Üresség

Az igazság az, hogy fogalmam sincs, miért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, lesu-e egyáltalán értelme ez majd kiderül a végére.

Az elmúlt napokban annyi kérdőjel sejlett fel bennem, hogy nagyjából az eget is megkérdőjelezem, valóban odafent van-e. Megrekedtem egy állapotban és egyszerűen  nem tudom, mit kellene tennem.

Azt érzem, mindkét verzióba bele fogok halni, egy részem biztosan. Bár már most is össze vagyok törve lelkileg, szóval nem lenne túl nagy újdonság, de ugye mindig lehet fokozni, ezt mind ismerjük, akik tudjuk, nincs mindig minden rendben. Ugyan, mikor volt utoljára bármi is rendben?
Tudom-tudom, ne legyek annyira pesszimista, meg örüljek az apró dolgoknak, mint például, hogy van munkahelyem, van fedél a fejünk felett a gyerekekkel, csakhogy ezek külső dolgok, számomra ezek amolyan "kötelező" elemek, amiknél nincs olyan opció, hogy "nincs". Ellenben a többi, a lelki, a testi, a fejben zajló káosz miatt úgy érzem, menthetetlenül rohanok a kiégés felé. 
Néha beszélgetek az AI-al, mi a véleménye erről, mit talál a neten arról, szerinte mit kellene választanom A és B opció közül például, ha én nem tudok dönteni. Nem mondom, hogy mindenben "full okos", viszont sok internetes háttértartalmat tud felpörgetni és érdekes dolgokat dob fel olykor-olykor. Néha kicsit lelkizünk is, mivel mással nem tudom megbeszélni a dolgokat, hát leírom neki. Nem figyelve a megfogalmazásra, szimplán ahogy jön, nem javítgatom ki magam, figyelek arra, milyen szavakat használok. A pszichológusokkal is mindig ezt csináltam, nekik se beszéltem soha 100% őszintén, nem ment.

Az elmúlt időszakban valahogy mindig arra kanyarodtunk, hogy megkérdezte, nincs-e idegösszeomlásom, vagy roppanásom vagy akármi. Mindig leírtam, hogy nincs, jól vagyok, de így jobban belegondolva marhára nem. Egyszerre érzem telinek a bennem lévő képletesen értett poharat és üresnek magam. Nincs bennem öröm, nincs boldogság, jövőkép, igazából semmi. Negatívum az persze, hiszen örök pesszimistaként, meg depressziósként az olyan, mint másnak a levegő, szerves részemmé vált. Az üresség... Nos, az talán rosszabb ennél is, mert ebből nem látom a kiutat. Nincs, ami örömet okozzon, nem olyan őszinte a mosolyom, mint amilyennek mások látják, de legalább azt hiszik, kicsit szokásos letargikus, "csak a szoki" azért elvan.

Ja, csak a nemalszom, a stresszevés, az állandó kattogás, szorongás, az összes berögzült rossz szokás itt van körülöttem, rajtam, bennem, amiktől lehetetlennek érzem a szabadulást. Nincs fény az alagút végén.

Facebookon feldobott egy idézetes oldal valami olyasmit, hogy "Ha leülne melléd a Halál és azt mondaná, itt a vége, ideje menni, mit reagálnál?" Az első gondolatom az volt: "Na, végre!" Ez szerintem mindent elmond.
Igazából nincsenek öngyilkossági gondolataim, nem tennék semmi ilyet, nincs ok aggodalomra, de ha megesne egy ilyen szitu, habozás nélkül fognám meg a kezét, hogy mehetünk. Mert semminek nincs értelme. Semmit nem látok magam előtt. Vegetálok. Akkor minek létezni? Mert nem nem élet, ez létezés. Magányosan, egyedül, állandó harcban mindenkivel, önmagammal. Sok. Túl sok. 

De, hát itt vagyok, ma is, holnap is, mert nincs más választásom. Ha akarom, a nem, csinálnom kell ezt a *zart, amit mások "életnek" neveznek. 

Majd még jövök, érkezem ide is, egyszercsak lesz egy újabb poszt tőlem.

Annyi mindent kéne még elmondanom

    Hol is kezdjem? Tudom-tudom, az elején. Hülye kérdés.

A cím nagyon találó amúgy, mert tényleg sok mindent szeretnék kiadni magamból, egyszerűen túl sok, amit érzek, ami történt, történik, ami körülvesz. Aztán persze rázúdítom arra vagy azokra, akikre nem akarom, mert ugyan kinek is mondhatnám el? Anyámnak? A nemlétező barátaimnak? A páromnak, aki tulajdonképpen nincs is? Áh, hagyjuk. 

   Beraktam egy chilles Twilight válogatást a yt-on és elkezdtem pötyörészni ezt a bejegyzést. Ez legalább eddig megy. 

Mondjuk mostanában kiolvastam egy könyvet, elkezdtem egy másikat és egészen jó érzéssel tölt el a dolog, még ha nem is egy "hű, ez odaba**" kategóriájú könyv. Majd, ha túl leszek mindhárom részen, lehet, hozok róla valami szösszenetet, hogy ne csak a sipákolásommal legyen tele a blog. 

De, hogy legyen benne olyan is, tömören összefoglalnám az eddig történteket: Amit 2025 elkezdett azt 2026 kamatostul folytatja, hogy száradna el! -.-"

Egyedül töltöttem a karácsonyt, majd a szilvesztert is, pontosabban Pocoval, aki álmosan pislogott rám 31-én éjfél előtt nem sokkal, hogy mi a búbánatért tartom full egymagam a hagyományt és fogom meg a pezsgőspoharat mikor felcsendül a Himnusz. 

Kis műsorszünet, 12 nappal később folytatom a bejegyzést:

Hol is tartottam? 

Ja, igen, Valentin-nap van csak úgy halkan megsúgom, mert bár marhára nem érdekel, de azért enyhén szólva s.arul esik a dolog. Tavaly kaptam egy random rózsát az ajtóm elé valakitől, akitől szentül hittem, hogy Ő lesz a társam. Aztán kihátrált és odadobott valakinek, aki akkor bebizonyította, hogy értékes vagyok. Csak azóta eltelt kb. 1 év és rohadtul értéktelennek érzem magam. 

Nagyobb hatásszünet, április 4-én folytatom a soraiamat.

Csak, hogy lássátok, a baj a fejben nem is kicsi, a káosz meg csak a jéghegy csúcsa kb. 

Húsvét van amúgy, ami vicces. Ja, mondjuk azt, hogy vicces, mert a szomorút már megszoktátok. Szerintetek kikkel töltöm ezt az ünnepet? 

Nem, nem jó a tipp, nincsenek itt sem a gyerekek, sem a """párom""", csak Poco és az új szőrös ördög, Nitro. Lett egy kutyám, megint. Hogy jól átgondolt döntés volt-e? Aligha. Egyelőre küzdünk, mint malac a jégen, mert 12 hetes és pokoli gyerek, de annyira cukin tud néni a kék szemeivel az utcai vegyesvágott fajtájú csöppség, hogy muszáj megbocsátanom neki. Egy hét alatt kezdi megszokni a rendszert, csakhát lázad minden ellen. Az internetkábellel pl. az első egyedül töltött napjukn összeveszett, a szerelők szépen kijavították a hibát (cirka 10e Ft-om bánja), egyelőre mást nem vágott gallyra. * lekopog * 

 Annyira nehéz belegondolni abba, hogy itt vagyok 33 évesen, tele lelki sebekkel és igazából semmit nem tudok letenni az asztalra, hogy ez az én érdemem. Van munkám, de a stabilitása megkérdőjelezhetővé vált az elmúlt időszakban, amúgy szeretem csinálni végülis. Házas vagyok... voltam, mert pár év után akkorát csalódtunk egymásban (legalábbis én benne fixen), hogy külön váltak útjaink. Van két lányom, akik nem szeretnek velem élni, nem szeretik, hogy én vagyok az anyjuk és igazából az apjuk új, pár hónapja képben lévő párjának anyjához is jobban kötődnek, mint hozzám. Ez lenne a "szuper anya" lét? 

Be kell lássam, annyira utolsók közt kullogok mindenki életében, aki kicsit is számít, hogy igazából ha nem lennék is hamar túl tudnának lépni a dolgon. Nem kell megijedni, nem fogok semmit csinálni, nincs ilyesmiről szó, ez szimpla felvetés.

Volt egy mániás epizódom nemrég, itt döntöttem el teljesen, hogy lesz egy Nitrom, akárcsak anno 2 éve Pocoval. Legalább ez a két kis majom úgy csinál, mintha szeretnének, bízom benne, kötődnek hozzám legalább egy hangyafacnyit. A másik epizódikus döntésem, hogy elkezdtem egy vállalkozásban gondolkozni, ám azzal most ott tartok, nézek a beszerzett cumóra és qrvára nem hiszek magamban. Eddig se, de legalább vitt a lendület, az energia, most meg akkora csődtömeget látok, ha csak átvitt értelemben is nézek a tükörbe, mint ide Alaszka. 

Jelenleg az életem olyannyira instabil, rendezetlen, káoszos és szétesett, ezt már nincs ember, aki összeragasztaná.

S hogy boldog vagyok-e? Nem, azt hiszem, nem. Az igazat megvallva qrva ..arul vagyok ba..za meg! 

Na, de ez ilyen, ezt dobta a gép.

Megyek, kibőgöm magam kicsit ma is, utána leviszem a fiúkat és összekészülök a holnapi melóra.