2. fejezet
A hétvége veszélyesen gyorsan eltelt. A Warren család nem törte ránk az ajtót így gondolom, ésszerűen átgondolva rájöttek, semmi közöm az egész ablakos balesethez, és nekem ez így volt jó. Amúgy sem tudnék rá olyan magyarázatot adni, ami nem hangozna őrülten.
- Elviszlek suliba, ha sietsz - Apa hangja rángatott vissza a valóságba, szegény reggeliző pelyhem úgy kavargott a tányérban, mint valami méretes örvény az óceán közepén. Nem volt étvágyam, arra viszont mérget vettem, az ebédlőt messzire fogom kerülni, tehát muszáj voltam valamennyit magamba erőltetni, különben ott nyúlok ki az első iskolai napomon.
- Kész vagyok - eltoltam magam elől a tálat és talpra kecmeregtem.
- Ezt mind etted? - rosszalló pillantására egy vállrándítással válaszoltam. Gyorsan elpakoltam mindent, felhúztam elnyűtt bakancsom és hátizsákommal együtt apa után mentem a kocsihoz.
Szótlanul tettem meg az utat az iskoláig. Apa próbált kommunikációt kezdeményezni, de valahol félúton feladta és inkább bekapcsolta a rádiót. A recsegő, adót nem igazán megtaláló rádiót. Élmény volt, komolyan.
- Hé, Ophelia, figyelj - karomra tett keze megállított, mikor már nyitottam volna az ajtót. - Tudom, hogy ideges vagy. Ez az első napod, mindenki új, de bízz magadban. Próbálj feloldódni, ismerkedni, és ne csinálj semmi meggondolatlanságot, rendben?
- Szóval hagyjam egyben a sulit és álljak be a szurkolólányok közé? Jól hangzik. - Odahajoltam hozzá egy puszira, aztán kipattantam a kocsiból. - Délután találkozunk apa.
- Busszal kell menned, nem érek ide, mire végzel. Nem baj?
- Dehogy. Jó… buli lesz. - mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam befelé.
Első utam az irodába vezetett, ahol egy roppant érthetetlen akcentussal beszélő nőtől megkaptam az órarendem, majd egy indiai és kínai beütéssel egyaránt bíró lány megmutatta az első órám helyszínét. A további két órára már volt időm elbolyogni az aktuális teremig, noha az utolsónál szívem szerint sarkon fordultam volna. Egyrészt, mert teljes szívből gyűlölöm a matematikát, másrészt, mert olyasvalakin akadt meg a szemem, akit pár napja volt lehetőségem közelebbről megismerni és azóta sem szeretném ismét.
Próbáltam elsunnyogni a padok közt, szemem sarkából figyelve a srácot, aki éppen szemmel készült felfalni az előtte ülő valószínűleg igen népszerű lányt. Egy sorral és két oszloppal arrébb találtam meg a helyem, innen jól láthattam mennyire nem tűnik fel neki az új arc a tömegben. Az óra ezután kezdetét vette, innentől az agyam kikapcsolt és átálltam alkotói üzemmódra. Kinyitottam a firkás füzetem, kerestem egy szabad oldalt és elkezdtem felépíteni a gondolataimat. A csengővel egyidőben lett egy nagyjából kész firkálmányom egy fáról, amiről hullanak a levelek. Ismét ugyanaz, meg sem lep, ha valami felzaklat, általában fákat rajzolok, szóval elég jól szoktak sikerülni.
Épp kifelé indultam, vállamra csapva a táskám, mikor megéreztem egy tekintetet magamon. Direkt nem néztem oda, egyértelműen a srác figyelt, helyette kimasíroztam a teremből. Mint akit üldöznek, szolidan, de üldöznek.
Ezután jött az ebéd, s a gyomrom megkövetelte, hogy igenis menjek be, nézzek körbe, mert az a minimális reggeli, amit anno fogyasztottam, semmivé vált. Apa reggel adott pénzt, ebből gazdálkodva álltam be a sorba, ám lopott körbetekintésem majdnem kiejtette kezemből a még üres tálcát. Ott nevetett a sportolók gyűrűjében a srác, nagy hangon túlkiabálták egymást valami hülyeségről társalogva, de tudtam, megint nem fogok megmenekülni előle. Ez a jelenet elég volt az étvágyam csillapításához, ezért csak egy üveg vizet vettem és kerestem egy helyet valamelyik hosszúkás asztal végén. A másik oldalán két lány ült egymással szemben. Egy átlagos és egy különc, amolyan keményebb rockot kedvelő féle. Nem igazán tudom másképp jellemezni a látványt, ami elém tárult. Valahogy, egészen szimpatikusnak tűnt ez az őrült stílus.
Annyira bele voltak merülve valamilyen témába, szerintem észre sem vették a jelenlétem. Nagyon bíztam benne, a maradék kis ebédidőmet eltölthetem az asztaluknál, közben azért figyeltem, mikor szólnak rám, hogy útban vagyok. Kezdtem újra mérlegelni a helyzetem, mikor egy szőkés hajú srác megköszörülte a torkát az átlagos mögött, majd nagy mosollyal ült le a furalány mellé. Uh, oké, menni kellene? Szinte a pad pereméig távolodtam tőlük.
A következő érkező valamiért ismerős volt. Nem hiszem, hogy láttam volna már, maximum a folyosón, mégis ideges lettem a jelenlététől. Lábammal önkéntelenül dobolni kezdtem az asztal alatt, a ritmus gyorsult, ahányszor a quartett felém pillantott. Kényszerítettem magam a higgadtságra, a szürke felhőket mustráltam az emberek feje felett az ablakon túl. Ebből még eső is lehet, esernyőt meg persze nem hoztam. Nem jó jel, abszolút nem. Viszont már csak két órát kell átvészelnem, aztán a buszt és az első napomnak hivatalosan vége is lesz.
- Hé üvegtörő lány! - Szólalt meg egy hang egészen közel a fülemhez. Kiesett kezemből a vizespalack és elgurult az asztal alatt. Természetesen épp annak a lábához, aki lehuppant velem szemben és úgy nézett rám, mint, aki mindent tud. - Nincs kedved beszélgetni valamiről?
- Tulajdonképpen, nekem már mennem kellene - Az asztal alig érezhetően megremegett a kezem alatt, ennél valamivel magabiztosabban csengtek szavaim. A többi ott ülő felénk fordította a fejét, már nyíltan bámultak. Így egymás mellett látva a két srácot, egyértelmű volt, hogy testvérek. A rohadt életbe!
- Vigyázz, mit csinálsz! - a srác hangja éles volt, ettől még jobban bepánikoltam, a szomszéd asztalok is csatlakoztam a remegéshez. - Fejezd be! Megőrültél?
- Mennem… mennem kell! - felkaptam a táskám és majdnem orra esve kirohantam az ebédlőből. Talán, ha egy perccel tovább maradok, még nagyobb káoszt robbantok ki. Vagy fel, mert az is megy, ha akarom, ha nem.
Nem volt tovább maradásom az iskolában. Kirontottam a főbejáraton és fittyet hányva a kérdő tekintetekre, meg a „Ez flúgos.” megjegyzésekre csak futottam, át a parkolón, ki a suli területéről. Fogalmam sem volt merre vagyok, merre lehet az otthonom vagy, hová is futok tulajdonképpen, a lényeg az volt, minél messzebb tőlük.
A tájékozódás sosem volt az erősségem, ismét bebizonyítottam magamnak, hogy eltévedni, bármennyire természetközeli személynek tartom magam, piszok jól tudok. Amikor a házak elkezdtek elmaradozni, és az erdő közeledett felém, rájöttem, hogy szépen kigyalogoltam a városból. Ez annyira nem rázott meg, amúgy is kíváncsi voltam már, valami megmagyarázhatatlan dolog hívogatott a fák közé és jelen lelkiállapotomban, remek ötletnek tűnt kicsit felfedezni a környéket. Amire nem számítottam, az a szürke égből hullani kezdő jéghideg eső. Először csak csöpögött, majd egyre hevesebben esett. Hiába húzódtam be a fák alá, esélyem sem volt. Éreztem amint a cseppek lefolynak az arcomon, beleivódnak a bőrömbe, s már jött is az ismerős szédülés. A kép elmosódni látszott, a föld megbillent alattam és előre estem. Négykézláb kúsztam az út felé, hátha valaki véletlenül erre jár, mielőtt elveszítem az eszméletem. Valahol a tudatom ködén át valóban autó hangját véltem felfedezni.
- Minden… Nézz… Hívok… - mondat foszlányok jutottak el a tudatomig. A kedves idegen, aki valóban félreállt a kocsijával és a segítségemre sietett, próbált finoman ébresztgetni, de a szememet sem tudtam kinyitni már ekkorra. Minden erőmet összegyűjtve egy halk „autó”-t sikerült kipréselni magamból. Először nem értette, aztán felkapott és beültetett.
Így, hogy az eső már nem zuhogott a nyakamba, csak a vizes ruháim miatt éreztem magam ramatyul. Egy pokróc került körém a semmiből, kellemes meleget adva, aztán az arcomon is érezni kezdtem ugyanezt, bekapcsolta a fűtést.
- Jobban vagy? Kórházba vigyelek? Haza? Tudsz beszélni? - Ismerős hang, nagyon ismerős. Belesüppedtem az ülésbe, becsuktam a szemem és csak hallgattam, ahogy az autó suhant az úton.
Nem voltam képes beszédre, a sokadik kérdésnél megráztam a fejem és továbbra is ellazultam. Legszívesebben aludtam volna egy nagyot. Mire felébredek szárazon, ismét energiával telve, rendben lesz minden. Az alvás segíteni fog, egyszerűen csak aludnom kell…
- Hé, hé, el ne aludj! Maradj ébren, hallod? - Finoman megrázott, amitől önkéntelenül kinyitottam a szemem és ránéztem. A következő pillanatban kiegyenesedve meredtem rá.
- Te… - Nem lehet pont ő! Ó, a rohadt életbe!
- Örülök, hogy felismertél. Ophelia, igaz? Apád sokat mesélt rólad.
- Nem. Igen. Miért? - Hogy az eső vagy a kialakult helyzet miatt, nem tudom, de kegyetlen szédülés tört rám. Fejem visszahanyatlott az ülésre és lehunytam a szemem.
- Hazaviszlek, az lesz a legjobb.
Tulajdonképpen tényleg totálisan a másik irányba indultam el, mint amerre haza kellett volna mennem, de autóval a táv sokkal kisebbnek tűnt. Akkor nyitottam ki ismét a szemem, mikor lassítani kezdett, majd megálltunk. Ismerős ház képe tárult a szemem elé, a garázs előtt apa tragacsa parkolt.
- Köszönöm - Bűntudatos pillantással néztem rá, ő engem fürkészett, de nem mondott semmit. Kibújtam az átnedvesedett pokrócból és kikászálódtam az autóból. Az eső csitult, ha elég gyors vagyok, elérhetek az ajtóig, mielőtt összeesnék.
Megvárta, amíg becsukom magam mögött az ajtót, de arra nem számíthatott, hogy odabent még rosszabb vár rám, mint az időjárás. Anya jött velem szembe az előszobában, alaposan végigmért és fintorra húzódott a szája.
- Azt hittem, már haza se jössz. Áldás lett volna. - Ezzel bevonult a nappaliba. Semmi „Szia, hogy ment a suli? Milyen volt az első napod?” vagy hasonló sablonos, viszont átlagos családoknál elvárható maszlag. Nem, az nem is ő lenne. Az egy igazi édesanya érdeklődése lenne a lánya iránt. Elképzelhetetlen.
Másnapra az alvás, a forró fürdő és az eltelt órák okozta megkönnyebbülés hatására sokkal jobban éreztem magam. Apa nem tudott elvinni, ezért biciklivel mentem, ezúttal hátizsákkal és esőkabáttal készültem. Többet nem engedem, hogy az időjárás keresztül húzza a számításaimat.
A nap eseménytelenül telt, az ebédlőt elővigyázatosságból elkerültem, ezt leszámítva minden úgy ment, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Ez volt jellemző a hét további részére is, már kezdtem volna fellélegezni, hogy letudtam az első hetem, amikor eljött a pénteki utolsó óra, a testnevelés.
Van egy nagy problémám azzal, ha másik előtt kell átöltöznöm, az, ha mások előtt kell átöltöznöm. Ugyanannyira nem szívlelem a dolgot, mint a bikinit és a hátat szabadon hagyó ruhadarabokat, vagyis eléggé.
Két lehetőségem maradt, már majdnem becsengettek, de még mindig nem tudtam eldönteni, melyiket kellene csinálnom. Az egyik szerint elbújok a mosdóban és ott öltözöm át, ezzel magamra vonva a figyelmet, mint különc és magyarázkodhatok folyamatosan vagy nemes egyszerűséggel ellógok és reménykedem, senkinek sem fog feltűnni, hiszen az első hetem, még azt se tudják igazán, hogy itt vagyok.
Mikor már kezdett gyanús lenne a toporgásom a folyosón, elhatároztam magam, vállamra csaptam a táskám és elindultam kifelé. Próbáltam a lehető leghiggadtabb formámat hozni, mintha teljesen természetes lenne, hogy merre megyek. Azért a végére már rendesen kapkodtam a lábam, kint azonban hamar kereket oldottam. Egyáltalán nem okozott fejtörést, hogyan fogom kimagyarázni, ha mégis rájönnek a lógásomra.
Élveztem a szabadságom és azt, hogy senki sem mondja meg, hova kellene mennem. Ezért viszonylag könnyen született meg a döntés, az erdőt tűztem ki célul. A nap sütött, kellemes délután volt, tökéletes egy kis kirándulásra.
A fák közé érve egyfajta „hazaértem” érzés kerített hatalmába. Megérintettem a fákat, elidőztem közöttük és egyre beljebb hatoltam az erdő mélye felé. Nem fordultam el, egyenesen haladtam, ezzel kizárva, hogy eltévedjek, noha elképzelhetetlennek tartottam, hogy velem ilyesmi megesne. Nem itt, nem most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése