upsz...

 

coming soon... 

Meg még lett egy-két ilyen is: 

Megihletnek

 Összegyűjtöttem néhány képet, ami megtetszett és ötleteket adott akárcsak egy-egy jelenethez, vagy valami újhoz. Igazából ez inkább nekem számít, de gondoltam, megosztom veletek is.

 

Benjamin Flanagan - Rose Harbor RPG

 

Benjamin Flanagan

"Csak annak van végleg vége, amit magadban feladtál."

Becenév: Ben
Született: Washington, 1999.08.22.
Faj: ember/alapító
Foglalkozás: egyetemi hallgató (molekuláris biológia szak)
Play by: Cody Christian 

Külsõ megjelenés

Külső megjelenésében erősen dolgozott a Flanagan vér, ugyanis sok tekintetben az édesapjára ütött. Sötét haj, világos arcbőr, ezt látják azok, akik rá néznek. Az elmúlt években leszokott róla, hogy teljesen leborotválja arcszőrzetét, így a minimum az egy erősebb borosta nála, de van, hogy tovább is hagyja nőni egy kicsivel. Magassága átlagos, kiállása férfias, határozottságot sugall és némi magambiztosságot, habár utóbbi olykor kisebb bizonytalanság miatt háttérbe szorul. Szeme színét anyjától örökölte, legalább ennyi jutott arról az ágról is. Tetoválása nincs, egyszer talán lesz, nem zárkózik el tőle. Van egy kisebb heg a térdénél, anno volt egy kisebb balesete, de az már olyan rég volt, szinte nem is emlékszik rá. Öltözködése korához illően semleges, nem fordít rá különösebb figyelmet, de tudja, mikor hogyan illik megjelenni és néha csak úgy a hétköznapokon, egy-egy egyetmi tanítási napon például magára ölt egy inget is.

 

Személyiség

Jó tulajdonságok:

- erős: Kitartó, erős, legyen szó egy jól irányzott jobb horogról vagy átvitt értelemben némi odamondásról. Nem hátrál meg, bátorságával erősíti az amúgy sem kicsi akaraterejét. Van benne egy stabilitás, az a biztos pont, amit nem csak ő, hanem a számára fontosak is ugyanígy használhatnak. Van benne energia. 

- eszes: Ez talán az egyetlen olyan jó tulajdonság, amit elismer, hogy apjának köze lehet hozzá. Szívesen tanul új dolgokat, átlát helyzeteken és van benne annyi kitartás, ami mindehhez elengedhetetlen. Forognak azok az agyi fogaskerekek rendesen, olajozottan. 

- kitartó: Szeret célokat kitűzni maga elé és mindent megtesz azért, hogy ezeket elérje. Elégedetten tud hátradőlni néhány percre, aztán újabb ötlete támad és kezdődik minden elölről. Nincs olyan, hogy feladás, nem szerepel a szótárában, ellenben képes kompromisszumot kötni. 

- mosolygós: Jókedélyű, kedves, árad belőle valami pozitív kisugárzás, amit mások is  megéreznek. Ő alapvetően szereti az életet, igyekszik másoknak is feldobni, ha lehetőse nyílik rá. 

Rossz tulajdonságok:

 - törtető: Ambiciózus alkat, tele tervekkel, amik nem épp elérhető apróságukról híresek. Ezekért teljes erőbedobással küzd a végsőkig, célokat tűz ki maga elé, hogy egyre feljebb és feljebb jusson, ha nem is karrierútjában a jövőben, legalább saját szemében. Ez a minimum elvárása. 

- harcias: Kiáll az igazáért, sokszor emeli fel miatta a hangját, kezdeményez konfliktust ebből kifolyólag, de nem esik nehezére visszaadni, ha netán megelőznék benne. 

 - kissé ügyetlen: Az, hogy kiesik a kezéből ez-az még elmegy, de a sportban is sokszor kispadra száműzik, mert  nagy túlzással, de a saját lábában képes orra bukni. Aki ismeri, egészen jól hozzászokott, ám mivel ő igyekszik maximálisan teljesíteni, egész életében bosszantani fogja ez a gyengeség.

 

Kapcsolati jellemzők

 Ember kompatibilis, nincs benne igazán komoly előítélet és jól ki is jön másokkal, ellenben, ha negatívan közelednek felé, vagy számára fontos személyt ér atrocitás akkor torokra megy, mint egy rottweiler. Szóval képes hamar felkapni a vizet, de nem a viták mestere, inkább az elkerülésé, habár totálisan árad belőle, legszívesebben lekapná az illető fejét a helyéről.  Tisztelettudó, tudja kivel hogyan kell beszélni, jól válogatja meg a szavait és képes helyén kezelni a dolgokat. Két lábon áll a földön, ami azért nem zavar bele az elnagyolt terveibe feltétlenül, de nem mindent oszt meg azonnal például az egyik professzorával, ami az eszébe jut.  Szerelmi kis életszerűsége eléggé vérszegény. Voltak randijai, volt rövidebb, valamivel hosszabb kapcsolata, de nem az erőssége utóbbi, talán, mert még nem is érzi szükségét, hogy konkrétan ilyesmivel foglalkozzon. Nem nőcsábász, ellenben ha a lány felkelti az érdeklődését és az sem utasítja el közeledését, akkor képes teljes erőbedobással azon lenni, elnyerje a szívét. Mint egy pár féfi tagja kedvesnek, gondoskodónak mondanám, amolyan úriember, aki néha kibillen a lovagi szerepből, de nem hűtlenség értelmében, arra képtelen lenne.

Ben, az ember

Mint alapító család sarja, muszáj volt megtudnia, mi minden rejtőzik a felszín alatt. Talán még évekig fog tartani, hogy rendesen feldolhozza ezt az információt, ám ennek ellenére úgy érzi, pont eleget kapott belőle. Alighanem, ha jobb kapcsolatot ápolna az apjával, érdeklődőbb is lenne annál, mint amennyire az, ám jelenleg ez is afféle kötelesség számára, amellyel együtt kell élnie. Hogy hogyan viszonyul a természetfelettihez? Amennyire lehet, kimarad belőle, bár azzal tisztában van, ez a végtelenségig nem mehet így, előbb-utóbb muszáj lesz lépnie. Mivel öccse is elérte a kort, hogy beavatódják a világ sokszínűsgébe, Benben kialakult egy még a korábbinál is erősebb védelmi ösztön, szeretné, ha Jackson kimaradna ebből, de pechjére a srácot sokkal jobban vonzza a dolog, mint őt valaha is ezidáig. A háttérből igyekszik egyengetni az útját, mindeközben az emberek közt megállni a helyét és felkészülni mindarra, ami még előtte áll.

 

Előtörténet

Hogy milyen érzés azzal a tudattal felnőni, hogy te tulajdonképpen ott sem kellene legyél? Benjamin érkezése túlságosan is korai volt, egy baleset, aminek következményeként napvilágot látott azon a bizonyos augusztusi napon és ennek nyomát mindmáig viseli. Christopher Flanagan, a pedáns diák, az ambiciózus fiatal felnőtt, a kiváló alapító, az apa... Oh, pardon, utóbbit jobb lenne kihagyni a  felsorolásból, noha az évek múltán igenis büszke lehet a fiára, akire talán nem hogy akkor, sohasem vágyott igazán. Mindegy is, lényegtelen, hiszen a gép ezt dobta és a kisfiúnak úgy kellett felnőnie, hogy tulajdonképpen csak álmodozhatott más kölykök boldog családi idilljéről. Azért megállta a helyét, bebizonyította, megvan a magához való esze, a talpraesettsége és kitartásból sincs benne hiány. Mindent hamar kezdett, ráérzett dolgokra, az iskola néninemű túlzással élve játszótér volt számára. Annyira hajtotta  a bizonyítási vágy, s teszi ezt mind a mai napig, hogy állandóan kis altatós fiolák sorakoznak a szekrényében, ne pörögjön túl, képes legyen néha relaxálni is. (Ám erről nem beszél, maradjon is kettőnk közt,. rendben?) Sokat számított élete több szakaszában, hogy apai jelenlét híján, anyai támogatással nőtt fel, abból azonban extra mennyiséget kapott, amit Ben nem bánt egyáltalán, kivéve, ha olykor elszaladt vele a ló.  Ő volt a támasz, aki elintézett mindent, helyrehozott necces dolgokat, és elintézett bármit, amit a fia kiejtett a száján. Természetesen mint minden kamasznak, neki is volt lázadóbb korszaka, bármilyen nehéz ezt mai fellépését figyelembe véve elképzelni, pedig azt is tökéletesen tudja, melyik lépcsőfok nyikorog a leghangosabban, önkéntelenül hagyja ki mind a mai napig. El kellett telnie pár évnek, mire valóban hálát tudott érezni, felismerte mennyit dolgozott az anyja, hogy mindkét szülő lehessen egy személyben. Éppen emiatt, már korábban, tudatalatt is igyekezett büszkeséget okozni neki, tanult, figyelt, olykor egészen kemény célokat tűz ki maga elé, mert ha ezeket eléri, önmagának is bizonyít, és neki is. Plusz ott az apja, aki egyszer csak mégis fiának akarta tekinteni, és nem tudta hová tegye, miként álljon hozzá. Nagyjából a "sehogy" jött be elsőre, és sok-sok időnek kellett eltelnie, hogy valóban nyitni merjen felé, legalább részben. Mert mégis az apja. Azért azt, hogy elmenjen egy úszóversenyre szurkoljon neki nem lett elvárás, sőt, a gimi befejezésének napján se tört volna össze, ha nincs ott a tapsolók közt. Valahogy az "apa" se jön a szájára, inkább szólítja "Chris"-nek, ezzel is valamilyen szinten lázadva ellene.   Az alma nem esett olyan messze mégsem a fájától, sok dologban hasonlít rá, örökölt tőle hajlandóságot a tanítással kapcsolatos pályára is, habár tovább ment a gimi szintjénél, egyetemi tanári professzor akar lenni, ha egyszer "nagy lesz". Erre gyúr minden nap, ez most a legfontosabb cél az életében. Nem ment azonban messzire, minden reggel beül az autójába és sokszor este ugyan, de hazaér, nem akart kollégiumba menni, se túlságosan messze, holott lett volna lehetősége rá. Ez a város azonban úgy vonzza akár a mágnest, majd talán később, ha már kezében a diploma "kupac", másképp fog tekinteni a jövőjére. Az is közrejátszik döntésében, anyja sem szeretné elengedni még őt, és ez az ok elég erős érv maradása mellett, az egyetem elvégzése után lesz alkalma újragondolni, mit szeretne a továbbiakban.

 

Közeli rokonság

Rose Green - ember -  édesanya

Christopher Flanagan - ember -  édesapa 

Jackson Flanagan -  ember - testvér (öcsi)

Abigail Flanagan - ember -  unokatestvér

Milyen élet ez? (vers)

 Rohadt világ, rohadt élet,
Miért kéne elviselnem, érted?
Fáj, a válasz, fáj a szó,
Megtört igen, fekete már a hó.

Útra léptem, útra érve,
Magam a világ ellen, s mégse
Halad az év, halad az élet,
Te se tudod elmondani, mért lett

Így a jövő, így a jelen.
Csak gyere, tarts most velem
Ne menj, ne engedd
El remegő, reszkető kezem.

De megtetted, de elmentél,
Bennem valami ezzel tört ketté.
Nincs bizalom, nincs remény,
Ezzel valami végleg, tényleg véget ért. 

Napi idézet

 

Elveszve 15. fejezet (regény)

 

Olyan erősen szorítottam össze a szám, állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Ismét kirekesztettem a külvilágot, mert féltem beengedni azokat, akik tényleg látni akarták, mi van a falak mögött. Mondanom sem kell, nem fogadták túl jól, kérdések kereszttüzébe kerültem, amik makacsul döngették az ajtót, s már azt hittem, végképp sikerült átszakítaniuk, mikor jött egy mentő hang és elzavarta őket. 

 - Nézz rám - Mark az állam alá nyúlt és feljebb emelte a fejem, muszáj voltam reagálni rá. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, mielőtt elfordulhattam volna, nehogy meglássa a szemembe szökő könnyeket. - Ophelia, kérlek. 

 - Fáj a fejem, ledőlök egy kicsit - el akartam lépni mellette, erre ő is oldalra lépett, egyenesen elém. Irányt váltottam. Ő is. - Engedj légy szíves.

 - Beszélhetünk? Csak beszélünk. 

 - Nem tartom jó ötletnek. Az érzelmeim kihatnak az erőmre, és jelenleg nem nagyon tudok koncentrálni rá. - Istenem, de fájt az állkapcsom! Miközben beszéltem, fogaim össze csattantak minden egyes szónál, amitől hazugság nélküli nyilalás lőtt keresztül a fejemen. 

Mark legyőzötten állt arrébb az útból. A szívem sajgott, a köztünk lévő állandó bizonytalanság ellenére, ha valakinek elmondtam volna, mi történt, az ő, de nem mertem. Tisztában vagyok vele, bajt hoztam a fejükre, pont azt, amire felhívta a figyelmem, s amiért a családja fog megfizetni, ha csak nem találok ki nagyon gyorsan valamit. 

Visszamehetnék a szüleimhez. Ezen töprengve terültem el az ágyon, fejem felett a plafonra árnyékot vetettek a lemenő nap sugarai. Vajon anyám mit szólna hozzá? Egyáltalán beengedne az ajtón? Apa miatt talán, de mi várna rám, ha ő nincs ott? 

Felültem. 

 - Apa - míg én itt kesergek a bajaimon, ő ki van téve a férfi dühének. Engem simán megtalált, a házunkat sem lehetett nehezebb lenyomozni, onnantól szabad prédák. 

Rémületemben számra szorítottam a kezem, aztán felugrottam és az ajtó felé siettem. Le a lépcsőn, át a nappalin, el a srácok mellett, akik a kanapén ülve meredtek az utánam becsukódó ajtóra. Hallottam a hangjukat, a nevemet kiáltották. 

Az autó még mindig ott állt az út szélén, ami mögé az első találkozásunkkor beugrottam. Futva tettem meg odáig az utat, szinte beugrottam mögé, már fordult is be a sarkon az autó. Deja vum támadt, nem is olyan rég pontosan ugyanígy menekültem el a Warrenek elől. Ha tudnák, miért teszem most is ugyanezt, talán megértenék, idővel, majd ha visszaemlékszünk rá így lesz, addig viszont meg kell tartanom a titkot magamnak. 

Mikor úgy láttam, tiszta a levegő, ismét szaladni kezdtem, át a kertvároson. A hideg levegő az arcomba csapott, könnyeket csalt a szemembe, mégsem álltam meg, nem tehettem, az a feladás lett volna, a családomért, apáért pedig bármit megtennék csak azt nem. 

Kerülő úton mentem, hosszabb úton értem haza, s így is oda kellett figyelnem, mert már a saroknál kiszúrtam az autót. Lelapultam egy kissé viharvert bokor mögé, onnan ráláttam, nem csak a srácokra, a házra is. Apa kocsija nem volt a felhajtón, anya alighanem a pincében készített egy újabb kerámia sorozatot, látszólag tiszta volt a terep. Ennyivel akár meg is elégedhettem volna, és úgy tűnt ezzel egyetértenek a többiek is, akik néhány percnyi várakozás után szépen tovább hajtottak. Azt hitték, másfelé indultam, remek. 

Egyedül maradtam a csendes úton. 

A ház meglepően nyugodtan fogadott. Kulcsomat az ajtó melletti tartóba dobtam, lerúgtam a cipőm, s elindultam átkutatni a szobákat. Szívem torkomban dobogott, lejátszódott egy halom filmes jelenet a fejemben, már az ájulás kerülgetett mire a konyhához értem.

- Apa? - szólaltam meg cérnavékony hangon. Semmi nyomát sem láttam dulakodásnak, patikás rend uralkodott, mint mindig, mégsem voltam képes megnyugodni.

Sírva fakadtam. Egyrészről megkönnyebbültem, másrészről az a rossz érzés csak nem engedett. Történhetett velük bármi, valami, az is lehet, napok óta eltűntek. Nem, arról Mark szólt volna.

Felmentem a szobámba, minden ott volt, ahol hagytam, az ágyam bevetve, a szekrényajtók csukva.

Megállt az élet.

Fogtam egy papírt az asztalról, ráfirkantottam két szót, majd kifelé menet apa kabátzsebébe rejtettem. Ebben szokta bütykölni a kocsit, megtalálja. Tudni fogja, itt jártam, egyben, egészségesen. Apró gesztus, ami mosolyt csalhat az arcára. Az enyémre már megtette.

Órákig róttam az utcákat, erősen sötétedett mire visszaértem a Warren házhoz. 

 - Mark - a srác a felhajtón állt, épp felhajtotta a kocsi platójának ajtaját. 

 - Ophelia - szempillantás alatt előttem termett, két karjával szorosan magához ölelt. - Hol voltál? A többiek azt mondták…

 - Csak hazamentem. Látni szerettem volna apát.

 - Miért futottál úgy el? Tom vagy Ben elvitt volna, de ha szólsz, még én is.

 - Rossz nélküle - őszinte vallomásom a mellkasához bújva mondtam ki hangosan, addig sem kellett az arcára néznem, cserébe mindenhol ott volt az illata.

 - Bármikor találkozhattok - elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen, vonakodva követtem. - Áthívhatnánk vacsorára. 

 - Tényleg? - kérdeztem megrökönyödve.

 - Miért ne? - elképedve pislogtam párat, mielőtt a nyakába vetettem volna magam a boldogságtól. - Hé, megfojtasz.

 - Ó, igen - azonnal elengedtem - Bocsi.

Miután bementünk, a többiek azonnal sereglettek körénk, Mark vethetett rájuk néhány némító pillantást, mert ejtették a témát. Levetettük magunkat a kanapéra, a fotelbe, ki hol talált helyet, aztán valahogy kikerekedett egy beszélgetés, amire már egyébként is kíváncsi voltam.

Kik vagyunk mi? Egy részét ismerem a történetnek, enélkül aligha érthettem volna meg bármit abból, mi zajlik tulajdonképpen bennem, ha már őrült elméletileg nem vagyok. A saját életükbe azonban sosem vontak be, abba, mi is történt korábban.

Talán afféle tesós, gondolatolvasós dolog lehet a háttérben, mert alig fogalmazódott meg bennem a kérdés, már el is kezdték megválaszolni nekem.

Meséltek a régi boszorkány praktikákról, hagyományokról, amik mára szinte teljesen feledésbe merültek. Kevesen foglalkoznak effélékkel, sok a kókler, szinte teljesen asszimilálódtak a társadalomba. Azok a leszármazottak, akik aktív erővel rendelkeznek csoportokat alakítottak ki, egységben élve találták meg a biztonságot. Néhányan vállalták a sebezhetőséget, kiváltak közülük, hogy a maguk útján próbáljanak szerencsét. A srácok szülei a világot ezen formájában ismerték meg, eszerint nevelték őket tragikusan hirtelen halálukig. Persze, hogy óvatosak. Engem mégis befogadtak, noha nagy veszélyt jelentek rájuk nézve. Valamennyi kérdésemre választ kaptam, így már egy dolog maradt, amit még meg kellett oldanom.

Kaitlyn Davis: Az aranykalitka 2. fejezet (1. részlet)

 

KETTŐ

        Leena saját medencéjének mély vize alatt ült, a biztonságos csendben és hagyta, hogy a gyengéd zümmögés enyhítse félelmeit, aggodalmait. Felnézve a csillogó, levegő, kékes szálakon átszűrődő fényre az egész világ mérföldekkel távolabbinak tűnt. A harag még mindig ökölbe szorította a kezét, a bánat még mindig szorongatta a szívét, de itt a felszín alatt, a zafírral átitatott függöny mögött elbújhatott egy kis időre. 
    Hosszú este volt, amikor mosolyt színlelt, elrejtette mindazt, amit igazán mondani akart. Öccse fellépése után Leena hercegnői kötelességét látta el. Táncolt, beszélgetett, majd elment, amilyen hamar csak egy hercegnő megtehette, könnyeit végig megtartva magának, míg nem ért a lakosztálya vastag falai mögé. 
Mikza mindig rátalált. Mindig azért jött, hogy megvigasztalja, megcsókolja. Tudta, hogy a férfi az ajtaja előtt várakozik, őrzi a bejáratot, megvárja, amíg besötétedik és besurran hozzá.
De most akarta őt. 
Általában a víz ölelése elég volt, hogy megnyugtassa vágtató pulzusát. De nem ma este. Nem akkor, amikor úgy érezte, valaki, akit szeret meghalt, vagy, ami még rosszabb, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Talán az öccse mindig is gonosz volt akárcsak az apjuk. Talán félrevezette saját magát, hogy a fiú más lehet, és arra gondolt, majd egy nap másként alakulhatnak a dolgok. 
De emlékezett rá, mikor babaként a karjában tartotta, kis köpet lógott le a szájáról, miközben megtanította csókot dobni apró ujjait hüvelykujja köré fonva. 
    Leena kiengedte a visszatartott lélegzetét és nézte, ahogy a légbuborékok az arca előtt lebegnek, felfelé sodródnak és eltűnnek a gyertyafényes szoba ragyogásában. A víz mindig is a barátja volt, már Mikza előtt ott volt számára. A titkos rejtekhelye. Egyesek varázslatnak tekinthetik, de neki természetese, mint a légzés, órákon át abban a hűvös mélységben üldögélni anélkül, hogy meg kellett volna töltenie a tüdejét , tudván, hogy soha nem fullad meg akármennyi ideig is marad a felszín alatt. Kislányként azt hitte, az anyja ajándékozta meg ezzel a képességgel, hagyta, hogy a medence vize ölelje át melegen, mivel óvó karját ellopták tőle. 
Leena most nem tudta, mit gondoljon. Anyjával kapcsolatos álmai gyerekesnek tűntek, de nem volt más magyarázata a dologra. Nem tudta manipulálni a vizet, nem tudta mozgatni, vagy a levegőből előállítani. Inkább közeli barátnak tűnt. Egy hely, ahol sírhatna anélkül, hogy félne a lebukástól. Egy hely, ahol álmodozhat, s úgy tehet, mintha valahol máshol lenne. 
Ma este egy olyan helyen, ahol egy ártatlan kisfiúra emlékezhet a valósággal való szembesülés nélkül. Nem az ő hibája, próbálta emlékeztetni magát, nem igazán. Haydar éppen azzá vált, amilyennek nevelték, amit tudott, amire tanították. De mégis mélyen megsértette ezzel.
    Egy árnyék emelkedett a feje fölé megszakítva a gondolatait sötét kört vetve a vízbe. Leena mosolyogva felnézett, miközben egy emlék villant szeme elé. Két és fél évvel ezelőtt a születésnapján pontosan ugyanez történt. Csak akkor izgalom helyett félelem töltötte el...
Leena tudja, hogy ideje kiszállni a vízből. A szobalánya minden pillanatban ott lesz, hogy felkészítse őt a partira - a partijára. Tizenöt. Nem tűnt olyan öregnek, nem igazán, de elég idős volt ahhoz, hogy az apja észrevegye - bemutassa az udvar embereinek.
Soha nem beszélt fiúkkal, nem érdekelték őt. Boldog volt magányában. A szabadságában. Leena nem akarta, hogy bármi megváltozzon. Túl gyors volt.
A kezei remegtek, buborékok keletkeztek a medencében, a felszín tetejére lebegtek, az idegesség nyoma. Tényleg ki kell mennie. De a végtagjait túl nehéznek érezte ahhoz, hogy mozogjon így tovább ült, elrejtőzve a világ elől. 
Egy hang a füléhez ért. Egy fojtott zaj, amit nem tudott kivenni, valami nagyon hangos, ami egészen leszállt hozzá, megtörve a csendet. 
Leena felnézett és zihált, véletlenül vizet nyelt. 
Egy árnyék nézett le rá, egy személy, valaki, akit nem tudott felismerni a hullámokon keresztül. 
Megfagyott.
Senki sem tudta a titkát. Még a nővérei sem. 
Hirtelen fehérség vakította el, egy fröccsenés, majd egy becsapódás, amikor a test a víznek ütközött. széttörte azt és közelebb süllyedt. 
Hová futhatott volna? Nem volt hová bújni - felfedezték. És most még ezt a titkot is ellopták tőle.
Az idő megállni látszott, ahogy a test közelebb úszott, ahogy két barna szem kirajzolódott a kékségben, egy megnyugtató arc, amely mintha azt mondta volna, hogy rendben lesz. Leena nem küzdött, miközben a férfi átkarolta a derekát, rángatta, húzta fel és fel, mígnem a feje áttörte a felszínt. Hosszan zihálva, félelemtől remegve vette a levegőt. A csend csapdába ejtette a nyelvét és nem szólalt meg, mialatt kiemelte a vízből, lefektette és megfogta az arcát. 
Szavak, de túlságosan zavart volt ahhoz, hogy megértse. Nem egy férfi volt, hanem egy fiú, egy fiú, aki alig lehetett idősebb nála. Olívaszínű bőre cserzett, izmai feszesek, ahogy tartották a lányt. Még soha nem volt ilyen közel egy fiúhoz sem. 
- Jól van, hercegnő? - ismételte meg a kérdést. Nem tudta, hányszor mondta el, mire végre megtalálta a bátorságát, hogy odafigyeljen. És amikor megtette, az egész helyzet megvilágosodott. Kiugrott a karjaiból és bizonytalan lábakon felállt. 
 - Ki vagy? Ki merészeli Ourthuro hercegnőjét megérinteni? Követelem, hogy áruld el a neved! - A fiú hirtelen felállt, ökölbe szorította kezeit a háta mögött, válla megfeszült, lábait tökéletesen összeillesztette. 
 - Mikzahooq vagyok, az ön új személyi testőre Razzaq király parancsára, hercegnő. 
 - Oh - kiáltott fel meglepetten, érdeklődve és próbálta figyelmen kívül hagyni szíve heves dobbanását, ahogy azt a szót mondta, "hercegnő". Idősebb volt, mint gondolta, de szelídebbnek tűnt, mint egy katonát elképzelt ezidáig. - Nos, kérem ne rontson be többé a szobámba engedély nélkül. 
 - Nem fogok, hercegnő - Megállt és hunyorogva nézett rá. - Csak megkérdezhetem, mit csinált az imént? Amikor nem reagált a kopogásomra, egyre jobban aggódtam, hogy megsérült. Megláttam a medencében és a legrosszabbtól tartottam, hercegnő. Én csak a lehető legjobban meg akarom védeni.
 - Én... - Leena az ajkába harapott, kényelmetlenül fészkelődött. - Természetesen úsztam. Elejtettem egy gyűrűt és meg kellett keresnem. - Felemelte a kezét, megmutatva a fiúnak az ujján lévő smaragd gyűrűt. 
 - Természetesen, hercegnő - nem tudta leplezni az ajkára kiülő mosolyt, tudta, hogy hazudik, de nem leplezte le. És Leena hálás némasággal fogadta ezt, a tiszteletet, ahogyan nagyon kevesen bántak vele - nem kötelességből, hanem kedvességből. 
 - Elmehetsz - mondta, elrejtve kuncogását a fiú reakciójára, mikor az hirtelen rájött, hogy a lány alsóneműben van és egyértelműen biztonságban minden bajtól. 
Leena követte őt az ajtóig, finoman becsukta mögötte, majd háttal a fémajtónak dőlt és beharapta az ajkát és arra gondolt, milyen szórakoztató tizenötnek lenni. 

(folytatás következik)