Ez az AI tud valamit. Máskor is munkára fogom fogni. :D
Most gyártott nekem valami újat, valami hirtelent és marhára bejött. Nézzétek:
Update: Lett még egy, ezt skubizzátok:
Voltatok már ti is úgy, hogy ott van a nyelvetek hegyén, annyira szeretnétek valamit mondani, reagálni, válaszolni, de egyszerűen nem lehet? Mostanában egyre többször érzem ezt, s míg eddig sokszor elszakadt a cérna, most a csend néha könnyebb útnak tűnik.
Szétestem, nem kicsit, nagyon. Kezd a depresszív fázis a kevertbe átmenni, érzem a mániás árnyalakok mocorgását a sötét sarokból, de egyelőre inkább a depressziós dolgok vannak rám hatással, a másikat kordában tudom tartani. Mondjuk azt nem tudom, ez jó hír-e, mármint a kevertség, mert lényegében ez jelentheti, kezdek kilábalni a béka feneke alól, viszont a másik véglet is kemény tud lenni, ami után könnyen zuhanok ismét a mély gödröm aljára.
Azt mondták, ne legyek ennyire negatív. Kinevettem az illetőt, hiszen amióta csak az eszemet tudom pesszimista vagyok és jelenleg alig tudnék olyasmit felmutatni, ami nincs romokban az életemben.
A gyerekeim minden nap éreztetik és közlik velem, nem szeretnek. Megjött a hideg idő, az összes nyavalyát bekapkodom. Apuka is keresztbe tesz folyamatosan, s bármennyire szeretném visszaadni neki a kölcsönt, nem tudom, mert minden ellenem van, az állam, az anyagi helyzetünk, a mindenség, tényleg. Szóval be kell fognom a szám és csendben eltűrni, hogy úgy ugráljak, ahogy ők fütyülnek. Mindezt természetesen mosolyogva, mert nekem mindent bírni kell, ugye. Az egyetlen támaszom, a világom egyben tartója, aki mindig ott van, amikor szükségem van rá és, akit mérhetetlenül szeretek... nos, ő szép lassan távolodik tőlem azt hiszem. Fél év alatt kiégettem, ez már-már tehetség, nem? Megmondtam neki a legelején, velem rohadt nehéz, néha érthetetlen, mit miért teszek, néha el fogom lökni magamtól, feszültebb leszek, de bármit csinálok, az ilyenkor nem neki szól, hanem a bennem tomboló harc hozza magával. Soha nem mondtam rá semmi csúnyát, ellenben tettem olyat, amiért megértem, hogy megingott a bizalma anno, akkor. Az viszont már nem az én felelősségem, hogy a kezdetektől uralkodóbb típusként bánt velem, hogy mindenre és mindenkire féltékeny, ha nem is beszélek x napig senkivel, akkor is gyanakvó, amit nehezen viselek. A kapcsolatunk amúgy sem szokványos, az ő helyzetét azonban sosem róttam fel neki, pedig azért lenne ott mit. Mindig, mikor nagyon közel járok a cérnaszakadáshoz, annyit kérek, gondolja át az én szemszögemből is, ha én csinálnám azt, amit ő... De nem ez a "legrosszabb". Észrevettem apróságokat, amik eddig annyira természetesek voltak, de egyre kevésbé fordulnak elő, ahogy telnek a hetek. Értem én, nem lehet mindig 100000%-on a szerelem, a rózsaszín köd, stb... Na, de fél év után?! Kis deja vum van amúgy.
Annyira félek tőle, hogy egyszer csak közli, neki nem éri meg ez az egész, megunta a viselkedésem, nem kell a dráma az életébe és búcsút int. Mit fogok én akkor csinálni? Ő az egyetlen fényes pont az életemben, akiért tényleg megéri kitartani. Félreértés ne essék, szeretem a gyerekeimet, de tudom jól, ők nem velem akarnak lenni, nem ragaszkodnak hozzám és egy halvány őszinte szeretetre utaló jelet nem kapok tőlük. Dudu más. Azt érzem, tényleg szeret, engem, így ahogy vagyok. Csak... mostanság egyre bizonytalanabb vagyok. Ezért hát csendben maradok, nem mondok ki mindent, magamban lezongorázom, kifelé bólogatok, minden rendben, persze, és annyi.
Na, de meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet ebben az elc**szett életben bármit is csinálni?
Annyira… Szét tudnék szakadni, vagy legszívesebben megszűnnék létezni. Hogy kellene döntenem, mikor bármelyik mellé állok a másik megöli a lelkem egy részét? Átdöfi a szívem és ahelyett, hogy boldogan elmerülnék az érzéskavalkádban egyszerűen meghalni tudnék.
Túl lehet ezen lépni? Túl lehet ezt élni?
El kell engednem, de nem bírnám ki, ha többé nem lenne az életem része. Ez lehetetlen.
El szeretnék futni, ki a világból vagy nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el, akkor gondolataim sem lennének, amik tovább kínoznának.
Ebbe belehalok! Bár úgy lenne, bár megszűnnék létezni!
Sziasztok!
Kéne valami új a blogra, nem?
Ezen gondolaton felbuzdulva összedobtam egy új fejlécet, ami rohadtul nem lett jó, meg a blogot is kicsit át kellett variálni miatta, de ez van. Mostanában megint úgyis olyan bitang pozitív vagyok, meg is lepett volna, ha ezt nem ba.. izé, nem rontom el.
Szóval ez lenne az új külső egyelőre. Színesebbre ne számítsatok az tuti fix, mert a lelkivilágom tükrözendő, a blog ezen a színskálán mozog (szürke ötven árnyalata, meg ilyenek).
Mindennapok? Oh, kösz a kérdést, megvannak.
A 2025-ös évet már most ki tudnám dobni a kukába, pontosabban kb. két hónapja folyamatosan ezt érzem. Az az egy szerencséje van, hogy úgy telnek el a napok, észre se veszem. Már április van, döbbenet! O.O
A nagylányom betöltötte a 6. életévét, kis csavarral meglett a leendő iskolája is, mindeközben a személyisége is alakul. Sokszor nehéz vele, mostanság visszabeszélni is elkezdett, amitől plafonon vagyok, de azt is el kell mondjam, hihetetlenül kreatív kislány. Meg vannak a hisztijei, az akaratossága, ám, ha kibontakozhat mondjuk rajzolással, vagy épp tanulhat valami újat, képes teljesen ráfüggni. Úgy érzem, az iskola jó terep lesz neki, hogy tovább tudjunk lépni a jellemi, magatartási nehézségeken.
Nem mondom, sőt, elismerem, néha sok az egész, kedvem lenne világgá menni vagy épp azt érzem, nem bírom tovább csinálni, de összességében rá kell jönnöm, ha lehetőségem lenne rá se mennék sehova, legalábbis a lányok nélkül biztosan. Viszont, ha ők velem lennének és választhatnék, már rég máshol kelnénk fel reggelente és feküdnénk le aludni esténként.
Szeretem a városom, szeretem a sok szép zöld területet, ami körülveszi, ám valahogy azt érzem, mennünk kellene. A problémák miatt? Talán. Vagy szimplán nincs maradásom tovább.
Pedig lenne rá okom. A két lábon járó az egyik, akiért maradnék, miközben részben miatta is csuknám be magunk után az ajtót.
Hullámzom, de nem úgy, mint máskor. Bipol. értelemben egészen stabil vagyok mostanság. Ami hiányzik az a sírás, a jó kiadós sírás. Mert az nem megy. Ülök magamba zuhanva, nézek előre és elönt a full üresség érzése. Nincs célom, nincs tervem, csak úgy vagyok. Régen mennyire vágytam erre, most meg mikor ezen kapom magam elönt a "úgy szeretnék valamit!", vagy inkább Valakit?
Az írás se megy. RH-t is otthagytam hónapokkal ezelőtt. Olvasni sem tudok pedig szeretnék.
Ennek a bejegyzésnek is hányszor álltam neki? Uh basszus, sokszor!
Wáh, elegem van. Van bennem egy halom feszültség, ami ide-oda cikázik a fejem, meg a szívem közt. Olyan "minden mindegy csak teljen az idő" hangulatban létezem. Van, mikor ideges leszek a semmitől, van mikor fel sem szeretnék kelni csak hagyjon mindenki békén. És(!) van, mikor azt érzem számítok, valaki igenis észrevett és a gondolati közé tudtam kúszni jó értelemben. Ha ő nem lenne...
Na, még a napocska is elbújt...
