EGY
Leenaka hercegnő bájoló volt. Aranyozott trónján pihent, arcát ékköves koronájáról lelógó fátyla mögé rejtve elbűvölte a teremben lévő összes fiatal férfit. Figyelmük egyenesen csak rá irányult. Mosolya rejtélyes volt, már-már kaján és némi unottság is tükröződött belőle.
Tekintete elkalandozott, véletlenül találkozott össze az egyik fiatal nemesével, kinek szemei áthatoltak a fémes fátylon, mielőtt elkapta volna róla tekintetét. Épp csak elfordította figyelmét, máris újabb szempárral akadt össze, egy másik ház nemes ifjával. Még egy kacsintás. Újabb mosoly. Újabb áldozat.
Nem rossz akarat vezérelte ebben a kis játékban, még csak nem is egy ostoba lány szeszélye mozgatta, hanem a túlélés. A túlélés... Az ő túlélésük.
A tömeg elcsendesedett, Leena gondolatai megrekedtek. Ez a csend csak egy dolgot jelenthet. Ourthuro királya megérkezett fiával, Razzaq király legfiatalabb gyermekével és egyetlen örökösével. Leena oldalra pillantva lánytestvéreire nézett. Tizenegy kisebb trón, hátterében a király, a királynő és az örökös emelvényének, mint díszes szobrok aranyszínű ruhákban, ékszerekben. A háttér, a csodálatos műalkotások.
Ilyen Ourthuro útja is. A tizenkét hercegnő közül úgy tűnt, ő az egyetlen, aki kényelmetlenül érzi magát az egész miatt. Figyelmét előre fordította, nézte, ahogy a királyi család átsétál a vendégek tengerén az emelvény felé. Az apja nem volt túlságosan megtermett, de így is impozáns volt. Koronája a fején arany színben és csiszolt ékkövekkel csillogott, így egy lábbal magasabbnak hatott. A királyi köpeny, akár a nap, saját fényét ontotta magából. Az egyetlen dolog, ami éles ellentétet képzett az arannyal a fekete tetoválások, amelyek elegánsan tekeredtek csuklójától felfelé a vállán ezzel tagadhatatlanul jelezvén királyi mivoltát.
Ourthuroban mindenkinek volt tetoválása, ez születésük ajándéka volt. Leenanak hercegnőkhöz méltóan virágok és ékszerek mintái voltak festve sovány karján felívelve. A nemesi családok szabadon választhattak jelképeket, ám csak a könyökükig, mert a felkar kizárólag a királyi család kiváltsága volt. Az alsóbb osztályba tartozók pedig mind megengedhettek maguknak egy egyszerű fekete csíkot.
Ez egy olyan hagyomány volt, amiben Leena szintén kissé bizonytalan volt. A tetoválások szimbólumok voltak, amiket idővel lehetett bővíteni, de soha nem lehetett csökkenteni, ami a köznépnek egyfajta reményt, álmot adott. Csakhogy Ourthuroban mindenki tudta, hogy ez nem igaz. Ott voltak a jelöletlenek, a rabszolgák a bűnözők, akiknek tintáját erőszakkal távolították el.
Valójában a tetoválások csak egyszerű látványelemek voltak, mint a hercegnők a háttérben. Leena tekintete a királynőre vándorolt, akit egy fémszirmokból készült ruha ékesített, s úgy tűnt, mintha tűz lenne a gyertyafényben. Ahogy az lenni szokott, mikor meglátta őt, gondolatai saját édesanyjára terelődtek. Egy nőre, akit soha nem ismerhetett meg, de gyakran álmodozott róla. Ellopták tőle születése pillanatában. A hercegnők bemutatásának árnyoldala ugyanis a királynők hiánya volt, mert a hagyomány szerint csakis akkor maradhattak életben, ha elsőszülöttjük fiú volt, örököst biztosított.
