Elveszve 4. fejezet (regény)

 

4. fejezet

 

   A város belseje helyett a kertvárosban maradunk. Ez a környék sem ismeretlen, a felismerés azonban ismét vörös pírt ölt arcomon.
 - Nem hiszem, hogy ez lenne a könyvtár - A lábam remegni kezdett.
 - Vedd fel a dzsekit és várj meg a tornácon - Úgy tettem, ahogy mondta, egyhelyben toporogva vártam, míg egy zsákkal és a táskámmal mellém nem ért. Letette a zsákot és felém nyúlt. Reflexből hátrébb léptem. - A kulcsom a zsebemben van. Ha be akarunk menni, szükségünk lesz rá.
 - És be akarunk menni? - csúszott ki a számon, amire ráharaptam, nehogy még valami butaság hagyja el meggondolatlanságom okán. Szemét forgatva vette el a kulcsot, pár pillanat múlva pedig már bent voltunk a házban.
   Kíváncsian néztem körbe. Tipikus családi otthon. Meglepő rend van ahhoz képest, hogy nincsenek felnőttek. Mármint szülői titulusú felnőttek. Apa szerint a srácok árvák, Mark vigyáz rájuk, míg a nővérük, mint gyám távol van. Érdekes, már, ha egy halállal járó család-történetet illik így nevezni.
 - Ülj le, máris jövök - Elindultam a kanapé felé, de nem követtem az utasítását. A nappalit jártam körbe, megnéztem a képeket, azt a pár könyvet, amit találtam. Szerettem volna többet megtudni róluk, mert sejtéseim szerint ők jóval többet tudtak rólam.
Az nyilvánvaló volt, összetartó testvérek, nagyon szeretik egymást, és mint minden srác, az akciódús filmeket. Meglepő. Ja, nem. Irigyeltem őket. Még így, ilyen nehéz sorssal is képesek családként élni. Mi a nagykönyv szerinti apa-anya-gyerek kombónkkal pedig teljesen szétestünk. Néha komolyan elgondolkodom, vajon anya egyáltalán akart valaha is engem? Mit ártottam, amiért ennyire megutált?
Letöröltem egy kiszökött könnycseppet. A hátam mögül diszkrét köhintés hallatszott, a hang irányába fordultam.
 - Kérsz valamit inni? Nem vagy éhes? - Látszott, ő sem ilyen délutánra számított. Kényelmetlenül érezte magát, akárcsak én.
Kinéztem az ablakon. Az az átkozott eső még mindig nem akar elállni.
 - Köszönöm, hogy elhoztál Mark, nagyon hálás vagyok, de nem kell miattam ugrálnod. Sőt, talán jobb lenne, ha tényleg hazamennék.
 - Az előbb még nem akartál, mi változott? - Mellettem megremegett az új ablak. Ökölbe szorítottam a kezem és nyugalmat erőltettem magamra. Nem fogok megint rongálni, pláne nem náluk. - Mi lenne, ha beszélgetnénk? Csak beszélgetünk, ennyi. Vagy haza is vihetlek, ha tényleg ezt szeretnéd.
Leültem a kanapé szélére. A csillár felettem cseppet kilengett, de semmi erős hullám. Ketté csak nem töröm a házat néhány mondat miatt. Mark semmit sem szólt, holott látta, mit művelek. Leült a kanapé másik végére és felém fordult.
 - Szóval… - térdemen doboltam ujjaimmal. - Nagyon szép az otthonotok.
 - Nézd Ophelia, nem kerülgetem a témát, felesleges illem köröket tenni. - Előre dőlt, mire én reflexből csúsztam volna arrébb, csakhogy a karfa megakadályozott benne. A padló érezhető, finom remegésbe kezdett talpam alatt. - Senki sem beszélt neked soha erről? Az öt ágról, a boszorkányokról,...
 -  Ez elég érdekesen hangzik, de fogalmam sincs, miről beszélsz.
 - Az édesapádtól próbáltam információkat megtudni rólatok, de eléggé zárkózott ember.
 - Nem szereti ezt a témát. Elég sok kellemetlen dolog történt a múltban miatta. - Kezeimet tördeltem. - Ő elfogadta, hogy baj van velem.
 - Nincs veled semmi baj. Az adottságod feldolgozni nehéz, ha nincs, aki melletted álljon és megmutassa, hogyan kell. Tegnap is mondtam, nem biztonságos a hozzánk hasonlóknak itt lenni, de neked különösen nem.
 - Rémlik, töltött fegyver, meg a többi. Mindössze csak azt nem árultad el, mit jelent mindez. - Leesett valami. - Várjunk, azt mondtad „hozzánk”? Ez azt jelenti, hogy te is… tudsz dolgokat… csinálni?
 - Igen, tudok.
 - Ezt csak így mondod? - Felugrottam. Az ablak, a lámpa, minden mozgott. Kiakadtam Markra. Egészen idáig pontosan tudta, mi történik velem és egy büdös szót sem szólt?
 - Erről beszéltem. Higgadj le és ülj vissza. - Nem hatott meg.
 - Tudod te, milyen érzés, amikor mindenki flúgosnak tart és a saját családod fél tőled? Tele vagyok kérdésekkel, rohadtul érzem magam minden egyes nap, rettegek saját magamtól. Erre jössz te és csak úgy közlöd, ez full normális, mert ilyet például te is tudsz! - Már az egész ház mozgott. Vagy én szédültem, nehéz volt meghatározni. Mark is felállt, éreztem, amit a padlón keresztül áramlik egy ismerős morajlás felém. Mindeközben fizikailag nyúlt a karom felé, de az utolsó pillanatban megállt.
 - Ophelia, az orrod - Oda kaptam a kezem. Remek, még ez is. Mivel nem volt nálam semmi használható, a már amúgy is végig csöpögtetett pólóm ujját tartottam oda. - Várj, hozok valamit rá. Hajtsd kicsit hátra a fejed, ne, ne annyira.
 - Merre találom a fürdőszobát? - Arra indultam amerre mutatott és eltűntem az ajtó mögött. Egyből a mosdókagyló fölé hajoltam. Sűrűn mostam hideg vízzel az arcom, a tarkóm, a nyakam. Lepillantottam tönkrement felsőmre és egy hirtelen mozdulattal lekaptam magamról. Mehet a kukába a többi mellé.
Leültem a földre és a plafont bámultam, míg el nem állt a vérzés. Szipogtam párat, felkeltem és még egyszer megmostam az arcom. Halk kopogást hallottam.
 - Jól vagy? - El is feledkeztem róla, hol vagyok. Belenéztem a tükörbe. Sápadt arcom itt-ott vöröses folt tarkította, nem foglalkoztam az okával.
 - Megvagyok. Viszont tudnál adni egy pólót? Az enyém használhatatlan minősítést kapott. - El sem hittem, milyen könnyen mondtam mindezt.
 - Hoztam - résnyire nyílt az ajtó és egy kéz bukkant fel, benne egy szürke egyszínű pólóval. Gyorsan elvettem és belebújtam. Nem mondhatnám, hogy mellben szűk volt, a combomat viszont simán elérte.
Zavarom teljességében léptem ki a fürdőszobából.
 - Bocsánat, és köszi a… - a kölcsönruhára böktem.
 - Ez gyakran megesik? Elég profin kezelted a helyzetet.
 - Nagyjából mindig, ha elszalad velem a ló, már ha érted, mire célzok. - Zoknim orrával a padlót böködtem. Nagyon érdekes megfigyelést végeztem odalent.
 - Ez furcsa. Talán ahhoz lehet köze, hogy nem tudod féken tartani az érzéseidet és az erődet egyszerre. - Úgy nézett rám, mint valami kísérleti nyuszira vagy valami megoldandó rejtvényre. Nem volt túl kellemes érzés. - Gyere, készítek szendvicset.
 - Oké - vállvonással követtem. Nem meglepő módon a konyha is rendben volt. Átlagos otthon egy kicsit sem átlagos családnak. Leültem az asztalhoz és figyeltem Markot, amint sürög-forog a hűtő és a pult közt. Eltöprengtem, én mennyi időt töltök a konyhában és rájöttem, egy szendvicsnél tovább valószínűleg nem jutnék. Általában a szobámban eszem, ha mégis beszaladok, azt a lehető leggyorsabban teszem, kikapok egy müzliszeletet, almát, vizet és már megyek is, nehogy összefussak valakivel. Amikor apával kettesben elmentünk még kisebb koromban étterembe, azok voltak az én nagy napjaim, hihetetlenül jó volt együtt enni, beszélgetni a suliról, a kocsikról, bármiről. Kikapcsolta az állandó készültségi állapotom, elengedhettem magam egy kicsit.
 - Hé, ugye nekünk is jut? - Előbb a hang, két másodperc múlva kettőslátásom lett a berobbanó „ikrektől”. Leszámítva egy-két apróságot, ami a minimális korkülönbségről árulkodott, mint két tojás, úgy festettek egymás mellett. Ahogy én, úgy ők is lefagytak, aztán az egyikük elvigyorodott. - Megzavartunk valamit?
 - Tom, hívott az igazgató - Markból előbújt a „szülő”, érdekes látvány volt az átalakulása, majdnem elnevettem magam. Az előbb még frászt hoztam rá, aztán zavart, ezt követte egy kis atyai dorgálás az öccsének címezve. Tiszta skizofrén beütésű színészi repertoár.
 - Később - legyintett a srác és leült velem szemben. - Vacsi? Benne vagyok. Mit eszünk?
A testvére is csatlakozott hozzá, bárhogy erőltettem az agyam, nem ugrott be a neve.
 - Markot elnézve, téged, de később - A névtelen megragadta Tomot és már ott sem voltak. Az előbbi nevetgélésem felváltotta a „mi a franc történik itt?”. A sóhajra ismét a pult felé fordultam.
 - Ők is… - kérdésem vége a levegőben lógott. Bólintott válaszul, aztán hozzám sétált és letette elém a tányért. Elvörösödtem. Szólnom kellett volna, miért nem szóltam? Az előtte lévő szendvicset vizsgáltam. Azt néztem, hogyan tudnám észrevétlenül átformálni, netán olyan helyen beleharapni, ahol nincs…
 - Vegetáriánus vagy - szűrte le a következtetést. Fülig pirulva néztem rá, tele bocsánatkéréssel. - Sejthettem volna.
 - Ne haragudj, hogy nem szóltam - Meglepő sebességgel jelent meg lehajtott arcom előtt egy újabb tányér. Sajt, paradicsom, semmi hús. Kérdő tekintem emeltem fel rá, mire elmosolyodott. - Így kell biztosra menni. - Elmosolyodtam én is és beleharaptam a szendvicsbe. Eddig fel sem tűnt, milyen éhes vagyok. Vissza kellett fognom magam, nehogy habzsolni kezdjek.
Közben Mark leült velem szemben, az első nekem szánt szendviccsel és beleharapott. Nem bírtam, nem nézni a mozdulatsort. Tulajdonképpen összességében nehéz volt nem őt nézni. Amikor engem fürkészett, én az asztallapot, de mindig visszatértem hozzá. Egyszerűen jó volt.
 - Ti mind, „különlegesek” vagytok? - Igyekeztem megválogatni a szavaimat, nem ajtóstul rontani a házba. - Ez azért megmagyaráz néhány dolgot.
 - Valóban?
 - Az iskolában az… egyik öcséd kicsit kiakasztottam, amikor, tudod - Miért nem megy olyan egyszerűen a beszéd, mint neki? Annyira könnyen mond el dolgokat, mintha valami napi témát boncolgatnánk. - Ők is tudják, hogy én, más vagyok?
 - Beszéltünk rólad, igen. Az viszont, hogy ennyire kevés információ van a birtokodban, világosabbá teszi, miért fogod vissza magad nehezebben. Nincs ezzel baj, Ophelia, félre ne érts. Mi sem úgy születtünk, hogy azonnal minden ment, sőt, sokszor most is meggyűlik a bajunk a saját határainkkal, de ha megtanulod, hogyan emeled fel a falakat, biztonságosabban tudod majd irányítani. Segíteni szeretnék neked, amennyiben beleegyezel.
Mély levegőt vettem, a kifújás azonban akadozva ment. Erről a szüleimen és rajtam kívül senki sem tud, mégis valamiért úgy éreztem, Mark megértene, nem ítélne el.
 - Nem sokkal azelőtt, hogy elköltöztünk Angliából - kezdtem bele kissé remegő hangon. Az asztallapra meredtem, megmoccanni is alig tudtam, lélegezni meg pláne. -, történt valami. Pontosabban több kisebb valami után egy nagyobb… valami.
Mintha meg akart volna nyugtatni, a padló alól finom rezgéseket éreztem. A föld a barátom, támogat, ha én is őt.
 - Már ott voltak ilyen problémáim, az ablakokkal, meg hasonlók. Az anyám teljesen kiakadt. Átléptem egy határt nála és neki elég erős személyisége van, maradjunk ennyiben.
 - Nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd - Keze az enyém felé nyúlt, majd megállt. Valószínűleg neki is eszébe jutott, ami az erdőben történt, esetleg az a kis szikrázós rezgés keltette fel a figyelmét, amit már ez a távolság kiváltott köztünk. - De hallgatlak, ha mégis megosztanád velem.
 - Nagyon szégyellem, amit akkor csináltam. Őrültnek tartanál, ha nem tudnád, miről beszélek. Bár lehet, ezt a szintet még te sem ütöd. - Öntudatra ébredve araszoltak ujjam az övé felé. Azok a kis szikrák egészen aranyosan pattogtak a bőrömön. - Szekáltak a suliban. Ennek eredménye volt néhány törött ablak, csillár, kidőlt oszlop és hasonló. Otthon is nehezebben szedtem össze magam, de a gyógyszerek segítettek. Aztán egyszer, amikor szokásosan elbújtam a kötelező órák elől, megtalált egy csapat srác, meg pár lány az osztályból. Nem akartak békén hagyni, cukkoltak, retardáltnak, meg ilyesminek neveztek. Nem tudtam elfutni előlük, sarokba szorítottak és én… én… - Fel sem tűnt, mikor kezdtek el remegni a tárgyak körülöttem. Már kevésbé volt megnyugtató a rengéssé erősödött morajlás.
 - Ophelia, semmi baj, bármi is történt, nem csak a te hibád volt.
 - Összedőlt miattam egy épület, érted? Összedőlt, romok maradtak a tornatermünkből. Megsérültek emberek, miattam! -  Sírva fakadtam. Minden remegett, én, az asztal, az edények a szekrényekben, az ablakok, az egész ház. Talán a környék is.
Hirtelen két kar fonódott körém és szorosan tartott. Belebújtam a biztonságos melegségbe és zokogtam. Az emlékek rémképként villództak lehunyt szemhéjamon belül, a sikolyok, kiabálások visszhangoztak a fülemben.
„Semmi baj.” - suttogta egy hang többször egymás után, lassan, csitítóan. Ez a hang mondott mást is, de azt nem értettem. Valahonnan távolról szólt, mielőtt ismét visszatért volna hozzám.
A rengés, a feszültség fokozatosan csitult. A könnyeim már nem potyogtak olyan sűrűn, a légzésem normalizálódni látszott. Az ölelés ellenben továbbra is megmaradt, nem is szerettem volna, ha máris véget ér.
A suttogás abbamaradt, a hang nem szűnt meg, pusztán már nem hozzám szólt. Fülelni kezdtem, hátha ki tudom venni, miről beszélhet.
 - Tom hozz valamit. Ben pakolj össze a szobádban, szükség lesz rá. Aria írj egy üzenetet Ophelia apjának, hogy ma az osztálytársánál alszik. Találj ki valamit. - Zavartan ráncoltam a homlokom. Mocorogni kezdtem, mire belém hasított a felismerés, a földön ülök, valaki átölel és én teljesen az illetőnek dőlök. Mint egy gyerek.
Szívem azonnal a torkom felé ugrott. Basszus, ez Mark! A felismeréssel együtt jött egy akkora kisülés, amitől csillagokat látva vetődtem arrébb. Nyöszörögve tapogattam sajgó tarkóm.
 - Ez meg mi a franc volt? – Az egy szem húg hangja fájdalmasan dübörgött odacsapott koponyámban. - Szép kis hála.
 -  Fogd vissza magad Aria! - dörrent rá Mark. - Ophelia, jól vagy?
 - Mint, akin átment egy kamion - vallottam be őszintén. Kinyitottam a szemem és a billegő plafon látványát magam mögött hagyva lassan felültem. A ház úgy nézett ki, mint ahol átment egy hurrikán. A székek felborulva, a szekrényajtók egy része nyitva, edények a földön, és egy repedt ablaküveg látványa tárult a szemem elé. - Ez én voltam?
 - Nem számít. - Oda kaptam a tekintetem. A falnak dőlve ült, haja össze-vissza kócolódott, a ruhája véres volt. Állj, véres? Egyből az orromat tapogattam, egyértelműen ezt is az én számlámra lehetett írni.
 - Lógok neked egy fél ruhatárral, azt hiszem. Meg egy konyhával. - elhúztam a szám. Bármennyire borzasztóan festett minden, ellenállhatatlan késztetést éreztem egy nevetésre.
 - Biztosan jól vagy? - Elvettem Ariatól a felém nyújtott rongyot és megtöröltem az orrom.
 - Te? Ugye nem… - El is szállt a nevetési kedvem. Megint ártatlan emberek életét sodortam veszélybe. Gumiszobában lenne a helyem.
 - Megvagyok - kaptam egy halvány mosolyt, amitől jóleső melegség áradt szét bennem.
 - Akkor én most elhúztam a csíkot, oké?  - Választ meg sem várva a lány lelépett, mi meg ott ültünk egymással szemben Markkal és néztünk utána.
Aztán ő felállt, hozzám lépett, kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen.
 - Megint padlót akarsz fogni? - csúszott ki a számon. Zavartan pislogott és leengedte a kezét.
Megerőltettem magam, fájó mindenségem ellenére talpra kecmeregtem.
 - Rendbe hozok mindent, megígérem. Kifizetem a károkat, összetakarítok, bármit csak… ne mond el a szüleimnek. Kérlek.
 - Lenne értelme szólnom nekik? Édesapád rendes ember Ophelia, keményen dolgozik és szeret téged.
 - Éppen ezért annyira szörnyű, hogy ezt csinálom vele. Nem ezt érdemli, hanem egy normális gyereket. Olyat, akinek a legnagyobb problémája ebben a korban, hogy melyik fiú a legdögösebb a suliban, mi a legújabb divat a celebvilágban, nem engem.  Állandóan azon parázom, mit csinálok legközelebb. Mikor lesz egy… ilyen és mehetünk megint tovább, mielőtt gyanakodni kezdenének. Szörnyeteg vagyok. - Lehajtottam a fejem és hagytam pár könnycseppet lefolyni az orrom elé tett rongyig.
Ramatyul éreztem magam. Nem csak kívül, belül is fájt, talán még jobban is, mint a fizikai sérülések.
 - Dehogy vagy szörnyeteg - Nem tudom, a történtek miatt remegtem meg, vagy az öleléstől, amit szikramentesen kivitelezett Mark, de jól esett már a tudat is, hogy a közelemben van. - Nem szeretnél ledölni kicsit? Rád férne egy alvás szerintem.
 - Megtennéd, hogy hazaviszel? Nem szívesen sétálnék haza ebben az állapotban. - Elhúzódott tőlem, de nem túl távol.
 - Nem kell hazamenned, édesapád tudja, hogy jó helyen vagy.
 - Elmondtátok neki? Megkértelek, hogy ne…
 - Biztosan örül neki, hogy megismertél egy új barátot az osztályban - sokat sejtető mosolya a szám szélét is feljebb kunkorította. Egyszerűen hálás voltam érte. Annyi szenvedés és magány után végre kezdtem úgy érezni, megtaláltam azt a közeget, ahol kicsit önmagam lehetek. Itt nem kell többé még a levegővételeimre is odafigyelnem. Nincs „furapók”, meg „zakkant lány”, csak szimplán a túlérzelmes Ophelia, aki talált pár hozzá hasonlót.