7. fejezet
Megváltoztak a dolgok onnantól, hogy nem kirekesztettként tekintettem magamra, hanem egy kissé különc lányra, akihez hasonló azért akad a világban. Ez sokat dobott a hangulatomon, akárcsak az, hogy volt egy helyem egy asztalnál, nem kellett keresgélnem, akik mellé leültem, mosolyogva fogadtak.
Innentől jöhetne tovább, az élet milyen szép, mennyire örömteli a barátok megszerzése, tele voltam programokkal, meghívásokkal, mindenféle olyan dologgal, amiben a hasonló korú fiataloknak része van. Ez egyrészről szuper dolog, tényleg, másként nézve azonban valahogy nem találtam meg teljesen magam ebben az egészben. Szorongtam ugyanúgy, akár korábban, csak most már több szempár figyelt, nehezebb volt az árnyékban maradni.
Apának is feltűnt a változás, a reggeli dudaszó a ház elől, az, hogy suli után sem rá kellett várnom, habár sokszor lódítottam, nehogy rosszul érintse, hogy mégsem cseréltek ki egy népszerűbb lányra. Ilyenkor az iskolabuszt csíptem el, vagy egyszerűen sétáltam, utóbbi esőmentes napokon volt gyakoribb.
Markkal egyáltalán nem beszéltem a „pizsiparti” óta, de azt se mondanám ki nyíltan, hogy kerültem volna a vele való találkozást. Nevezzük inkább sorsszerű távoltartásnak a dolgot. Nem is gondoltam arra, amit megbeszéltünk, sőt, rajta voltam, hogy egyáltalán ne gondoljak semmire, ami velünk, a képességeinkkel vagy az ehhez kapcsolódó dolgokkal járna együtt, mert feszült leszek tőle, amit igyekeztem ezerrel nem tenni, valamennyire megfékezni az erősebb érzelmeket, ezzel a saját képességem. Ha valóban magamra vonhatom olyanok figyelmét, akik ártani akarnak nekem, nekünk, egyáltalán nem szabadott elengednem magam. Az állandó készenlét pedig stresszt generált, a stressz feszültséget, a feszültség erős érzelmeket, az erős érzelmek meg… olykor kilengő csillárt, vagy a föld mélyéről jövő morajlást.
- Sejtettem, hogy itt leszel - Lehajtott fejem az érkező hang irányába fordítottam. Alattam a finom rezgések egy másik békés áramlattal találkoztak, tetszett ez a kölcsönös bizalom, ami bennük rejlett.
- Szia - feleltem válaszul, majd elkezdtem talpra kászálódni törökülésből.
- Ne, nem kell felállnod, maradj csak - Tettem, amit mondott, visszaültem a fűbe.
Legnagyobb meglepetésemre leült velem szemben, ugyanúgy, ahogyan én. Fürkésző tekintetétől elvörösödve fixíroztam a földet kettőnk közt, ujjaimmal a fűszálakat piszkáltam. Letépni? Nem, azt nem tenném, de ez nem árt nekik.
- Szóval… - szólaltam meg kis hallgatás után. Nem tudom, mit akartam kihozni belőle, talán pusztán megtörni szerettem volna a csendet.
- A többiek szerint jól haladsz - Mit látnak ők mindabból, ami bennem van? Persze, nincsenek földrengések, meg hasonlók, viszont ettől még egyáltalán nem találtam annyival jobbnak a helyzetem, amiért kiérdemelnék egy buksi simit. - Hogy érzed magad?
- Őszintén? Fáradtnak. - Mi értelme lett volna titkolnom?
- Miért? - továbbra is engem figyelt.
- Már mondtam azt hiszem, szeretek túlgondolni mindent, állandóan agyalok és ez fárasztó.
- Min „agyalsz”? - kiemelte az általam használt kifejezést, s egy hangjából hallatszó mosollyal passzolta vissza.
- Szerinted? Azon a káoszon, amiben élek. Azt hittem, ezek után, hogy ti itt vagytok, könnyebb lesz átlátni az egészet, lesznek válaszaim, de rájöttem, újabbak jöttek, nemhogy csökkent a számuk. Hogyan, miért, meg egy csomó hülyeség, ami még eszembe jut ezzel kapcsolatban. Senkivel nem tudok igazán beszélni erről, mert én sem tudom, mi is ez tulajdonképpen. Örülni kellene neki, mert különleges adottság vagy utálni mindent és mindenkit, amiért átkot szórtak a nyakamba?
- Ez ne lásd átoknak - vágta rá némi sértettséggel a hangjában. Meglepett a reakciója. - Nehéz vele élni, de egyáltalán nem ördögtől való.
- Így látod te, aki ebben nőttél fel, aki ebben él a testvéreivel együtt. Az én szemszögemből nézve abszolút nem ilyen rózsás a helyzet. Utálat tárgya voltam, mióta csak élek. Az iskolában szét szekáltak, a szüleim nem tudják feldolgozni, hogy torz lény vagyok, veszélyes és kártékony. Apa igyekszik figyelmen kívül hagyni, de látom rajta, bármi történik körülöttünk, őt viseli meg a legjobban. Anya, nos, a vele való kapcsolatom bonyolultabb. Néha úgy gondolom, fél tőlem, aztán azt, megvet, de egyszerűen csak utál, amiért ilyen lettem, valószínűleg.
- Nem hiszem, hogy utálna. Ha jól értettem, neki sincs semmilyen képessége, ugye?
- Akárcsak apának, igen. Semmi, se a föld, se a víz, se a levegő, tűz, semmi.
- Hm - Végre rá mertem nézni, de ő az ég felé emelte tekintetét és láthatóan elgondolkodott valamin. - Még mindig van kedved egy kis tanuláshoz?
- Mire gondolsz? - sejtettem, de azért na.
- Szeretnéd megérteni a képességed, nem? Múltkor azt kérted, segítsek neked ebben. Nos, itt vagyok. - Széttárt karokkal nézett rám és mosolygott. De még hogy mosolygott! A szívverésem többszörösére ugrott, a tüdőm elfelejtett oxigént cserélni, az alattunk elterülő mélyre nyúló föld pedig szívem hevességét követve küldte pulzáló rezgéseit. Mark megpróbált morcosan rám nézni, de elnevette magát.
- Bocsánat - szabadkoztam tehetetlenül. Túlságosan erőteljes hatással tudott lenni az érzéseimre, ahhoz, hogy ilyen egyszerűen visszafogjam őket. Enyhe, ám határozott rezdülések csaptak össze az enyémekkel. Visszakövettem a kiindulási pontot, letapogattam érzékeimmel, honnan származik, elég egyértelműen a velem szemben ülőtől. - Mit csinálsz?
- Összpontosíts arra, hogy lelassíts - Utasított, de nem hagyta abba a jelzést. Lehunytam a szemem, megnyaltak kiszáradt szám és fókuszáltam. Mire is? Képtelen voltam másra figyelni, annyira jól esett minden egyes hullám, ami szinte simogatta a tőlem származó rezgéseket. - Jó, folytasd, lassabban, fokozatosan lassítsad, míg meg nem áll. - Leginkább azt csináltam, amit a bensőm sugallt, követtem az apró, lassú morajlásait, aztán abbamaradt. Hiányérzetem támadt.
Lassan nyitottam ki a szemem, mely egyenesen az övével találkozott. Most vettem csak észre, sebesebben kapkodom a levegőt, akár egy futó több megtett mérföld után. Ha valaki megméri a pulzusom, lehet, elképedt volna az eredményen.
- Nagyon jól csináltad - Egészen halkan szólalt meg, mégis mintha kiáltott volna.
- Azt csináltam, amit te. Követtelek, amíg abba nem hagytad.
- Remek volt. Ha így folytatod, nem is lesz már rám szükséged.
- Ez nem igaz - szaladt ki a számon. Rátapasztottam a kezem és elfordultam tőle. Az arcom égett, lángra akart gyulladni, bármennyire jóban voltam a földdel, megnyílni nem akart alattam hiába kértem.
Hűsítő ujjak érintették lángba gyúlt bőröm. Épp csak megérintettek, kellemes bizsergést hagyva maguk után.
- Nincs szikra - jegyezte meg mielőtt ismét végigsimított volna az arcomon. Egészen finoman az állam alá nyúlt, hogy visszafordítsa az arcom maga felé. Lesütött szemekkel engedelmeskedtem. Nagyot nyeltem. - Miért nem nézel rám?
- Össze-vissza beszélek - leheltem némán tátogva. Nem engedte el az állam, hanem még egy picit feljebb emelte, mire reflexből rápillantottam. Szemei azonnal rabul ejtették az enyémet.
- Senkivel nem éreztem még ezt az összhangot, mint veled. Mintha egyszerűen tudnád, hogyan kell…
- Ráhangolódni a rezgéseidre - fejeztem be helyette. Mikor kerültünk egymáshoz közelebb?
Keze végigsiklott a vállamon át, a karomon, végül megfogta a kezem. Halovány feszültség zizegett közöttünk, bizsergett tőle a bőröm, a korábbi kisülésekre azonban nem lehetett számítani. Egészen szelíd energia volt jelen közöttünk.
Mire észbe kaptam, előre billentettem az egyensúlyom és szám a szájára tapadt. Nem kapkodtuk el, ismerkedtünk egymással, a föld felett is ugyanolyan biztonságot éreztem, ugyanazt a kellemes melegséget, ami mindeközben alattunk újra egymáséhoz simult. A higgadtság egészen váratlanul csapott át izgatott száguldásba. Az ölébe csúsztam, átkarolta a derekam és még közelebb vont magához. Ölelésében elveszve bújtam szinte a bőrébe, minél kevesebb a köztünk lévő távolság, annál többet akartam.
- Várj! - Nyíl hasította át a levegőt, elvágva a vékonyka fonalat. A korábban komolytalannak hitt elektromosság sokszorosára duzzadt, egyetlen szikrával ellökött minket egymástól. - Ophelia. - Nyögte úgy öt lépésnyire tőlem a földön fekve.
- Jól vagyok - győzködtem egyúttal saját magam is. A mellkasom fájt, a hátra vetődés felsértette a tenyerem, vöröslő horzsolás éktelenkedett rajta. A szénaboglya, amit máskor a hajamnak nevezek, villámcsapás áldozatául esve gubancolódott össze, mintha viharos szél tépázta volna meg. Kisöpörtem amennyire sikerült az arcomból. - Te?
- Megvagyok - talpra állt, még vagy két nyögés elhagyta a száját. - Ez most kicsit jobban fájt.
„Megérdemelted.” - gondoltam magamban, de hangosan inkább hallgattam reakció helyett.
Néhány lépéssel átszelte közöttünk a távolságot, kezét lenyújtotta értem.
- Megint? - elnevettem magam. Hátamon fetrengve, hangosan kacagtam, akár egy eszelős. Kiadtam mindent, benne volt a fájdalom, a félelem, a boldogság, minden, amit eddig visszafogtam.
- Beüthetted a fejed - nézett le rám vigyorogva. - Talán orvoshoz kellene, vigyelek.
- Az elmebaj gyógyíthatatlan - Levegő után kapkodva csitult bennem a nyomás. Kinyitottam a szemem. A karja továbbra is felém nyúlt. - Te akartad. - Belecsaptam a tenyerébe, megfogtam és felhúztam magam. Egészen elviselhető szikrázást váltottunk ki az érintkezéssel, némi csipkelődés, semmi több.
Tisztán látszott a kettőnk közti szintkülönbség. Megszoktam, hogy apró vagyok másokhoz
- Hazavihetlek? - Ezt a kérdést nem akartam hallani. A végét jelentette valaminek, pedig ekkorra már a nyílvessző által amúgy is megtörtént.
- Ahogy gondolod - csalódott voltam. Nem tagadtam, nem rejtettem el, vállat vonva egyeztem bele tulajdonképpen.
- Ophelia…
- Menjünk - Szakítottam félbe. Egyszerűen nem akartam hallani, amit mondani készült. Túl jól ismertem már a szövegeket, a romantikus filmek elég klisét ültettek az agyamba az évek során.
További szavak nélkül indultunk el a fák között az út szélére leparkolt autóhoz. Hallgattuk a kocsi zajait, egymás légzését, beszéd helyett a külvilágra helyzetük figyelmünket. Ezzel kizárva annak lehetőségét, hogy tovább ártsunk annak a törékeny pillanatnak, ami mindkettőnk elméjébe örökre beleégett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése