Reggel az első sugarakkal keltem. Elkezdtem összeszedni a holmimat, mikor egy váratlan, ámde annál logikusabb akadályba ütköztem. Ott álltam Ben szobájában, a szekrénye belső részére függesztett tükör előtt, Aria pólójában és nadrágjában. Ez így jobban belegondolva külön-külön is elég érdekesnek hangzik, nemhogy egybe fűzve. Már azon gondolkodtam, hogyan vessem fel a dolgot a srácoknak, amikor megelőztek a probléma megoldásával.
- Szia, Rebeca vagyok, bejöhetek? - Összeráncoltam a homlokom. Ki az a Rebeca?
- Öhm, persze - feleltem zavartan. Ismerős fej bukkant fel a nyíló ajtó mögött. Többször láttam már a lányt az iskolában, ő volt az érdekes rocker lány Aria mellett, de nem gondoltam, hogy itt is összefutunk. - Aria szólt, hogy jól jönne pár dolog, remélem, jók lesznek.
- Te hoztál nekem ruhákat? - kissé szaggatottan tagoltam végig a kérdésem. Furán nézett rám, majd a felém nyújtott kezében lévő csomagra. - Izé… köszönöm.
Egy farmernadrág és egy szűkebb fazonú hosszú ujjú felső. Bordó, szűk, bordó és szűk. Szürkeségem a megszokott láthatatlanságommal együtt kezdett elenyészni. Valahogy mégsem zavart annyira, mint hittem volna. Az a tudat, hogy nem vagyok egyedül és valaki végre észrevesz anélkül, hogy bolondnak gondolna, teljesen más megvilágításba helyezi az életem.
Rebeca kiment, gyorsan magamra kapkodtam a kölcsön-ruhákat és a maradék cuccommal együtt követtem a nappaliba.
- Ugyan már, Mark, add kölcsön a kocsit - Tom széttárt karokkal állt bátyja előtt, aki magára öltötte a „szigorú szülő” szerepét, megingathatatlanul csóválta a fejét. - Lásd be, nem férünk be ennyien egy kocsiba.
- Kettőbe, szólók Lily-nek, biztos elvisz minket - Rebecara néztem. Ott állt szorosan Aria mellett.
- Szerelőnél van az autója - szólt közbe Ben. Kezdtem kínosan érezni magam. Miattam kell ennyit variálniuk?
- Megyek a sulibusszal - előléptem a fal adta rejtekemből. Ha én teremtettem, én is oldom meg a problémát. - Ti mentek kocsival, én buszozok, nem gond.
- Megyek veled, ha szeretnéd.
- Köszönöm, de miattam nem kell. Mentem már busszal. - Vállat vontam, mintha tényleg nem lenne nagy ügy, de azért egy műmosolyt megejtettem a lány felé, hogy oldjam a zavart.
- Tegyünk pontot a végére. Én elviszem Opheliát, ti meg menjetek együtt. Úgyis van egy kis dolgom arrafelé. Ha elszabadul a gázpedál is tudni fogok róla. - Utolsó mondatát Tomnak címezte, aki erre szemét forgatta és megcsörgette a kezében szorongatott kocsikulcsit, majd átadta a bátyjának. Már nem akadékoskodtam tovább. Tulajdonképpen egészen jól hangzott egy közös autókázás.
Te jó ég, mikre gondolok! Elvette a maradék józan eszem is ez a rengeteg új fordulat.
A többiek hamar eltűntek a szemünk elől. Idegesen toporogtam a ház előtt, mialatt Mark összeszedett pár dolgot a garázsban.
- Biztos nem gond? Tényleg el tudtam volna menni a busszal. - szólaltam meg valamivel később, immár az anyósülésről.
- Kis kitérő, ennyi belefér- Halvány mosolyra kunkorodott szája széle. Szívem hevesebben kezdett dobogni a mellkasomban. - Ahogy látom, ma sem kerül el minket egy kiadós eső.
Kinéztem a szürke reggeli égre. A hideg kirázott a gondolattól is, mi lesz velem, ha apa megint nem tud értem jönni. Ott fogok rostokolni valami kirakat árnyékában vagy a suli folyosóján, míg rám nem sötétedik és kitessékel a gondnok, hogy menjek végre haza. Ilyen és ehhez hasonló rémképek villantak át az agyamon. - Ma találkozom édesapáddal, el fog indulni időben, nem kell aggódnod.
- Köszönöm, azt hiszem - Fogalmam sem volt, mit reagáljak erre. Egyrészt tök jó, hogy gondolt rám, másrészt zavarba ejtő, hogy gondolt rám.
- Figyelj - Leállította a motort, az iskola épületétől egy saroknyira, félrehúzódva az út szélén. -, ha bármikor elbizonytalanodsz, vagy úgy érzed, beszélni szeretnél valakivel, aki tudja, min mész keresztül, itt vagyok, és itt vannak a többiek is, segítenek, ha szükséged van rá, rendben?
- Most már jobban érzem magam. A tudat, hogy nem vagyok teljesen őrült, sokat segít, hogy ne essek szét, ne kelljen annyira arra fókuszálnom, hogyan kell normálisnak lennem.
- Nehéz, de nem lehetetlen a társadalom részévé válni. Ha meghúzod a határokat, megtanulod kontrollálni a képességed, nem lesz semmi baj. - Kezét alkaromra helyezte. Kellemes bizsergés kúszott fel érintésétől és terjedt szét a bensőmben. Nem áramütés, semmi kisülés, csak valami jó.
- Arra - nyeltem egy nagyot -, arra gondoltam, esetleg, ha lenne időd és persze kedved, segítenél nekem megtanulni, hogyan kell, tudod, uralni ezt a valamit. Persze megértem, ha nem szeretnél velem bajlódni, meg…
- Ha ezt szeretnéd, szívesen segítek - már semmi halvány nem volt benne, látványos mosolyt kaptam tőle, amit azon nyomban viszonoztam.
- Igazán hálás lennék - Meg se mertem mozdulni, nehogy elhúzódjon tőlem. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig vissza rá. Könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem. Nem volt bennem félelem, nem aggódtam, nem voltam feszült, egyszerűen csak léteztem, elmerültem ebben a nyugodt érzésben.
- Add ide a mobilod - megköszörülte a torkát, kiegyenesedett az ülésben. Csalódottan rázódtam vissza a valóságba. Szó nélkül átnyújtottam neki viharvert készülékem. - Beleírtam a számom, hívj bátran, bármikor.
- Oké - A varázs megtört, ideje volt tovább lépnem. - Köszi, a fuvart és jó munkát, meg ilyenek.
Intettem egyet búcsúzóul és a távozó autó után néztem. Kitört belőlem egy hatalmas sóhaj, az eddig benn tartott levegő egyszerre illant el tüdőmből. Vállamra akasztottam a táskám, s elindultam az iskola felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése