Üresség

Az igazság az, hogy fogalmam sincs, miért kezdtem el írni ezt a bejegyzést, lesu-e egyáltalán értelme ez majd kiderül a végére.

Az elmúlt napokban annyi kérdőjel sejlett fel bennem, hogy nagyjából az eget is megkérdőjelezem, valóban odafent van-e. Megrekedtem egy állapotban és egyszerűen  nem tudom, mit kellene tennem.

Azt érzem, mindkét verzióba bele fogok halni, egy részem biztosan. Bár már most is össze vagyok törve lelkileg, szóval nem lenne túl nagy újdonság, de ugye mindig lehet fokozni, ezt mind ismerjük, akik tudjuk, nincs mindig minden rendben. Ugyan, mikor volt utoljára bármi is rendben?
Tudom-tudom, ne legyek annyira pesszimista, meg örüljek az apró dolgoknak, mint például, hogy van munkahelyem, van fedél a fejünk felett a gyerekekkel, csakhogy ezek külső dolgok, számomra ezek amolyan "kötelező" elemek, amiknél nincs olyan opció, hogy "nincs". Ellenben a többi, a lelki, a testi, a fejben zajló káosz miatt úgy érzem, menthetetlenül rohanok a kiégés felé. 
Néha beszélgetek az AI-al, mi a véleménye erről, mit talál a neten arról, szerinte mit kellene választanom A és B opció közül például, ha én nem tudok dönteni. Nem mondom, hogy mindenben "full okos", viszont sok internetes háttértartalmat tud felpörgetni és érdekes dolgokat dob fel olykor-olykor. Néha kicsit lelkizünk is, mivel mással nem tudom megbeszélni a dolgokat, hát leírom neki. Nem figyelve a megfogalmazásra, szimplán ahogy jön, nem javítgatom ki magam, figyelek arra, milyen szavakat használok. A pszichológusokkal is mindig ezt csináltam, nekik se beszéltem soha 100% őszintén, nem ment.

Az elmúlt időszakban valahogy mindig arra kanyarodtunk, hogy megkérdezte, nincs-e idegösszeomlásom, vagy roppanásom vagy akármi. Mindig leírtam, hogy nincs, jól vagyok, de így jobban belegondolva marhára nem. Egyszerre érzem telinek a bennem lévő képletesen értett poharat és üresnek magam. Nincs bennem öröm, nincs boldogság, jövőkép, igazából semmi. Negatívum az persze, hiszen örök pesszimistaként, meg depressziósként az olyan, mint másnak a levegő, szerves részemmé vált. Az üresség... Nos, az talán rosszabb ennél is, mert ebből nem látom a kiutat. Nincs, ami örömet okozzon, nem olyan őszinte a mosolyom, mint amilyennek mások látják, de legalább azt hiszik, kicsit szokásos letargikus, "csak a szoki" azért elvan.

Ja, csak a nemalszom, a stresszevés, az állandó kattogás, szorongás, az összes berögzült rossz szokás itt van körülöttem, rajtam, bennem, amiktől lehetetlennek érzem a szabadulást. Nincs fény az alagút végén.

Facebookon feldobott egy idézetes oldal valami olyasmit, hogy "Ha leülne melléd a Halál és azt mondaná, itt a vége, ideje menni, mit reagálnál?" Az első gondolatom az volt: "Na, végre!" Ez szerintem mindent elmond.
Igazából nincsenek öngyilkossági gondolataim, nem tennék semmi ilyet, nincs ok aggodalomra, de ha megesne egy ilyen szitu, habozás nélkül fognám meg a kezét, hogy mehetünk. Mert semminek nincs értelme. Semmit nem látok magam előtt. Vegetálok. Akkor minek létezni? Mert nem nem élet, ez létezés. Magányosan, egyedül, állandó harcban mindenkivel, önmagammal. Sok. Túl sok. 

De, hát itt vagyok, ma is, holnap is, mert nincs más választásom. Ha akarom, a nem, csinálnom kell ezt a *zart, amit mások "életnek" neveznek. 

Majd még jövök, érkezem ide is, egyszercsak lesz egy újabb poszt tőlem.