De... Leena félresöpörte borús gondolatait és rámosolygott az öccsére. Végre van egy trónörököse a birodalomnak, aki immár betöltötte ötödik életévét, s akinek születésnapját ünneplik. Annak ellenére, hogy pontosan úgy nézett ki, mint a király, Haydar hercegnek melegséggel teli helye volt Leena szívében. Talán az ártatlansága, a vidám mosolya, gondtalansága, fiatal dacossága miatt. Bármi is volt az oka szerette őt. Leena ajkára harapva figyelte, visszatartva a kuncogást, ahogy a gyermek előre lépdelt három lépést téve, míg a király csupán egyet. Homlokán ránc húzódott a koncentrálástól, kis ajkai megfeszültek, mégis mosoly bujkált szája szélén. Egyenesen előre nézett, úgy ment, ahogy tanították, de szerencsére még mindig ugyanaz a kisfiú volt. Még nem volt az az ember, amilyennek az apja kényszerítette. Leena látta benne a különbséget mindennek ellenére. Megrohanták az emlékek, öccse négy, három, két és egy évesen. Nagy, kerek szemű baba, megszelídíthetetlenül nevető kisgyerek. Régen a termekben futkosott. Mindenkivel beszélt, akivel találkozott tetoválásuktól függetlenül. De most kezdte megtanulni a szabályokat. Bólintson a nemeseknek. Ne beszéljen a szolgákkal. Ne nézzen le. Soha ne mutasson kegyelmet. Egy jövőbeli király össze törvényét.
Leena megborzongott. Fájt a lelkének nézni, ahogy felnő, felépülnek a rácsok, az aranyozott kalitka. Mindenki számára láthatatlannak tűnt, pedig ott volt, ő tudta. Még ebben a nyitott, tágas bálteremben is látta a rácsokat. Kőből épített oszlopok vették körbe őket - szélesen és mozdulatlanul. Több kijárat volt, de ezeket katonák őrizték. A gazdagság és a hatalom megnyilvánulásai. Mindenki mosolygott őt kivéve, aki fátyla árnyékában arckifejezését szinte teljesen elrejtve szemöldökét ráncolta.
A királyi család leült a helyére és elhelyezkedett. Apja egy pillanatra megállt, hagyta, hadd nőjön a feszültség a helyiségben. Minden beszéde előtt egy kis szorongást hozott a levegőbe, szerette elkapni ezt a pillanatot. Soha senki nem volt biztos benne, mit fog mondani, milyen új parancsot ejt ki száján, de apjának így tetszett. Bizonytalanságukon, félelmükön gyarapodott saját hatalmassága.
- Ma ünnepeljük legtiszteltebb fiunk, Haydar herceg ötödik születésnapját - kezdte. Leena nem volt hajlandó megadni neki azt a félelmet, amit ébresztenie kellett volna benne, pedig fojtogatta, megfojtotta volna. Vigaszát kereste inkább.
Volt annak alapja, hogy az udvar bájolójának nevezték. Minél több férfivel beszélt annál kevésbé keltett feltűnést. Minél kacérabb volt, titka annál inkább rejtve maradhatott. Előadás volt, egy mód, amit az apjától tanult - csinos külső, ami sötét titkot rejt. A tiltott szerelmet őrizte magában.
Amilyen lassan csak tudta, Leena végighordozta tekintetét a tömegen. Továbbra is mosolygott néhány fiúra, hogy találkozzon lelkes pillantásukkal, hogy egy pillanatra különlegesnek érezzék magukat. Közben szemei szépen tovább siklottak, a vendégek közelebb kerültek a terem hátsó, sötétebb részéhez. Aztán pillantása találkozott azzal az eggyel, amelyiket kereste. Az oszlop mellett, középtájtól balra a második helyen, a saját helyén, hogy Leena könnyen megtalálhassa Mikzahooq állt - katona, tiszteletreméltó személyi őr, igaz szerelem. Ha a palota volt a ketrece, akkor ez a férfi az ő személyes csapóajtója, a szabadság kis villanása. A fájdalom a mellkasában azonnal engedett, ahogy visszafogottan elvigyorodott tudtára adva, elkapta tekintetét.
Te kezdted, gondolta és viszonozta mosolyát. Aztán ismét, az ő testőre volt, az a dolga, hogy figyelje. De Leena ismerte szemének mélyebb jelentését. Nézte, mert akarta, mert nem tudott félrenézni.
Hivatalos öltözetében, mellkasát borító csillogó páncélban, karjai szilárdak és erősek voltak, miközben egy görbe kardot tartottak készenlétben arca előtt. Mikza olyan gyönyörű volt - tökéletes szobor. De a kemény izmok belsejében szelíd lélek lakozott, amitől még jóképűbb lett. Nevetésének mély dübörgése visszhangzott a fülében, emlékként, fegyverként, mellyel kizárhatja apja hangját. De még Mikza sem tudta elzárni száz főúr kollektív zihálását vagy a kőnek csapódó kard csörömpölését. Leena összerándult a zajra, miközben elméje küzdött, hogy felfogja a történteket.
Folytatás következik. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése