Nem volt zene, ugyanakkor Leena mégis hallani vélt egy dallamot a lágy szellőben. Egy titkos dal, amit csak nekik szántak, egy ütem, melyre mindketten ráléptek, s megingatták csípőjüket. A bokája körüli érmék csengőként szóltak, gyönyörűen és dallamosan, ahogy követte Mikza példáját. Leena szerette volna a férfi vállára hajtani a fejét, de félt, megsérti gondosan elkészített arcát, ha mégis az apja észrevenné őt, nem véthet ekkora hibát. Így ehelyett hagyta, hogy a férfi izmai megmozduljanak törékeny ujjai alatt és szinte elaltassa őt. Mosolyának tökéletes íve rajzolódott ki arcán és biztos volt benne, az övéhez hasonló csillogás van a szemében. Úgy tűnt, megállt az idő, aztán eltolta magától, körbe forgatta, s ismét közelebb húzta, nevetés vegyült a dalukba. Leena örökre így maradt volna.
De úgy tűnt, mindeketten érezték, mikor érte el idejük a végét.
- Ma este - suttogta Leena, mint egy imát. Mikza bólintott, az ajtó felé nyúlt, ám ekkora megmozdult a gomb, hangja karcos volt, érdesen hangzott Leena fülében. Állkapcsa leesett, szemei elkerekedtek, mikor az ajtó kitárult. Mikza oldalra ugrott. Teste még mindig látható volt, vékony árnyék vetült a padlóra.
- Leenaka? - Nem kapott levegőt. A nővére Yasemin volt, a bálra illően öltözve. - Van itt még valaki?
Leena megtalálta a hangját és nővére felé rohant, hogy ne jöjjön beljebb a szobába.
- Nem, természetesen nem, csak magamban énekeltem. Készen állsz az indulásra?
- Nem láttam őrt, nem kellene itt lennie egy kísérőnek valahol? Még a palotában sem teljesen biztonságos. - Leena a szemét forgatta és minden tőle telhetőt megtett, hogy idegesnek tűnjön.
- Igen, tudom. Hallottam ezt az előadást már korábban is, de hamarabb elküldtem a bálra. Reméltem, hogy pár percet egyedül tölthetek.
- Ideges vagy? - nővére elmosolyodott, kedvességet mutatva, de csak azért, hogy elrejtse e kijelentés baljós hangját. Hasonlóan néztek ki, de Leenanak nem volt olyan különös fogalma a szeretetről, mint Yasmine-nek. A testvéreket, különösen a tizenkét lányt nem bátorították arra, hogy szeressék egymást, különösen ebben a családban nem. Mindegyiknek megvolt a saját anyja, akit gyászolt, a saját házassága, amelyet biztosítaniuk kellett, és saját trükkök, amikkel felkelthették apjuk figyelmét. Nem, a verseny az Ourthuri-módról szólt, nem a szeretetről. Yasmine idősebb volt, házas és anya. De ettől még jelentette volna Leenat az apjuknak, ha ezzel elnyerheti tetszését.
- Hát persze, hogy nem, miért is kellene? - Leena megvonta a vállát, ártatlanul nézett és felvonta a szemöldökét. - Rajtam a sor, bár valaki, aki idősebb és bölcsebb, biztos alig emlékszik rá, milyen volt, mielőtt eljegyezték. - A nővére mosolya lehervadt.
- Igen, a tinédzser lányok ostoba szeszélyei már mögöttem vannak. Készen állsz arra, hogy lemenj? Elkísérlek, nehogy megszégyenítsd a házat azzal, hogy egyedül sétálsz a folyosókon.
- Köszönöm Yasmine. Bízom benne, mindig a legjobbat akarod nekem. Csak egy pillanatra van szükségem, hogy felvegyem a fátylat. - Leena hátrébb lépett, remélve, nővére nem követi, mert nem tudta, Mikza mennyire van rejtve. De Yasmine az ajtóban várt kereszteb font karral enyhén mogorva arccal. Leena gyorsan megragadta a fátylát, rögzítette a koronát a hajához az arany kapcsokkal. Közben mindvégig nővérét figyelte a szeme sarkából és látta, ahogy annak szeme végigjárja a szobát valami titkot keresve. Mielőtt jobban megtehette volna, Leena szembefordult vele, készen az ünnepségre. Egyetlen gyors pillantást sem vetett az ajtó mögött állóra, bár azt kívánta, bárcsak elköszönhetne még tőle, még egyszer a szemébe nézhetne a bál előtt. Ehelyett csak követte nővérét.
(folyt. köv., fejezet vége)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése