(folytatás)
Leena olyan tisztán emlékezett arra az éjszakára - ezen az éjszakán szállt fel flörtölő hírneve. A bál során minden fiúval táncolt, arcokra ugyan nem emlékezett, mert mindegyiknek Mikza vonásait képzelte helyébe, mintha vele táncolna, a megmentőjével.
Hónapokba telt, mire lebontotta a falait, hogy ismét nyíltan beszéljen vele, de megérte. Mikza a kötelesség és a becsület embere volt, katona, akinek követnie kellett a szabályokat, ám a szeretet elég erősnek bizonyult, hogy áthatoljon ezeken az akadályokon.
Végül Leena elmondta neki különleges képességét ő pedig megtanult várni, míg a lány felszínre jön.
Leena egy lökéssel elrúgta magát a csempepadlótól és felfelé úszott a kékségben, míg arca egyre tisztábbá vált. Ahogy már százszor tette, Mikza benyúlt a víz alá, finoman megfogta és kiemelte a vízből, karjaiban tartotta. A gyertyafényben csillogó barna szemeibe nézve Leena végre megnyugodott. Mikza arcához emelte meleg tenyerét, hüvelyikujjával aggodalommal törölte le a könnyeket eltakaró vizet az arcáról.
De Leena nem akart az öccséről beszélni, még nem.
- Emlékszel az első találkozásunkra? Hogyan próbáltad megmenteni az életem?
Mikza elmosolyodott és bólintott, miközben tarkójára csúsztatta a kezét, s hosszú ujjaival beletúrt víztől csöpögő hajába.
- Emlékszel a hét másik alkalomra is, amikor meg kellett mentselek, mielőtt bevallottad a titkod?
- Milyen titkot? - A léány ártatlanságot színlelt még jobban kinyitva amúgyis nagy szemeit.
- Azt, hogy szereted, mikor a karjaimat köréd fonom - suttogta.
- Szerintem ez soha nem volt titok.
Kezei tovább csúsztak a mellkasán, míg meg nem érintette a vállát, amit lejjebb húzott, mígnem ajkuk összeért. Szíve azonnal megremegett, mintha lebegne és közelebb emelkedett Mikzához, karjai szorosabban ölelték őt. Érintése felkavaró volt, vígasztaló, de még így is lassú tüzet égetett hasában - azt a forróságot, amelyről azt remélte, az idő sem veheti el tőle. A csókjai voltak az egyetlen, amitől félt, hogy belefulladhat, ezért is ragaszkodott hozzá.
Mikza karjai erősebben átölelték a derekát. Magas volt, sovány, de erős és tökéletesen illeszkedett a lány testéhez. Egymáshoz formálódtak, mint a víz, folyékony kecsességgel. Ahogy mozgott, ő is úgy mozgott vele.
Amikor Mikza elhúzódott, kifulladva követte, de Leena ismerte ezt a mozdulatot. Homlokát az övéhez támasztotta, lélegzetvétele bizonytalan volt a köztük lévő kis helyen, elviselhetetlenül hosszú utat hagyva ajkaik közt, s még hosszabb szünetet. Várta a szavakat, amelyekről tudta, hogy jönni fognak, azokat, melyeket utált, mert tönkretették boldogságuk tökéletes részletét, de azokat is, melyeket muszáj volt kimondani.
- Leena...
Visszabillent, úgy, hogy sarka a padlót érintette, hátralépett és pár pillanatig tovább hátrált. Mikza figyelt, várt, de Leena tovább menekült, futott. Saját medencéje mellett elsétálva kilépett az erkélyre az éjszakai levegőbe. Hűvös volt, kellemetlen vizes bőrének és azonnal áthűlt a teste tőle. De a lenti látkép megragadta a figyelmet, amire szüksége volt, amit keresett.
Da'astiku. Királyságuk fővérosa, Ourthuro. Édesapja arany palotája a hegyvidéki város tetején ült és minden szinttel egyre lejjebb romlott az osztályok színvonala, a nemesek csillogó ezüstbevonatú fennsíkjától a kereksedők bronzfennsíkjáig egészen le a vason és kövön keresztül a tengerig.
Sokan szerették Da'astiku szépségét, ahogy a napfény visszaverődött fémtetőről fémtetőre, de Leena durvának, túlságosan vakítónak találta ezt a csillogást.A holdfény szebb volt, a csipkézett sziklák szelídnek, a vad tenger nyugodtabbnak látszott. Még a tetők is csillogtak, de nem annyira, hogy bántsa a szemét csak annyira, hogy gyémántként csillogjon, tükrözve a víz csillogó felszínét.
Ourthuro kemény hely volt. A szigetek meredekek voltak, tele sziklákkal,. melyek széle élesen metsző volt. A szikla amelyen éltek könyörtelen volt, fémércékkel telve, amelyek gazdaggá tették népüket érmekben és ékszerekben, de nem hagytak helyet másnak. Földjük nem tudott élelmet termeszteni, nem tudta táplálni a növényeket. Az éhség és a hőség megkeményítette a polgárokat.
De néha, a csillagok alatt Leena elfelejtette, hogy otthona könyörtelen hely. E selymes zafír alatt talán van helye a szerelemnek.
Mikza mellé lépett, vállára tette a karját, s közelebb húzta magához. Hő áradt ki a bőréből, felmelegítette, leolvasztotta egy Ourthuro-i hercegnő zord külsejét egészen addig, amíg csak egy lányt lett, aki sebzett és elveszett. Leena elernyedt az ölelésében, átkarolta a derekát, s a férfi szilárdságából merített erőt.
- Ő még csak egy fiú - suttogta.
- Tudom. - hangja lágy volt és erőteljes.
- Azt hiszem, már nem tudok mit tenni - szólalt meg lassan, de ő is alig hitte el, amit mond. Mégis ez volt az igazság.
Mikza szíve megállt egy pillanatra. Érezte, ahogy az ütem megáll a fülében, hallotta a sokkot a mellkasában. - Te...?
Hagyta, hogy a szellő beszéljen helyette, de Leena megértette. Sokszor beszéltek már erről, mindig evvel fejezték be a beszélgetést, mondván, nem hagyhatja el az öccslt, nem hagyhatja, hogy erre a sorsjra jusson.
De az idő ellene dolgozott. Már késő volt.
- El akarok menni - Leena felemelte a fejét, állát a férfi mellkasára támasztva, hogy a szemébe nézhessen.
- Mikor? - kérdezte.
- A lehető leghamarabb. Alig több mint egy hét múlva Fayrih férjhez megy, majd apám hozzám, a következő lányához fordul. Mindketten tudjuk egy ideje, hogy az időm fogytán van, hamarosan megyezeik, és ha ez megtörténik, nem lesz menekülési lehetőségünk.
Mikza felemelte a kezét és kezei közé fogta az arcát. Mélybarna szeme az övébe fúródott. Mindig sötétebbek lettek, amikor szenvedély elárasztotta. Most már szinte feketének tűntek.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Menekültek életét?
Tekintete a lány arcát fürkészte, keresve az igazságit. Leena lecsúsztatta kezét a férfi hátáról, megfogta, megszorította ezzel hangsúlyozvan igazát.
- Szeretlek Mikza. Soha nem tudnék olyan életet elviselni, amiben nem vagy benne, ezért futni fogunk, ha ez az egyetlen lehetőségünk.
- Nem tudok mit adni neked. Kegyvesztett leszek. Nem lesz díszes ruha, fényűző fürdő vagy szolgák, akik segítenek.
- Nem érdekel - sürgette Leena - Az, ahogy érezzük magunkat, gazdagabb számomra, mint ez az aranypalota.
Háború dúlt a fejében, Leena látta ezt. Egész élete az övé megmentéséről szólt, mindig katona volt, mindig meg akarta védeni őt és mindig az ő szükségleteit helyezte előtérbe. Bizonyos értelemben jobban megszerette őt, de másképpen aggódott, hogy ez lesz az, ami tönkreteszi őt.
- Mikza - sóhajtott - Kérlek, bízz benmnem. Ha itt maradok, meghalom. Talán nem a testem, hanem a lelkem. Már érzem, ahogy csúszom, megkeményedem. Ezt teszi ez a hely az emberekkel, ezt csinálja az apám, meg kell küzdenünk vele.
A férfi fejét lehajtotta, ajkát finoman a lányéhoz tapasztotta és pillanatog kitartotta azt. Ezúttal Leena volt az, aki visszahúzódott, aki könyörgött, aki szólásra kényszerítette.
- Hercegnőm - sóhajtott. Leena szíve követte őt. - Igen, tegyük meg a lehetetlent. Dacoljunk a királlyal. Találjuk meg az örök ezüstünket.
Mielőtt befejezte a beszédet, Leena a nyakába ugrott bízva abban, hogy elkapja. A férefi nyakába tettem az arcát, s elmosolyodott, szélesebben, mint valaha, boldogabban, mint bármikor, amire emlékezni tud. Mintha a szíve meghasadna, nem tudja visszatartani a növekvő örömet.
Mikza elkapta, magasra emelte és gondtalanul, szerelemtől megrészegülten nevetett vele. Megpörgette a lány, s hagyta, hogy a ruháján lévő víz az éjszaka levegőjébe szálljon, szétfröccsenjen a szobában, minden csepp egy kicsit dobogott életük dalában.
Megcsináljuk. Megszökünk.
Leena hittebben. A szerelem volt az egyetlen dolog, amit az apja nem értett, ezért el kellett hinnie, hogy ez az egyetlen dolog, amire nem fog gyanakodni.
A szerelem végül is nem az Ourthuri-mód volt.
De távol volt ettől.
Az ő távolságuktól
A szabadságuk kapujában.
(folytatás következik)
/i.s3.glbimg.com/v1/AUTH_b0f0e84207c948ab8b8777be5a6a4395/internal_photos/bs/2022/j/h/yWEd7vQfqDsbkI1bNndg/2020-06-01-amber-heard.jpeg)
