Elveszve 16. fejezet (regény)

 

16. fejezet

Mark jelzései felém vegyesek voltak. Hol közeledett felém, apró gesztusai, érintése nyomán bőröm bizseregni kezdett, hol méteres távolságokat ásott kettőnk közé. Jogosan telt be az a bizonyos pohár.

- Mark ezt így nem csinálhatjuk tovább - elállom az útját a szobája felé, ahová valószínűleg megint el akart bújni előlem. 

- Nem értem, mire gondolsz - biztos, hogy lilult a fejem a dühtől.

- A csókra, az összesre, meg arra, hogy kerülsz, mint valami leprást! - elég hangosan akadhattam ki, mert kezét a számra tapasztotta és valahogy berántott a szobájába, aminek korábban ajtaját teljes testtel eltorlaszoltam. - Szóval?

- Te is tudod, hogy oka van annak, miért lehetetlen, ami köztünk történik. Nem keveredhetek bele - idegesen sötétbarna hajába túrt -, nem csinálhatom ezt. Az én helyzetemben…

- A tiédben egy nagy túrót! Ha annyira érdekel, mit gondolnak mások már rég kidobtál volna, de nem tetted, tehát lázadhatsz amennyit csak akarsz, az sem fog változtatni a dolgokon. - Elegem van abból a szenvedésből, amit csinálunk. Hol igen, hol nem, képtelenség követni és elegem is volt már belőle.

- Miért dobnálak ki? Jól megvagy itt és egyébként is, hova mennél? - azt hittem pofon vágom. Kezeim ökölbe szorultak testem mellett, megakadályozták, hogy fizikailag bántsam. Az még mindig sokkal enyhébb lett volna, mint az a lelki fájdalom, amivel engem kínzott már ki tudja, mióta. Mindig, az első perctől.

- Tudod mit? Igazad van, jól megvagyok itt, a többiek kedvelnek, de ez nekem nem elég. Inkább visszamegyek a szüleimhez mintsem állandóan úgy kelljen járkálnom a házban, mint valami tolvaj, aki ellopja mások életét. Igen, ez lesz a legjobb. - El akartam menni mellette, ki a szobából, a házból, sőt az egész világból, ha az kell, hogy jobban érezzem magam.

- Állj meg - hangja olyan lemondóan csengett, ismét szívesen mostam volna be neki. Mint akinek épp a kedvenc játék autójáról kell lemondani a szegény gyerek javára. 

- Hagyj engem békén. Végeztem veled, a boszorkány dumával, mindennel.

 - És, ha én szeretném, hogy maradj? - megtorpantam. Kezem már a kilincsen járt.

 - Bizonyítsd be! - hangom keményen csengett.

 - Hogyan? - Szembefordultam vele, széttárt karral jeleztem, “oldd meg”.

Mark nem mozdult. Szeme ide-oda cikázott, alighanem a vállán ülő két tanácsadójával társalgott a következő lépésről. Kezdtem feladni, ám ekkor egyetlen lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot és az ajtóhoz préselt.

- Ezért pokolra fogok jutni - nyögte, ajkai az enyémet súrolták. Testével teljesen az ajtónak nyomott, de nem tiltakoztam. Eszembe sem jutott, mikor ez mindaz, amire legalább ezer éve vágyom. Két keze végigcsúszik mellettem az ajtón, megállapodik a csípőmön. Elégedett sóhaj tör fel belőlem.

 - Szívesen veled tartok - súgom vissza, s ezzel végképp elpattan nála a cérna.

Vad éhséggel csókolt meg, a korábbiak mind eltörpültek emellett. Birtokba vette a szám, ajkaim szétnyíltak, s nyelve felfedező útra indult. 

Ellépünk az ajtótól, de nem enged el, a mellkasához von és nem ellenkezem. Feladom az állandó küzdelmet, közelsége oly annyira jól esik, nem akarom többé megfosztani magam tőle. Mark olyan, mint egy drog és én eszeveszett mód vágyom rá. Ölelő karjára, ujjaira, amelyekkel végigsimít a gerincem mentén fel a nyakamhoz és épp csak annyira veti be határozottságát, hogy egyenesen felnézzek rá.

Ez a vesztem. Elveszni a gyönyörű, mélybarna szempárban. Elfelejtem, ki vagyok, honnan jöttem, mire lennék képes egyetlen csettintéssel. Akarom őt, észvesztően akarom, erősebben, mint bármit valaha az életem során.

 - Ha azt szeretnéd, álljak le, csak egy szavadba kerül – hangja suttogásként ér el hozzám. Máskor annyival könnyebb lemondani róla, elismerni, nem vagyok elég jó, aztán így néz rám és érzem a végem.

Közelebb lépek, egyik kezem a mellkasán pihen, érzem a pólója vékony anyaga alatt szabálytalanul verő szívét. Igen, őt akarom. Az első perctől mióta csak megláttam a veranda lépcsőjén, amire gondolni tudok, ajkainak íze, testének forrósága, a csókjai nyomán érzett perszelő foltok. Ennek így kell lennie.

Lábujjhegyre állok, biztos támasztékot nyerek a szíve felett tartott tenyeremmel. Lejjebb hajtja a fejét, szája elnyílik. Szinte látom a könyörgést a szemében. Nem tehetem meg, hogy visszatáncolok.

Csókunk finom, puhatolózó és őszinte. Keze vándorútra indul derekamtól felfelé, mígnem arcomon állapodik meg, el sem engedi többé, mindvégig ott nyugtatja, míg csókunkban összeforrunk.

Átbillenünk valami egészen másba, egy sokkal bensőségesebb talajra, ahol egymást fedezzük fel, minden egyes porcikáját a másiknak. Halk sóhaj tör utat belőle, mikor megragadom az felsőjét, testünk összesimul, két karommal átölelem a nyakát. Magasságos ég, a testem lángol, a tűz túlságosan lobog, félek, meggyulladok, de nem érdekel.

A pólóm aljánál vár, hezitál. Megkönnyítem a dolgát, megfogom kezei mellett, s mindössze ennyi időre szakadok el ajkától, míg áthúzva a fejem felett a padlóra dobom magunk mellett. Bőröm megcsapja a hűs levegő, libabőr fut végig rajtam, miközben belül az elektromosság cikázik lábujjaim hegyétől fejem búbjáig.

Ismét elkapom az felsőjét, ezúttal én veszem őt célba, ám megelőz, egyszerűen áthúzza a fején. Hallok néhány reccsenést, de mit számít? Az izmok látványa végképp elfeledteti velem az ellenállást, az övé akarok lenni, elveszni a rengeteg érzelemben, amelyeket nekem tartogat.

Gyengéden magához ölel, tesz néhány lépést hátrafelé, mindeközben szája a nyakamon kalandozik, finoman megszívja a bőrt, apró csókokat lehel rá, onnan tovább halad egyenesen a vállam felé. Mire feleszmélek, már én vagyok az, aki a szépen megvetett ágynak háttal áll, hagyom, hogy eldöntsön, hajam elterül körülöttem a szürkés takarón.

Halkan felvihogok, mikor a kulcscsontomhoz ér, az az egyik érzékeny pontom, nyelvének játéka felkészületlenül ér, önkéntelenül reagálok úgy, ahogy. Rám villant egy tűzben égő szemű széles, pimasz vigyort, majd folytatja útját. Felemel magához, mellém térdelve, nyakamat hátul megtámasztja egyik kezével, míg a másik melltartóm kapcsáért nyúl. Egyetlen mozdulattal csatolja ki, az anyag enged, Mark lehúzza a karomon, a többi ruhadarab mellé ejti.

 - Túl sok rajtad a ruha – mondom két kapkodó lélegzetvétel közt, hangom alig több puszta elhalkult remegésnél.

 - Később – vágja rá. Ismét fölém hajol, csókjai nyakam ívétől köldököm irányába haladnak. Egy részem pontosan tudja, mi történik, tiltakozni szeretne, míg a kisördög ül a vállamon és azt mondja, eszembe se jusson tenni ellene bármit. Mert pontosan ezt akartam, ezért harcoltam. Áttörtem a gátat kettőnk közt, miért épp most kellene leállítanom, hogy kiszakadjunk ebből az álomvilágból? 

Hirtelen megszűnik rám nehezedni, a hideg levegő érzése meztelen testemen idegen, csak pislogni tudok. Legrosszabb eshetőséget veszem számításba, rájött, mire készülünk és meg fogja akadályozni. Meglepetten nézem azonban, ahogy megkerüli az ágyat és az éjjeliszekrény fiókjához megy. Elővesz belőle valamit, elrejti tenyerében, s mialatt újra felém tart látom az övével babrálni. Kioldja. Másodpercek alatt rúgja le magáról a nadrágot, mire hozzám ér, már alig maradt valami, ami közénk állhat. 

- Gyönyörű vagy - zavartan összébb húzódom, eltakarom a testem intim részeit, erre ő csak nevet. Nehéz eldönteni, mit takarjak el, szükségem lenne egy kézre az arcom elé is, ehelyett össze kell szorítanom a szemem, mintha az érne bármit is. 

Újabb suhogás, aztán az ágy besüpped mellettem. Mark elhúzza a kezem az útból, hogy újra fölém kerekedhessen. Résnyire nyitom ki az egyik szemem, egy mosolygó arc fogad. Viszonzom a mosolyát, felemelem a fejem egy csók erejéig. Felemelkedik, sarkára ül, kíváncsian figyelem, mit művel, aztán gyorsan el is kapom róla a tekintetem, akárha valami illetlen dolgot tennék. Egy zacskó szakad, kis szünet, végül az ágy ismét besüpped két oldalamon. Elhelyezkedik felettem, felhúzott lábaim azonnal rá kulcsolódnak.

Lassan nyitom ki a szemem, a ködön át is jól látom a mosolyt az arcán, a lobogó tüzet a szemében. Megnyalja az ajkát, és én ugyanezt szeretném. Közelebb hajol, hevesen megcsókol. Hagyom nyelvét benyomulni a számba, engedem, tegyen, amit akar, mert én menthetetlenül elvesztem mindabban, amit csinál, tehet bármit velem, készen állok rá, hogy minden porcikám neki adjam.

Elvesztünk. 

Perceknek tűnik, amíg jobban rám nehezedve összeszedi magát annyira, hogy legördüljön rólam. Hallom, amint szöszmötöl, ám lehunyt szemhéjam mögül a világ megszűnt létezni.

Érzem a matrac süppedésének változását. Néhány másodperc az egész, miután visszafekszik, karját fejem alá helyezi és én készséggel bújok közelebb hozzá. Csendben hallgatjuk az apró zajokat, rendezzük elszállt légzésünk a normális irányába. Nem szólunk semmit, ehhez most nem kellenek szavak. Mindketten akartuk, mindketten elvettünk a másikból egy-egy darabot. Valóban erre vágytam. Az első perctől. Harcolt ellene a vágyak viszont jóval erősebbek az emberi józan észnél. Mark elszédített, bebizonyította, létezik a lehetetlen, kaphatok egy esélyt a normálisabb életre. S ki más lenne alkalmasabb mindezt megadni nekem, ha nem épp ő?