Voltatok már ti is úgy, hogy ott van a nyelvetek hegyén, annyira szeretnétek valamit mondani, reagálni, válaszolni, de egyszerűen nem lehet? Mostanában egyre többször érzem ezt, s míg eddig sokszor elszakadt a cérna, most a csend néha könnyebb útnak tűnik.
Szétestem, nem kicsit, nagyon. Kezd a depresszív fázis a kevertbe átmenni, érzem a mániás árnyalakok mocorgását a sötét sarokból, de egyelőre inkább a depressziós dolgok vannak rám hatással, a másikat kordában tudom tartani. Mondjuk azt nem tudom, ez jó hír-e, mármint a kevertség, mert lényegében ez jelentheti, kezdek kilábalni a béka feneke alól, viszont a másik véglet is kemény tud lenni, ami után könnyen zuhanok ismét a mély gödröm aljára.
Azt mondták, ne legyek ennyire negatív. Kinevettem az illetőt, hiszen amióta csak az eszemet tudom pesszimista vagyok és jelenleg alig tudnék olyasmit felmutatni, ami nincs romokban az életemben.
A gyerekeim minden nap éreztetik és közlik velem, nem szeretnek. Megjött a hideg idő, az összes nyavalyát bekapkodom. Apuka is keresztbe tesz folyamatosan, s bármennyire szeretném visszaadni neki a kölcsönt, nem tudom, mert minden ellenem van, az állam, az anyagi helyzetünk, a mindenség, tényleg. Szóval be kell fognom a szám és csendben eltűrni, hogy úgy ugráljak, ahogy ők fütyülnek. Mindezt természetesen mosolyogva, mert nekem mindent bírni kell, ugye. Az egyetlen támaszom, a világom egyben tartója, aki mindig ott van, amikor szükségem van rá és, akit mérhetetlenül szeretek... nos, ő szép lassan távolodik tőlem azt hiszem. Fél év alatt kiégettem, ez már-már tehetség, nem? Megmondtam neki a legelején, velem rohadt nehéz, néha érthetetlen, mit miért teszek, néha el fogom lökni magamtól, feszültebb leszek, de bármit csinálok, az ilyenkor nem neki szól, hanem a bennem tomboló harc hozza magával. Soha nem mondtam rá semmi csúnyát, ellenben tettem olyat, amiért megértem, hogy megingott a bizalma anno, akkor. Az viszont már nem az én felelősségem, hogy a kezdetektől uralkodóbb típusként bánt velem, hogy mindenre és mindenkire féltékeny, ha nem is beszélek x napig senkivel, akkor is gyanakvó, amit nehezen viselek. A kapcsolatunk amúgy sem szokványos, az ő helyzetét azonban sosem róttam fel neki, pedig azért lenne ott mit. Mindig, mikor nagyon közel járok a cérnaszakadáshoz, annyit kérek, gondolja át az én szemszögemből is, ha én csinálnám azt, amit ő... De nem ez a "legrosszabb". Észrevettem apróságokat, amik eddig annyira természetesek voltak, de egyre kevésbé fordulnak elő, ahogy telnek a hetek. Értem én, nem lehet mindig 100000%-on a szerelem, a rózsaszín köd, stb... Na, de fél év után?! Kis deja vum van amúgy.
Annyira félek tőle, hogy egyszer csak közli, neki nem éri meg ez az egész, megunta a viselkedésem, nem kell a dráma az életébe és búcsút int. Mit fogok én akkor csinálni? Ő az egyetlen fényes pont az életemben, akiért tényleg megéri kitartani. Félreértés ne essék, szeretem a gyerekeimet, de tudom jól, ők nem velem akarnak lenni, nem ragaszkodnak hozzám és egy halvány őszinte szeretetre utaló jelet nem kapok tőlük. Dudu más. Azt érzem, tényleg szeret, engem, így ahogy vagyok. Csak... mostanság egyre bizonytalanabb vagyok. Ezért hát csendben maradok, nem mondok ki mindent, magamban lezongorázom, kifelé bólogatok, minden rendben, persze, és annyi.
Na, de meddig lehet ezt csinálni? Meddig lehet ebben az elc**szett életben bármit is csinálni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése