3. fejezet
A házasságoknak boldog dolgoknak kellene lenniük, de Leena nem tudta feloldani a pánik szalagjából képződött csomót a bensőjében. Minden órával egyre közelebb került ahhoz, hogy apja figyelme rá irányuljon. És néhány percen belül minden szempár rászegeződött.
A nővére esküvőjére aznap délután került sor a kerti teraszon, ahol a Napisten tanúja volt, s a város nagy része. Gyönyörű volt, bár Leena nem igazán figyelt oda, mosollyal az arcán, álarccal eltakarta növekvő, háborgó érzelmeit. A szertartás alatt nővére állt a figyelem középpontjában. Azonban hamarosan elkezdődtek az ünnepségek. Ma este Da'astiku minden ura felkereste a királyt és arra kérte, adja fiát a világ legújabb elérhető hercegnőjéhez a királyságban. Sajnos Leena volt a következő a sorban - mint egy fényes aranyérme, amelyet mindannyian szeretnének birtokolni. Ugyanez történt Fayrih-vel is. Kevesebb, mint négy hónappal nővérük esküvője után eljegyezték egy gazdag nemesi házzal láncra verve és örökre a városhoz kötve. Leena megfogadta, soha nem áll be ebbe a sorba. A tükörbe pillantott, megzavarta az előtte álló nő. Sápadt bőr egy falakon belül leélt elkényeztett életen át, természetes oliva árnyalatú bőrrel, ami napfényért kiált. Sötét ébenfa haj, amely göndörödő tincsekben hull alá, élete nagy részében nyíratlanul, most megcsavarodott csomóban fonódott a feje tetején. Nagy szemek, túl nagyon vékony arcához, körös-körül aranyszín pettyekkel, melyek kiemelik mézszínű íriszét. Egy hercegnő. De nem így látta magát. Ez a lány gyenge volt, alázatos, semmi másra nem szánták, mint fiúgyermekek szülésére. Leena sokkal többet akart ennél. Erősebb volt e sorsnál.
- Majdnem kész, hercegnő - mondta a szobalánya. Leena mosolyogva beleegyezett. Hozzá van szokva az efféle előkészületekhez. A tükörbe bámult, az arca mögé és az ágya felé nézett. Alatta elrejtve a ruhadobozai között egy bőrönd volt, majdnem tele. Mikza parasztruhát gyűjtött mindkettejüknek, szárított ételmaradékot és minden esetre felkészülve, fegyvereket. Leena aranyérméket és néhány ékszert lopott el a hatalmas gyűjteményből. Nem elég ahhoz, hogy észrevétlen maradjon ebben a palotában, de elég ahhoz, hogy néhány ember egy életen át megéljen belőle. Már csak egyetlen dologra volt szükségük a távozáshoz és Mikza azt ígérte, ma este megtalálja. - Ideje feltenni a fátylat, hercegnő. - Leena újra előre összpontosította a tekintetét, és nézte, amint elegánsan szőtt arany láncszemek hullnak arcára. Olyan furcsa, hogy ennyi idő és erőfeszítés kell, hogy megszépítse vonásait, hogy aztán elfedje és elrejtse a világ elől.
- Állj - mondja és felemeli a kezét. - Majd én megcsinálom. Szeretnék néhány percet egyedül.
Mikza az ajtó előtt várakozott és kötelessége szerint őrizte. De csak egy percre is látni szerette volna anélkül, hogy fém lógott volna a szeme elé, ami kissé eltakarja látását.
- Ahogy kívánja, hercegnő - A szobalánya megfordult és elment, halkan becsukta maga mögött az ajtót. Leena felállt, szemei továbbra is az előtte álló idegent nézték. A ruha új volt, kifejezetten erre az alkalomra varrva. Ujja nyitott és áttetsző volt, felfedve a tetoválásokat, melyek a karját festették. Az arany selymek körbefolytak alakja körül, megnyújtva lábait. Egy díszes öv szorította a derekát, gyémántokkal csillogott, ami a bokája körüli érmékhez illett. Valahányszor lépett, halkan csilingelt.
Milyen lenne durván szőtt, unalmas barna ruhákat hordani, amik felsértik a bőrt? Hogy megmutathassa az arcát ahelyett, hogy eltakarná krémekkel, púderekkel, fátylakkal? Mikzával lenni nappali fényben, ahol emberek veszik körbe, mégsem kell félnie kiléte felfedezésétől? Vajon valaha tudná ilyen szabadnak érezni magát? A csomó szorosabbra szorult.
Leena vett egy mély lélegzetet, s ameddig csak lehetett övének feszítette a hasát, próbálta megnyugtatni feszült idegeit. Valamilyen oknál fogva nem tudta lerázni a benne feltörő rettegő érzést.
Kopogás hallatszott. Két gyors, majd egy lassú. A jelük.
Aggodalma kissé megemelkedett, ahogy az ajtóhoz ment, hogy Mikzat beengedje.
- Megtaláltam - mondta izgatottan. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Kihúzott egy kis üveget a zsebéből és úgy tartotta, hogy Leena láthassa. Nem volt rajta címke, de tudta, mi az. Egy nagyon drága szer. Egy krém, a börtónusához tökéletesen illő. Elég vékonyan felkenhető, hogy ne látszódjon a karján, de elég jól takart ahhoz, hogy elrejtse a hercegnőket bélyegző fekete mintázatot. Egy olyan országban, ahol a tetoválás társadalmi osztályt jelent és mindenki fedetlen karral töltötte a meleg hétköznapokat, ez a krém a szabadságot jelentette. És egy vagyonba került. Mikza talált egy kereskedőt, akitől nem állt távol a törvény kikerülése, egy férfit, akit általában letartóztatott volna, de ehelyett nagyon jól megfizette azért, hogy ezt a kenőcsöt beszerezze. Leena-nak fájt, hogy el kell takarja a karját, legszívesebben elfutott volna, de csak megfogta Mikza kezét és megcsókolta.
- Ma este indulnunk kell az ünnepség után - könyörgött. Gyomrában enyhült a csomó most, hogy tudta, minden megvan, amire szükségük van. "Valószínűleg mindenki pihenni fog, részegen feküdni, senki sem fog őrködni. A palotában csend lesz."
- Egyetértek - mondta, és a lány vett egy nehéz lélegzetet, kiűzve a feszültséget a testéből. Ma este. Most megvolt az időpont, visszaszámlálás a szabadságig. Majdnem kikerült már apja kezei közül. - Tartsd magadnál, hátha történne valami. Van hova elrejtened? - Leena lenézett a ruhájára. A tégely kisebb volt, mint az ökle, de nem voltak zsebei, nem voltak olyan redők, amiben elfért volna.
- Itt kell tartanom - mondta és kihúzta a tégelyt a fiú ujjai közül. A táskájuk túlságosan mélyen volt az ágy alatt, ahhoz, hogy most elővehesse, de nem bízott más rejtekhelyben. A ruháira az őt öltöztető szobalányok vigyáztak. Az ő dolguk volt, hogy átkutassák a fiókjait. Az ágy felső része pedig a szolgáké, akik minden nap bevetették, az ágyneműt a helyére igazították, párnáit felbolyhosították. Még a szobájában sem volt semmi, ami csak az övé volt. Semmi, kivéve...
Leena előre lendült, eszébe jutott az egyetlen dolog, amit senki sem mert megérinteni. Éjjeliszekrényének alsó polcán egy ékszerdoboz állt, épp akkora, hogy a cipője elfért benne, de volt ott egy ennél értékesebb dolog is. Egy tincs az anyja hajából, egy gyöngyszeme, és a papírdarab, melyet születendő gyermekének írt arra az esetre, ha lány lenne és soha nem találkozának. A szolgák még ezen a szeretettől mentes helyen is tudták, békén kell hagyniuk ezeket az emlékeket.
Leena vigyázva, hogy ne gyűrje össze a ruháját becsúsztatta az üveget anyja kis dobozába, remélve, hogy egy angyal megvédi azt. Mikza a vállára ejtette a kezét. Ruhája vékony anyagán át is érezte bőrének melegét. A lány felállt és a fiú szavak nélkül osztotta meg vele érzéseit. Ujjaival végigsimított az arcán, vigyázva, nehogy elkenje a sminkjét, épp elég közel ahhoz, hogy a bőre alatt megborzongjon. Leenanak nem kellett ennyire óvatosnak lennie, megragadta a fiú karját, soha nem akarta elengedni, azt kívánta, bárcsak elég erős lenne hozzá, hogy el tudja vinni.
- Indulnunk kellene - sóhajtott. Már túl soká elmaradtak. Elkezdett elfordulni, de Leena nem engedte el.
" Ha ez lesz az utolsó bálom, szeretnék veled táncolni.Szépen felöltözve nézni azt a férfit, akit szeretek, mosolyogva és nem színlelve." Szemei ellágyultak, keze a derekára esett, másik kezével karjának hosszát követte, kereste, s végül megtalálta ujjait. - Egyszer én leszek az, akivel táncol és nem csak az árnyékból figyelne. - suttogta.
(folytatás következik)
