5. fejezet
Már idejét sem tudom, mikor aludtam ennyire jól utoljára.
Oké, ez hazugság. Az alvó rész talán tartott vagy két órát, aztán forgolódtam az ismeretlen ágyban, körülöttem mindenféle idegen dolgokkal, illatokkal. Sosem aludtam még máshol, mint otthon. A saját ágyneműmben, a saját cuccaim közt. Az én életemből kimaradtak a pizsipartik, sőt, tulajdonképpen nem is emlékszem, valaha voltam-e bármilyen partin is egyáltalán.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vizsgáltam a sötétsége, mikor már kezdtem feladni az alvás lehetőségét.
Felültem az ágyban. Az ablakból beszűrődő fény épp annyira világította meg a helyiséget, amennyire kellett, hogy ne bukjak fel, miközben az ajtóhoz indultam. Halkan nyitottam ki az ajtót, szinte hallottam, amint felnyikordul, de szerencsére ez elmaradt. Hiába kaptam kölcsön egy rövidnadrágot meg egy újabb pólót, ezúttal Ariatól, még a csendes házban is zavartan húzogattam magamon őket. Olyan érzésem volt, mintha félmeztelen lennék, ami végül is nem volt teljesen téves elképzelés, tekintve, hogy a rövidnadrág lényege, hogy rövid legyen én meg utálok minden ilyen ruhadarabot. Mégsem akartam megbántani őket, ezért fogadtam el, mikor Aria elém állt vele.
Kicsit elveszett voltam az új terepen, kellett néhány extra másodperc, mire eljutottam a konyháig. Lámpakapcsolót keresni felesleges lett volna, a kezemben szorongatott telefonomon kapcsoltam fel a fényt. Noha nem hagyták, hogy segítsek, az egész patika állapotban volt. Minden a helyén, ami menthetetlen volt, az is eltűnt, talán még a házból is. Mintha semmi sem történt volna.
Csakhogy én pontosan emlékszem mindenre, akárcsak a többiek. Nyeltem egy nagyot és kinyitottam az első szekrényajtót. Nem nyert. A másodikban fűszereket és egyéb kiegészítőket találtam. Ez sem az. A harmadikra még csak rátettem a kezem, amikor megszólalt egy hang mögöttem.
- Még eggyel arrébb - Hazudnék, ha azt mondanám, nem ugrottam a plafonig ijedtemben. A ház is megremegett, viszont a körülményekhez képest, egészen diszkrét módon.
- Kösz - megfogadva a jótanácsot, a negyedik, nyertes szekrény polcáról levettem egy poharat. - Te is kérsz?
- Jöhet – Mark egy szót sem szólt a kis rezzenésemről, nevezzük így. - Nem tudsz aludni?
- Olyasmi. Nem sűrűn alszom máshol, pláne ilyen körülmények közt. - Számba haraptam, a hűtőből kivett tejből öntöttem, majd visszatettem, mindezt csitításra szoruló szívveréssel. - És te?
- Olyasmi - felelte egy félmosoly kíséretében. Az asztalon felfordított lámpa fényében az arca ijesztőbbnek hatott, mint a filmekben, mikor a zseblámpával világítják meg a gyerekek az arcukat alulról és így mesélnek rémtörténeteket. Csakhogy Markban még így sem találtam semmi ijedelemre okot adót. Sőt, az igazat megvallva egészen jól állt neki ez a megvilágítás, is. - Zavarna, ha kapcsolnék…
- Lámpát? Dehogy. Én csak nem találtam, aztán… Szóval kapcsolhatsz. - Leültem az asztalhoz, lekapcsoltam a telefonom és önkéntelenül a nadrágom széléhez nyúltam, hátha tudok rajta húzni még egy kicsit, hogy többet takarjon. A lábujjamig, az úgy jó lenne. A póló sem tűnt elég hosszúnak, noha az egyetlen lány az egész házban is minimum egy fejjel magasabb volt nálam.
- Van kedved beszélgetni? - Kihúzta a mellettem lévő széket és felém fordulva leült. Nem tudtam nem nézni, ahogy szájához emelte a poharat, aztán kortyol belőle, leengedi és kifújja a levegőt, mialatt visszateszi az asztalra. Feltűnhetett neki, hogy bámulom, mert kérdőn nézett rám. Sűrű pislogással fordítottam el a fejem. Kérdezett valamit, ugye? Áh, igen.
- Legutóbb sem sült el túl jól. Szó szerint értve sem. - Elmenekültem a további botrányosan megalázó mondandóm elöl, a tej jólesően hidegen csúszott végig a torkomon, nem csak alibi volt, tényleg megszomjaztam. Meglepő fordulat.
- Azért megpróbálhatnánk. Persze, csak ha nem vagy fáradt.
- Lássuk a medvét. Mit szeretnél tudni? - Nem akaródzott visszamenni a szobába, itt sokkal jobban éreztem magam. Kínosan, de jobban.
- Inkább kezd te.
- Egy kérdés, egy válasz? Jó, hogy nem az „Én még sohasem…” játékot játsszuk, most épp nincs nálam vodka. - Elvörösödve vetettem bele magam a maradék tejbe, hátha belefulladok. Akkor talán nem fokoznám tovább a kínt.
Nevetés szakította félbe önkorholásom. Legalább neki tetszett. Oké, feladtam és széles mosollyal néztem a reakcióját.
- Akár azt is meg tudnánk oldani, de nekem az első is tetszik. Maradjunk annál egyelőre.
- Rendben. Öhm, kérdeznem kellene, ugye? Vagy ez már kérdésnek számít? Egyből két kört elpuskáztam, remek kezdés. Igazából a játékszabályokat sem ismerem, tehát nem tudom, mi számít kérdésnek vagy mi nem. Kérdezzek még? Tulajdonképpen ez egy fura dolog, legalábbis az én nézőpontom szerint. Nincs konkrét kérdésem és máris hármat feltettem. Ez kieséssel jár vagy van valami más szankciója? Túlkombinálom, igaz? - Ismét elnevette magát. Leborultam az asztallapon nyugvó karomra szégyenemben. Aztán én is nevetni kezdtem. Belőlem sincs még egy, annyi szent.
- Érdekes megközelítés. Nem is tudom hirtelen, melyikre válaszoljak először.
- Ne piszkálj, anélkül is elég ciki! - valamennyire felegyenesedve meglöktem a karját. Pár pillanat múlva úgy bámultam az érintett pontot, mintha valami méretes pókot látnék rajta. Beugrott az összes eddigi hasonló találkozásunk folytatása, ami most elmaradt. Nem volt szikra, se lökés, se semmi. Ha ő nem csinál belőle nagy ügyet, annyiban hagytam én is.
- Kezdjük elölről, rendben? Helyes. Jöhet, mondd csak. - Azt hittem, észre sem veszi apró bólintásom. Kiegyenesedtem a feladat komolyságára és ránéztem. Mindezek után vállam megereszkedett és zavaromban az asztallapot szemlélve csendben maradtam. Nem erősségem a társaságot igénylő játékokban való brillírozás. Főként, ha a másik fél… nos, ennyire hatással van rám. Annyi kérdésem lenne, mégis, amikor kellene, mind elszökik előlem.
- Nem kérdeznél inkább te? - szólaltam meg végül, akár egy kis cincogó, gyáva egér.
- Erős kezdés. Lássuk. - Látványosan rákészült, megérdemelt volna egy újabb kar-lökést. - Hogy tetszik Amerika Európa után?
- Mi? - kérdeztem vissza reflexből. Sok mindenre számítottam, csak erre nem. Annyi mindenről beszélhetnénk, ő meg… - Kisváros kisváros után, csak a kontinens más. A nyelvi nehézségeket már kezdem leküzdeni, kivéve, ha valaki hadar, az elég durva, kábé mintha kínaiul mondaná. Összefoglalva, Európa sok kis részből áll, míg Amerika egy nagy egész. Ez így hülyén hangzik, de így tudnám legegyszerűbben leírni a különbséget.
- Azt hiszem, értem, mire célzol. - Tényleg? Megnyugodtam. - El sem tudom képzelni, hogy valaha is repülőre üljek. Túlságosan megszoktam itt.
- Ugyan, ne legyél ennyire földhözragadt - Magas labda volt, na. Mivel elkezdtem feloldódni, az ilyenekre is érzékenyebb lettem. Bugyuta vigyorgásom vagy a reakcióm váltotta ki, megint elnevette magát. Szívem megdobogtatta úgy egészében a látvány. Tetszik, amikor nevet. Vagy, amikor csak szimplán mosolyog. Jól áll neki. Az a játékosság, ami ilyenkor a szemeiben megcsillan, még e kevéske fényben is pontosan látom.
- Egyszer azt mondta nekem valaki, nem fog tudni elaludni, ha ennyire nézem. Nem ismerős valahonnan ez a mondás? - Elvörösödtem. Elég találó célzás volt arra, amit éppen műveltem. Úristen, ilyenkor írják a könyvekben, hogy még a nyála is kicsordul a főhősnőnek. Talán azt megúsztam.
- Most én jövök, nincs duplázás - tereltem más irányba a beszélgetést. A probléma azonban itt vette kezdetét, megint nem jutott eszembe semmi. Ezért hagytam az elsőt kicsúszni a számon, ami beugrott. - Milyen érzés a "leg"-nek lenni? Pontosabban inkább a „nagytesónak” lenni.
- Gondolom, ismered a hátterünket. Ha más nem, édesapád mesélhetett ezt-azt. Az én szerepem a családunkban eléggé eltér attól, amilyen általában lenni szokott. A nővérem, nos, ő egyedi életszemléletet vall, neki nincs ínyére a család köteléke. Ez az egész egyszerre idegesítő és jó, mindig is így volt, ahogy most is. Néha az idegeimre mennek, főként Tom, de idővel már egészen másképp látom az egészet. Nem vagyok egy átlagos „nagytesó”, ahogy fogalmaztál az imént.
- Az biztos. Ilyen rövidke betekintés után is látom, mennyire összetartó csapat vagytok. És, amit említettél nem igaz. Nem ismerem a korábbiakat, igazából semmit nem tudok rólatok, azon kívül, amit apa mesélt vagy az iskolai egy-két szóbeszédből vettem le. De nem is szeretnék belemenni mély dolgokba, amik régi sebeket idézhetnének fel, ha csak te nem akarod.
- Köszönöm - A hangulat hőfoka hirtelen kezdett zuhanni. A vállamon ülő két kicsién azon vitatkozott, fújjak-e visszavonulót vagy inkább térjünk rá a lényegesebb témákra, amik a nap korábbi szakaszaiban csúfosan félbeszakadtak. Piszok nagy lármát rendeztek.
- Azt hiszem, mégis inkább megpróbálok aludni még egy kicsit - vettem véget a párbajnak - Mondjuk azt, döntetlennel nyertem, oké?
- Nem voltál könnyű ellenfél. Legyen. - Megyeztünk, hogy távozom és mégis ülve maradtam. Akár várhattam is valamire, amiről fogalmam sem volt, vagy megint elbambulhattam, de a lényeg, nem mozdultam. Mark az arcomat fürkészte, én kiszúrtam egy pontot az arca jobb oldalán, s igyekeztem arra fordítani a legnagyobb figyelmet, nehogy olyat tegyek vagy mondjak, amivel ismételten zavart kelthet az éterben. Azért a tudatalatti kis szörnyeteg dolgozott bennem, egészen lassan siklott tekintetem az említett pontról az orra irányába, majd onnan felfelé és megállapodott a szemén. Álltuk egymás tekintetét, némán, egyetlen megjegyzést sem téve.
Ugyanazt láttam Mark szemében, amit odakint az erődben. Kavargott a veszély, a csend, szinte hallottam a fák susogásának hangját, éreztem a föld érintését. Ő is kapcsolatban áll vele, akárcsak én. Valószínűleg azok a furcsa ellenrezgések, amik az enyémhez értek, tőle származtak. Jobban belegondolva, egészen megnyugtató volt érezni őket. Olyan barátságos, valami, amit nem lehet szavakba önteni. Ezt az egészet nehéz pontosabban megfogalmazni.
A nappaliban lévő digitális óra felcsipogott, mire úgy rebbentünk szét, akár a felzavart madarak. Sűrűn pislogva igyekeztem kiszáradásközeli állapotba került szememmel együtt magam is visszatérni a valóságba.
- Megyek a… oda - Felálltam, nyúltam az üres poharamért, de egy kéz megelőzött. Ahogy egymáshoz értünk, rántást éreztem a mellkasomban, vagyis inkább ellenkezőjét, mire hátrébb ugrottam, ám egyensúlyom cserben hagyott, a fenekemen landoltam a konyhakövön.
- Jól vagy? Sajnálom, nem akartalak… - Reflexből nyúlt megint felém, de csak kérdő tekintetem kapta válaszul. Belátta, nem ez lenne a helyes döntés, ám mielőtt visszahúzta volna a karját megállítottam.
- Várj! - Felnéztem rá. A keze után nyúltam, ahogyan csökkent a távolság úgy lassultam én is, végül azonban hozzáértem erős, kissé érdes tenyeréhez. Fel voltam készülve csattanásra, robbanásra, világűrbe kirepülésre, de elmaradt mindez. Apró bizsergés, ennyi történt csupán. - Te is érzed?
- Hogy csinálod? - kérdezte ámultan.
- Nem én vagyok. De ha nem is te, akkor mi ez? - Kezem egészen az övére simítottam. Fokozatosan csukta össze ujjait az enyémek körül, mire a furcsa érzés erősödött, de nem akart minket ketté szakítani, mint eddig. Mark talpra húzott maga mellé. Szeme összekulcsolt kezünkről a karomon át az arcomra vándorolt. Én már rég az övét figyeltem, így kissé arcpirító volt a találkozás.
- Érdekes - Hangja kicsit rekedten csendült fel. - Máskor is éreztél már ilyet?
- Csak, amióta veled találkoztam. Talán a földhöz van köze? Más hozzánk hasonlóval nem volt ilyen?
- Egyszer sem - Kezdett zavaróvá válni a nézése, mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy elszakadjam tőle.
- Tudod, mire emlékeztet? - A kezünkre pillantottam. - Egyszer apával vonattal mentünk valahová és, amikor megsimogatta az arcom, volt egy fura érzés, ahol hozzám ért. Olyasmi, mint ez.
- Az az elektromos vezetékek miatt volt így, itt viszont semmi nincs, ami ezt indokolná.
- Az erdő közepén meg pláne és ott azért nem finomkodtunk ennyire. - Lelki, s fizikai fájdalmat okozva ellépett tőlem, leengedtem magam mellé a kezem.
- Biztosan van valami logikus magyarázata - A varázs, ami eddig összekötött minket véglegesen megszűnt. Hirtelen egészen kicsinek éreztem magam, sebezhetőnek. - Megpróbálok holnap utána járni, de most menjünk lefeküdni.
- Oké - vállam megvonva léptem én is hátrébb, aztán őt kikerülve elindultam vissza a vendégszobámba. Vagy Mark kezeli túl lazán a dolgokat vagy én fújom fel a bolhát elefánt méretűre. A lényegen egyik sem változtat.
Eddig egyedül voltam kirekesztett a világ ellen, mostantól azonban a világ is bekaphatja, mert már találtam másokat, akik segíteni fognak.
Kapja be a világ, kapja be mindenki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése