
Esme hozzám hajolt és homlokon csókolt.
- Szükséged van valamire?
- Nincs, köszönöm - felemeltem a könyvet és úgy tettem, mintha az iménti beszélgetés meg se történt volna, csak olvasgattam.
- Rendben - felállt és minden további nélkül kisétált. Ismét magamra maradtam.
Hosszabb szünet következett. Az őrségváltás tovább tartott, aminek nagyon örültem. Végre nem nyaggatott senki, nem mondták el még egyszer ugyanazt. Én is tudom, hogy hülyeséget csináltam, de megtörtént és már nem tudom visszacsinálni bármennyire is szeretném.
A mobilom rezegni kezdett és halkan pityegett. Morogva néztem, ahogy táncol az asztal széle felé. Mivel senki sem sietett a segítségemre magamnak kellett elvánszorogni az asztalig. Lábaim bizonytalanul remegtek mikor rájuk nehezedtem és csak többszöri próbálkozás után sikerült felállnom. Egészen apró, halvány szúrást éreztem a bokám körül a ránehezedő súlytól. Minden utamba kerülő stabil tárgy segítségével elbicegtem a telefonomért és lenyomtam. Egy boríték jelent meg a képernyőn, nem vártam üzenetet senkitől.
BESZÉLNÜNK KELL, TALÁLKOZZUNK A PARTON! J.
A készülékre meredtem és egy pillanatig fel sem fogtam, hogy mit olvastam. Találkozni akar velem! Ó te jó ég! Szívem hevesen dobogott a gondolatra, hogy láthatom mégis ott volt a félelem és a kétségbeesés is. Hogy fogok kijutni a házból, amikor nemhogy futni még megállni is alig vagyok képes.
A szívemből áradó érzés nagyobb erőt adott, mint reméltem. A lábaimon szilárdabban álltam, mint életemben bármikor. Felvettem a farmerom és a dzsekim. Az ajtóra majd az ablakra pillantottam és tudtam, hogy most kell döntenem, mielőtt nagynénémnek látomása lesz a tervemről.
Szélesre tártam az ablakot és lenéztem. Másfél emelet mélysége kacsintgatott vissza rám. Szemben velem egy fa ácsorgott és arra várt, hogy rávethessem magam. Nagy levegőt vettem és hosszan fújtam ki. Hátráltam pár lépést, majd nekiiramodtam. Felugrottam az ablakpárkányra onnan pedig ki az éjszakába. A törzshöz való csapódástól lüktetni kezdett több testrészem is. Nem hiszem el, hogy egy napot sem úszhatok meg sérülés nélkül!
Óvatosan másztam, mégis gyorsan. Hiába volt bennem vámpír vér, lényegesen lassabb voltam, mint a többiek. Leugrottam az utolsó fél métert és a bokámból feljövő forró, fájó érzéssel mit sem törődve futni kezdtem. Bár azt nem tudtam merre is kellene indulnom, de a belső hangom irányítása alatt nem tévedhettem el. A cél megvan, Ő ott vár rám, már csak rajtam múlik minden.
Ahogy a tenger illata arcomba vágódott lassítottam. Alig pár méternyire előttem a fák ritkulni kezdtek és hallottam a hatalmas hullámokat a szikláknak csapódni. A szél is erősebben fújt, vihar közeledett, ez látszott az égen átsuhanó sötét felhőkből is. Előrébb lépkedtem és bátortalanul pillantottam ki az utolsó előttem álló fatörzs mögül.
A homokban ült, pár centire a víztől és mereven maga elé nézett. Istenem milyen lélegzetelállítóan néz ki! Tudom, hogy ez a találkozás cseppet sem lesz olyan meghitt és örömteli, mint remélem.
Nem látszik rajta, hogy észrevett volna, de biztos érzi a vámpír szagom, ha csak halványan is. Mivel azért jöttem, hogy beszéljünk, kiléptem a rejtekemből és nyugalmat erőltetve magamra felé sétáltam.
- Itt vagyok - torpantam meg mellette. Igazából feleslegesnek tűnt közölnöm a jelenlétem, de mivel semmi reagálás nem érkezett leültem mellé. Felemeltem a kezem és lassan a karja felé nyúltam, de mire ujjaim forró bőréhez értek volna elugrott mellőlem és már talpon is volt.
- Hogy... Mit képzeltél te? Miért csináltad? Egyáltalán mit akartál? Megölni? Kiszívni a vérét? Vagy mit? Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! – kiszakadt belőle az áradat. Üvöltött, kiabált velem, és én némán tűrtem, mert igaza volt. Már magam sem tudom miért tettem, vagy akartam tenni. Túl sok minden történt, az érzéseim eluralkodtak felettem, a vámpír felülkerekedett a gyenge akaratú emberen. - Te is pont ugyanolyan vagy, mint ők! Semmivel sem vagy különb! Sőt, rosszabb! Ez... - Idegesen túrt a hajába.- Ez elképesztő! Azt hittem te más vagy, de nem! Te is csak egy rohadt vérszívó vagy, mint azok!
Heves mozdulattal mutatott a házunk felé, nyakán úgy lüktetett az ér, mintha menten szét akarna pattanni.
- Áh! - rúgott bele dühtől izzón egy elé kerülő homokkupacba.
- Jacob - kezdtem, bár igazából még ki sem találtam mit mondanék - egy „Sajnálom”-mal nem lehet elintézni, tudom...
- Nagyon jól gondolod! Felfoghatatlan, ami történt! - kiabált tovább - Már azt sem tudom miért szerettem beléd, vak voltam és hiszékeny! De hidd feleszméltem és rájöttem milyen vagy!
Annyira fájtak a szavai, legszívesebben felugrottam volna és elszaladok, messzire innen, minél távolabb. A szememből folytak a könnyek, teljesen eltakarták előlem a külvilágot. Bármilyen gyorsan is törölgettem őket, csak áradtak egyre gyorsabban, többen, míg végül feladtam és sírva hajtottam fejem a térdemre. Minek magyarázkodjam? Úgysem érnék vele semmit. Elrontottam az egészet, az én hibám senki másé! Miért vagyok ennyire hülye? Ostoba vagyok! A szívem gyors lüktetését a fülemben éreztem, teljesen eltompította a hallásom, minden csupán távoli zajnak tűnt. Valami éles villanást láttam. Az ég dörgött, villámok cikáztak át rajta és a szél felerősödött.
- Menj el Eleanor! - fejezte be végül, bár már korántsem tűnt olyan mérgesnek, mint az előbb. Tudja, mennyire félek a viharoktól és ez látszott a szemében is. - És ne gyere vissza többé.
Mintha kést döftek volna a szívembe, amit aztán még el is forgattak párszor.
- Nem kell kétszer mondanod! - kiáltottam immár én is egy kevés dühvel. Felpattantam és rohanni kezdtem be a fák közé, miközben könnyeim ismét eleredtek akár a jéghideg eső. Fél pillanat alatt szétázott a ruhám, és már azt sem tudtam megkülönböztetni melyik folyadék származik tőlem és melyiket kaptam fentről. További villanások és csattanások következetek, egyre hangosabban és félelmetesebben.
Ahogy múlt az idő a vihar teljesen az erdő fölé ért, én pedig csak rohantam az egyforma fák között botladozva egy-egy kiálló gyökér miatt. Próbáltam higgadtan és megfontoltan átlátnia helyzetem, de már annyira ki voltam merülve, hogy ez sem ment igazán. Fogalmam se volt a helyzetemről és arról merre van a ház vagy a főút, vagy bármi ahonnan kiindulva tájékozódhatnék. Reményvesztetten ültem egy vastagabb törzs tövébe, lábaimat felhúztam és ismét sírni kezdtem. Még egy ilyen szerencsétlen élete senkinek sincs, legyen az ízig-vérig ember vagy bármi más. Mindenem fájt, az összes gyógyszer hatása elmúlt, elviselhetetlen kínok gyötörtek. Reszkettem akár a kocsonya, de nem csak azért, mert teljes mivoltomból csöpögött a víz, ennél sokkal többről volt szó. Ennyire még akkor sem szenvedtem mikor az a vadállat a fához csapkodott. Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és átkoztam a sorsot, amiért a légzésem emberi maradt. Miután bordáim többsége roncsként hevert a mellkasomban a szúró érzés sem maradhatott ki a gyötrelmeim listájáról. Utáltam, hogy az életben maradáshoz szükségem van az oxigénre, és azt, hogy csak így kaphatom meg. Annyira kikívánkozott belőle a sikítás, de csak tátogtam és nyöszörögtem. Karjaimat összefontam és átöltem a testem. Kilátástalannak éreztem a helyzetem és az eszméletvesztés határát súroltam. Félájultan, magamon kívül voltam, a fejem előre billent és ezzel egy időben a szemhéjam is lecsukódott.
- Ne! - hallottam egy távoli kiáltást és úgy éreztem mintha valami a hátamhoz ért volna. - Eleanor maradj velem! Kérlek...
A zaj megszűnt, csak a néma sötétség vett körül. Forogtam körbe-körbe mégsem láttam fényt vagy bármit, ami utat mutathatott volna. Aztán valami mégis megcsapta a fülem. Messziről valaki a nevemen szólított, többször. Azonnal felismertem a forrást, hiszen rá vágytam, minden porcikám érte küzdött. Kinyitottam a szám, hogy segítségért kiáltsak, jelezzem, itt vagyok, de egy hang sem jött ki a torkom. A kezem akaratlanul is ökölbe rándult, ahogy furcsa bizsergést éreztem a tenyeremben. A kézfejemen, mintha ezer apró hangya masírozna keresztül, végig egy vonalban oda-vissza. Tetőtől talpig libabőrös lettem. A bizsergés az alkaromon is folytatódott, kellemes meleg érzés volt, amitől minden félelmem elszállt. Lehunytam a szemem és csak rá koncentráltam miközben magam előtt Jacob arca tűnt fel a sötétben. Zavartan húztam össze a szemem, mert egyre tisztább lett a kép, kezdtem visszanyerni az eszméletem.
- Felébredt! - kiáltott fel hirtelen és a nagy hevességtől megszorította a kezem. Felszisszentem mire ijedten engedett el és felállt mellőlem, hogy helyet adjon Carlisle-nak. Ha lenne hangom, biztos megkérdezném, hogyan bírják ki egy helyiségben, de egyelőre a fejfájásom minden mást elnyomott.
- Hogy érzed magad? Hallasz engem? - tette fel a szokásos orvosi kérdéseket. Reméltem, elfogadja feleletnek, ha nagyobbat pislogok és rájön, mit akarok vele mondani. - Szóval hallasz. Fáj valamid? -Soha sem voltam nagy Activity bajnok, főleg nem olyankor mikor a hangom és a testrészeim is kényszer szabadságra mentek. Szem forgatva jeleztem, hogy ez egy bonyolult kérdés.
- Mért nem tud beszélni? - jelent meg felettem anyám aggódó arca.
- Bella kérlek... - szólt rá finoman Carlisle. - Edward.
Hívta közelebb apámat, aki megfogta anya vállát és elhúzta tőlem.
- Ja... - suttogtam alig hallhatóan ám annál rekedtebben. Még a nevét sem sikerült kimondanom, mert hirtelen egy hatalmas köhögési inger fogott el. Oldalra fordítottam a fejem, és úgy egész valóm amennyire csak lehetett és engedtem torkom szorításának. Az egész mellkasom ki akart szakadni a helyéről, égett, és annyira fájt, hogy levegőt sem kaptam tőle. Mikor hosszas vívódás után a roham enyhülni kezdett Carlisle óvatosan átkarolt és visszafordított.
- Túl sokan vagyunk a szobában, csak egy valaki maradhat még itt, hátha szükség lesz valamire. A többiek távozzanak.
Igyekeztem minden erőmet összeszedni és ismét szólásra nyitottam a szám:
- Jacob - mondtam ki ismét a nevét. Az is bőven elég lenne, ha csak ő maradna itt velem, akkor biztos jobban lennék.
- Nekem kellene maradnom - erősködött anya, de csendre intették és kivonszolták magukkal. Mikor csak mi maradtunk Carlisle táskáján kattant a zár, most jön a „tömjük tele bogyókkal szegény beteget” rész. Utálom a gyógyszereket, ha tehetem, elkerülöm őket jó messzire. Ami azonban most a kincses ládából előkerült az nem kis korong alakú orvosság volt, hanem egy kegyetlen nagy injekciós tű, amibe átlátszó folyadékot szívott fel. Ijedten néztem, ahogy az adag csak növekszik, ennyi még egy elefántot is kiütne
- Nyugalom, nincs semmi baj - csitítgatott miközben megpöckölte a tű végét, ahogy azt a dokik szokták - Kicsit felment a lázad, de megoldjuk. - Önkéntelenül grimaszba húzódott az arcom, esetleg átugorhatnánk ezt a részt? Megtapogatta a bal karomat, reméltem nem találja meg az alkalmas pontot. A fenébe, megtalálta! Összeszorítottam a szemem és elfordítottam a fejem.
Egy kéz érintette meg a homlokom, felpillantottam és Jacob nézett vissza rám. Halvány mosolyra húzódott a szája és a tekintete határtalan nyugalmat sugárzott.
- Készen is vagyunk - meglepetten fordultam ismét a házi orvosom felé, semmit sem éreztem. Biztos, hogy nem ment mellé?
- És most? - szólalt meg Jacob. Eléggé kiérezhető volt a hangjából, mennyire kellemetlenül érzi magát, gondolom, nem sűrűn szerepel a napirendjében az asszisztálás, főként nem egy vámpírral, akinek félig ember a páciense.
- A legjobb az lenne, ha hagynánk pihenni, annál jobb orvosságot még én sem ismerek - Becsukta a táskát és felállt, távozni készült.
- Aludj, Eleanor - apró csókot nyomott a homlokomra Jacob és követte.
- Maradj itt - kérleltem. Carlisle arcvonásai azonban teljes mértékben ellene szóltak. Egyedül hagytak. Egy ideig roppantul zavart a magány, viszont felfedeztem egy elfelejtett információt, ami valahogy elmaradt a lázcsillapító beadása mellett. Tompának éreztem magam, a szoba egyre homályosabb lett, míg végül ismét elnyelt a sötétség.
Mikor ismét felébredtem kint már javában zajlott az éjszaka. Hála dámpírságomnak hamarabb gyógyulok, mint egy átlagos ember, így ez a pár órácska is felért egy hét kórházban fekvéssel. A fejem sajgott még, a mellkasomban is fel-fellobbant az égető érzet, de más panaszt nem igazán tudtam felsorolni. Lassan, óvatosan ültem fel majd ugyanezzel a tempóval és azt rengeteg kitartással fűszerezve fel is álltam. Még mindig a némaság őrködött felettem, egy lélek sem tanyázott a helyiségben.
Kintről, az ajtóm elől beszélgetésfoszlányok szűrődtek be. Kíváncsian, minden utamba kerülő stabil tárgyra támaszkodva, a szédülésem kontrolálásával léptem oda és tapasztottam fülem a vékony, simára csiszolt fára.
- Bármi is történt annak véget kell vetnünk - hallottam anya hangját.
- Hidd el ezt akartam, de nem megy! - A szívem nagyot dobbant, Ő is itt volt még. Nem ment el, pedig megtehette volna. Még jobban nekidőltem az ajtónak. - Bármit teszek, csak ő jár az eszemben, bárhová nézek, őt látom. Ezt sem te, sem ők nem érthetik.
- Fájdalmat fogsz okozni neki.
- És akkor esküszöm, széttéplek! - morogta fenyegetően apa.
- Azt hiszed, félek tőled? - vágott vissza hevesen. Hogyan is árthatna pont Ő nekem? Ő, aki a legkedvesebb számomra ezen a bolygón.
- Jó-jó, nyugalom fiúk. Ezzel nem oldjuk meg a problémát. Jacob, kérlek, menj el, addig amíg Eleanor alszik, majd a többit mi elintézzük.
- Holnap itt hagyjuk Forks-t ezzel elintéztük - zárta le apa, s ez a verzió egyáltalán nem tetszett. Már készültem is a tiltakozásra, de megelőztek.
- Persze, mert szerintetek ez olyan egyszerű, ugye? Nem emlékszel Bella? Mennyit szenvedtél mikor itt hagyott? Levetetted magad a szikláról, elmentél a világ másik végére miatta. Ezek után képes vagy elhinni, hogy csak úgy túlteszi magát az egészen? - kérdezte vádlón. Az én Jacobom, kiáll értünk, értem. - Te semmit sem változtál Bella, ugyanolyan hiszékeny és álmodozó vagy, mint azelőtt. És pont ezért hasonlít rád ennyire, mert ő is tele van álmokkal, a saját álomvilágában él, a valóság számára nem létezik. - Lélegzetvételnyi csend következett. - De tudod mit? Legyen, ahogy akarod. Hiszen itt nem én döntök, hanem ti.
Léptek zaja hallatszott, egyre távolodtak. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy az illata is eltűnt a levegőből. A kilincs megmozdult, én hátrébb léptem. Farkasszemet néztem az apámmal, aki valószínűleg pontosan tudta, hogy már nem alszom és mindent tökéletesen hallottam. Gyűlölettől és könnyeimtől csillogó szemekkel meredtem rá, minden szülői tisztelet szertefoszlott bennem. Nem tekintettem az apámnak, sokkal inkább az ellenségemnek. Oda sem nézve felkaptam a székre dobott dzsekimet.
- Engedj ki! - mondtam határozottan, és mélyen a szemébe néztem, hogy még jobban halhassa gyűlölettől fűtött gondolataimat.
- Nem – felelte tömören és higgadtan.
- Azonnal eressz ki innen! - emeltem fel a hangom. Még sohasem szegültem ellen az akaratának, vagyis ennyire.
- Nem – ismételte ugyanúgy.
- Gyűlöllek! - megfogtam a nyitott ajtót és teljes erőmből becsaptam. Mivel mást nem tehetett hátrébb lépett mielőtt a masszív fa lökte volna arrébb. A méregtől sírva fakadtam és az ablakhoz siettem. Ám mielőtt hozzá érhettem volna, ismét ott állt az orrom előtt, elzárva azt a kiutat is. Szigorú arccal, mereven rám bámult. Nem kellett megszólalnia ahhoz, hogy tudjam a dühkitörés szélén áll. Ez mégsem tudott hatással lenni rám, annyira bennem volt a szabadulási vágy, hogy még azt is elviseltem volna. Megfordultam, hogy az ajtóhoz rohanjak, bár tudtam, hiába. Ott azonban más állt, Emmett hatalmas alakja és testvérééhez hasonló feszült ábrázata magaslott fölém fenyegetően.
- Pihenned kell! - parancsolt rám és az ágyra mutatott. Tehetetlenségemben leültem arra a rohadt ágyra és minden erőmet beleadva egy isteneset csaptam rá. Kivételesen a belső lény egyetértettem velem, a masszív ágy megreccsent, de azért egyben maradt.
- Miért kínoztok? Miért hagytok szenvedni? -kiáltottam utánuk miután mindketten egy pillanat alatt eltűntek, csak a zár kattant az ajtóban. - Gyűlöllek titeket! Utállak! - zokogva a párnára borultam és a fejem mellett kétségbeesetten csapkodtam a matracot.
Ki kellett onnan jutnom, mert egyre inkább érzem, mindjárt megfulladok!
Több órán át tartó kitartató hiszti sem tette meg a hatását, így egy idő után feladtam, de a szándékomból nem engedtem, csak próbáltam valami ésszerű tervet kitalálni. Valaki bejött a szobába. Leült mellém és a fejemet simogatta. Alice vékonyka ujjait ezer közül is megismerném.
- Mit akarsz tőlem? – morogtam - Itt vagyok, nem?
- Ugyan már - ugyanazon a hangon beszélt, amit akkor szokott bevetni, ha valamiért nagyon zaklatott vagyok. - Eleanor, nem szövetkezett ellened az égvilágon senki, csak jót akarunk neked, hidd el.
- Azzal, hogy bezártok, mint egy rabot?
- Felfújod a dolgokat, egyáltalán nem ilyen vészes a helyzet.
- Te mit tennél - emelkedtem fel, hogy szembe fordulhassak vele -, ha közölnék, így egyik napról a másikra, hogy „Bocs, de Jaspert többet nem láthatod.” aztán fognának és bezárnának, mint egy közveszélyes őrültet? Hát, nem hiszem, hogy akkor is így viselkednél.
- Na azért a kettő közt van egy halvány különbség.
- Persze, ilyenkor mindig van - dőltem vissza és tüntetőleg a fal felé fordultam.
- Úgy viselkedsz akár egy gyerek.
- Mert úgy kezeltek!
- Makacs vagy - csóválta a fejét rosszallóan - Mit vársz tőlem, mit tegyek?
A leglényegesebb kérdést tette fel, bár mire végig mondta rájött, ezt lehet, nem kellett volna.
- Azt, hogy segíts kijutnom innen. Nem örökre szándékozom eltűnni, csak egy pár órát kérek, semmi többet.
- Ez lehetetlen kérés. Edward meg is ölne, ha megtenném. De bármi más...
- Akkor hagyj békén! - vágtam közbe élesen és elhúzódtam tőle, be a falhoz amennyire csak tudtam.
Hallattam, ahogy felállt és kisétált. Ő az egyetlen a családból, akivel még sohasem volt rossz a viszonyunk, és akinél ez a legérzékenyebben érintett.
Mivel továbbra is csak a szobám négy falát és a betelepült pókcsaládok életét figyelhettem a sarkokban kezdtem teljesen becsavarodni. Egészen délutánig egy légy nem dugta be az orrát az ajtón. Ez szép, még éheztetnek is. Na, nem mintha egy falatot is le tudnék gyűrni a torkomon, de hiányzott a társaság.
A nap épp csak elindult lefelé mikor halk kopogás hallatszott az ajtóm felől.
- Tudom, hogy haragszol ránk - suttogta Alice miután gondosan becsukta maga mögött az ajtót - és azt is tudom, hogy ezért még a fejemet veszik - Kezdett érdekelni a dolog, de ennek különösebb jelét nem adtam. -, de nem bírom elviselni, hogy ilyen állapotban vagy. Segítek neked.
- Mi? - kaptam fel egyből a fejem.
- Jól figyelj! - ült le mellém - Minden bizalmam a tiéd, ajánlom, hogy ne élj vissza vele. Szóval, a többiek úgy egy órával ezelőtt vadászni mentek, én pedig felajánlottam, hogy vigyázok rád, amíg távol vannak. Persze azt meg kellett ígérnem, hogy semmilyen körülmények közt nem engedhetlek ki innen, és erről is hallgatnom kellene.
- Figyelek! - ültem fel törökülésbe és izgatottan hallgattam a tervet.
- Kapsz négy teljes órát, de tíz előtt vissza kell érned, világos?- Hevesen bólogattam és fojtogató ölelésemben részesítettem.
- Köszönöm!
- Hé, na! - felkacagott, de látszott rajta mennyire megkönnyebbült, hogy visszatért a régi kedvenc unokahúga.
- Miért nem szóltál eddig?
- Azért, mert a gondolataid mindent elárulnak. Képes lettél volna kontrolálni, míg elég messze érnek? - Ezen eltöprengtem. Valószínűleg két perc alatt minden kiderült volna, okos vagy Alice, nagyon okos. - Látod? Most viszont készülj és siess, az idő rohan.
Öt perc alatt teljesen új Eleanort faragtam magamból és már szaladtam is lefelé a lépcsőn.
- El fog ájulni - dicsért meg, mikor elé libbentem a nappaliban.
- Az túl sokáig tartana, inkább ne. Köszönöm Alice, örök hálám érte. Szeretlek! – nevetve köszöntem el, de a végére már ott sem voltam. Bevettem magam a fák közé és szaladtam amerre az ösztönöm vezetett.
Minden olyan közelinek tűnt, La Push határa csak egy köpésnyire volt tőlünk, a tengerpart pedig csak pár lépés.
- Jacob! - kiáltottam boldogan mikor megláttam a parton. Kirohantam a fák közül egyenesen felé, aki meglepetten pillantott hátra. Szorosan magához ölelt, éreztem, ahogy szívverése felgyorsul, ki akar ugrani a helyéről. Az enyém sem cselekedett másképp, bőrének melegsége, ujjainak érintése és kábulatba ejtő illata azonnali reakciót váltott ki belőlem.
- Te hogy kerülsz ide? - vette két keze közé arcom és kicsit felemelte, hogy a szemembe nézhessen. -Makacs vagy.
- Ezt nem most hallom először – viszonoztam széles, boldog mosolyát, majd ismét hozzá bújtam. Azt kívántam bárcsak megállna az idő és így maradhatnánk örökre, de, mint annyi minden, ez is lehetetlen volt.
- De... Bella... és a családod... - kezdte, de ujjamat a szájára tettem, lassan végighúztam rajta mire ő apró csókot lehet rá. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy jobban felérjem és ajkamat az övééhez érintettem. Mintha a Mennyország szállt volna körénk, úgy éreztem a föld felett lebegünk, és azt se bántam volna, ha itt most eljönne a világvége. Annyira vágytam már rá, az érintésére, a csókjára, teljesen beleremegtem a tudatba, végre valóra vált az álmom.
Aztán leültünk a homokba és néztük, ahogy a nap a távoli hegyek mögött szép lassan eltűnik. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő átkarolt és magához húzott. Még sohasem láttam ilyen gyönyörű naplementét. Az ég tucatnyi színben pompázott, az élénk sárgától a kék sötétebb árnyalatáig. A tenger lágy hullámai, az enyhe szél csak még varázslatosabbá tették a pillanatot.
- Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? - törte meg végül a csendet.
- Kicsit olyan ez, mint Romeo és Júlia története, nem gondolod? - néztem fel rá - Csak a befejezést kéne átírni.
- Van benne valami - pillantott le rám és egy rövidke csókot adott a számra.
- Nem akarok elmenni - fakadt ki belőlem, ahogy éreztem eljött a búcsú ideje. Miért telik ilyen gyorsan az idő? - Itt akarok maradni, veled!
- Én lennék a Föld legboldogabb embere, ha megtehetnénk – sóhajtott fe és finoman magához szorított.
- Jacob, - nem tudtam meg merjem-e kérdezni, de mégis kiböktem - találkozunk mi még valaha?
- Ebben egészen biztos vagyok – ölelt újra magához - Egyszer biztos fogunk, a kérdés csak az, mikor?
- Érted bármennyit kibírnék.
- Szeretlek Eleanor - suttogta és az államnál fogva megemelte a fejem, hogy megcsókolhasson. Most sokkal hosszabb és érzelmekkel fűtöttebb volt, mint az előbb, végigfutott rajtam az ismerős bizsergés, mintha visszatért volna a hangyasereg plusz csapatokkal felszerelkezve.
- Helyes! - feleltem elégedett mosollyal és nevetve nyugtáztam zavart ábrázatát, nem épp erre a válaszra számított. - Én is szeretlek te bolond! – kiáltottam, miközben rávetettem magam. Úgy nézhettünk ki külső szemmel figyelve az eseményeket, mint két kisgyerek, akik hajba kaptak a homokozó lapát tulajdoni jogán. Aztán az egész furcsa fordulatot vett és már nem kölykök voltunk, hanem nagyon is felnőttek.
Fölém került, ajka nyakam vonalán siklott egyre lejjebb, végig felsőm kivágásának vonalán aztán felfelé kalandozott és visszatért a számhoz, amit vadul, hevesen ragadott meg és úgy tűnt el sem ereszti egyhamar. Ezt persze egyáltalán nem bántam, elragadott a hév akárcsak őt, és ha telefonom pityegése nem szakít félbe, ki tudja mik történtek volna még.
- A fenébe - nyögtem és a zsebembe nyúltam érte. Jacob mellém feküdt és felkönyökölve figyelte mozdulataim.
- Menned kell, igaz? - felesleges lett volna válaszolnom, simán ki tudta olvasni a tekintetemből. Minden érzelem eltűnt az arcáról, ahogy felült aztán felállt és kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen. - Visszakísérjelek?
- Képes lennél utána elengedni?
- Még most sem biztos, hogy sikerül. - Ismét elindultak kifelé azok az átkozott könnycseppek, pedig megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni, erre tessék. Magához húzott és átölelt. Mélyen beszívtam bőre illatát, de enélkül is örökre bennem él, egészen addig, míg újra láthatom. - Vigyázz magadra Eleanor.
- Mint mindig - Mielőtt megakadályozhattam volna, egy csepp vándorolt végig az arcomon és az államról egyenesen a karjára zuhant. Könnyes szemekkel néztem fel rá, már most hiányzik és még el sem váltunk, ki fogom én bírni?
- Hidd el, ez még nem a vége - próbált megnyugtatni mindkettőnket - Így semmi sem érhet véget.
- Neked elhiszem - egy rövid, aprócska csókot terveztem az állára adni, amit egész könnyen felérek, helyette lehajtotta a fejét és pont oda értem célba, ami azt jelezte most itt tényleg vége. A mobilom ismét megszólalt, már nem csak jelzés gyanánt, hanem teljesen komolyan csengett. Ránéztem a kijelzőre: Alice
- Ideje menned, mert bajba kerülsz - ellépett tőlem.
- Az nem számít. Alicet és téged jobban féltelek.
- Meg tudom védeni magam, nem vagytok ti olyan erősek - felelte huncut mosollyal.
- Fél kézzel elbánnék veled, csak tudod állatvédő vagyok - pöcköltem meg a hasát játékosan.
- Igen? És hol látsz te itt állatot? – eltúlzott gesztussal nézett körbe.
- Épp a kedvenc farkasomra nézek.
- Ó, már értem. - morgásszerű hangot hallatott, muszáj volt nevetnem rajta.
- Félelmetes mikor ezt csinálod - Ismét megszólalt a telefon.
- Tényleg menj, mielőtt komoly baj lesz.
- Azt hiszem, azon már túl vagyunk - pillantottam ijedten az órára: 22:11.
Basszus!
- Ha bármi gond lenne, csak küld hozzám őket.
- Már csak az kéne! Kibírom a szobafogságot egy pár évig - odaléptem hozzá és még egyszer utoljára megöleltem.
Végül nehezen, de elengedtem és még egy sikeres állra puszit is adtam neki aztán rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta, be az erdőbe, pont arra amerről jöttem. Idegesen törölgettem a tekintetemet elhomályosító könnyeket és csak szaladtam meg sem álltam, hogy visszanézzek, mert félő volt, hogy akkor visszamennék.
Felkapaszkodtam a ház oldalához legközelebb eső fára és beugrottam a nyitott ablakomon. Ledobtam a ruháimat és visszavettem azt, amit napközben viseltem, ezeket pedig a bőröndömbe dobáltam. Igyekeztem kiszorítani tudatomból a ma történteket, mert éreztem apám jelenlétét a nappali irányából. Eldőltem és a párnámba fúrtam arcom. Ismét sírtam, de ez talán nem is lesz olyan feltűnő, már ha egyáltalán ma még benéz hozzám valaki.
Reggel nyolc tájban anya lépett be az ajtón.
- Hogy vagy? - kérdezte.
- Csodásan, nem látszik? - feleltem egy csöpp iróniával a hangomban.
- Miért nem zárhatjuk le ezt az egészet?
- Te megteheted, de részemről ez felérne egy öngyilkossággal -Bedobtam az utolsó nadrágom is a bőröndbe és behúztam a cipzárt.
- Majd idővel minden változni fog és rájössz mennyivel jobb így.
- Neked lehet - lehúztam az ágyról és kezembe vettem a hátizsákom. Ebben a pillanatban Emmett jelent meg és köszönés vagy egyéb nélkül felkapta a bőröndöm és úgy sétált ki vele mintha csak egy pár cipőmet kellene leszállítania a kocsihoz.
- Csak utánad - intettem a lépcső felé. Szemét forgatva és fejcsóválva vonult el előttem. Végignéztem a hatalmas házon, amit jóformán alkalmam sem volt figyelmesebben átvizsgálni, és ahogy a helyzetem jelenleg áll, erre egy ideig még nem is számíthatok.
Beültem a szürke Volvo hátsó ülésére és az erdő mélye felé bámultam. A mostani búcsúzás fájdalmasabb volt, mint az előző. Akkor még kötött az ígéret, nemsokára találkozunk... De most, az is lehet, hogy csak egy következő életben látom viszont. Amikor elindultunk a szívembe elviselhetetlen fájdalom hasított, mintha valaki megragadta volna és rángatná, amíg ki nem szakad a helyéről. Igen, pontosan ezt éreztem. Valami megszakadt bennem. Valami, amit nem tudok szavakkal kifejezni és csupán egyetlen dolgot érzek immár legbelül: a szűnni nem akaró fájdalmat...
VÉGE
