8. fejezet
A következő héten nem mentem iskolába. A házat sem hagytam el, nagyjából a szobámat sem, azon kívül, mikor kimerészkedtem a mosdóba. Telefon és laptop híján olvastam, bámultam kifelé az ablakon, zenét hallgattam a rádióból. Illetve a sebeimet tisztogattam, átkötöztem, gyógyítottam, hogy minél hamarabb elhalványuljanak és visszatérhessek a szabadabb életembe.
Az egész azon a vasárnap koradélutánon kezdődött. Mark kitett a házunk előtt, formális elköszönéssel búcsút intettünk egymásnak és elindultam befelé. Fel sem tűnt, hogy apa autója nincs a helyén, míg be nem értem.
- Most porszívóztam fel! - sipító hang vágott mellkason. - Hogy lehetsz ennyire idióta? Ennyit számít neked, hogy a belem kidolgozom? Te hálátlan liba!
- Sa… sajnálom - dadogtam. Az eszem másodperces késésben volt a történésekhez képest. - Elnézést.
- Nem nézem el! - vágta rá dühtől izzva. A lépcső aljában állt, kezében a felmosónyelet tartva. Esélyem se volt feljutni az emeletre, míg ott volt. - Ki volt az a férfi? A stricid? Ha már elmész kurválkodni, legalább hazaadhatnál belőle valamennyit. Nem, majd mi tartunk el életed végéig, mi?
- Apa munkatársa, hazahozott, összefutottunk, mikor hazafelé sétáltam - magyaráztam anyámnak, de minek? Sosem hallotta meg, amit mondok neki.
- Szóval összeszűrted apád főnökével a levet? Nincs neked eszed ostoba lány? Miattad fogják megint kirúgni, ezt akarod? Miért nyomorítod meg az életünket? Átkozott dög, az vagy te! Egy szörnyeteg! Agybajos gnóm szörnyeteg! - Hiába sorolta a szokásos jelzőket, évek után is ugyanúgy tudtak fájni a szavai. Soha nem kértem, hogy szeressen, soha nem mondtam neki egyetlen rossz szót sem, ő ellenben… - Mit képzelsz te magadról? Ki vagy te?
Nagyjából így ennyire emlékszem, meg arra, ahogy előre lendül, maga elé tartva a felmosó nyelét. Aztán jött a fájdalom. A padlón feküdtem, de nem fogytak a csapások. Égett mindenem, teljesen átjárt a borzalmas kín, de nem akart vége lenni. Minden egyes alkalommal fohászkodom a mindenhatónak, ha valóban létezik, vigyen magával. Ha pedig az ördög szeretne, hát legyen, csak valamelyikük szabadítson meg a földi nyomorúságtól. A nyomorúságom életemtől. A felesleges, ártó létezésemtől.
Most először azonban ott motoszkált valami halvány, alig észrevehető, pislákoló kis fény, ami élni akart, erre ösztökélt. Lépjek, meneküljek, éljem túl, vessek neki véget.
- Kotródj a szemem elől, meg ne lássalak! - Négykézláb vonszoltam magam a lépcső felé. - Kelj fel, te csitri, ne mocskold be a padlót. Miattad takaríthatok fel újra! - Remegtem akár a kocsonya. Észre se vettem a zsebemből kicsúszott telefonom, míg nem hallottam a reccsenést magam mögül, ahogyan darabokra zúzták. - Ha beszélsz valakinek, tudod mi lesz!
- Igen - Rám dörrent, hogy nem hallja, ezért vagy háromszor elismételtem, egyre hangosabban, amennyire csak ment.
A fürdőszobába kellett volna mennem, helyette a saját szobámat céloztam meg. Elfeküdtem az ágyon, lehunytam a szemem és elnyelt a sötétség.
Négy nappal később is fel volt dagadva a szám, az arcom jobb oldala és a szemem alatti rész sötét lilán festett, az egyik első fogam mozgott, s a karomat nem tudtam feljebb emelni, mint a mellkasom, így az ivás is kemény küzdelmet igényelt. Nem voltam orvos, de valószínűleg bordám is repedt, a hasam is kililult, akárcsak a combom és az oldalam. Rendesen megijedtem magamtól, ha nem számítottam a tükörre a szekrényem belső oldalán.
Apa bekopogott minden nap, de én ugye beteg voltam, nem akartam senkit látni. Besötétítettem a szobát, hogy ne lássa a valóságot, amikor behozza nekem a reggelit vagy a vacsorát. Hevesen tiltakoztam, ha közelebb akart jönni az ágyamhoz. Tudta, mi történt, de amíg nem szembesült vele, talán nem fájt neki annyira. Legalábbis én ezzel nyugtattam magam.
Szombat még épp csak elkezdődött, éjfél után jártunk nagyjából két órával, mikor felébredtem. Először azt hittem, megint ráfeküdtem sajgó oldalamra, de nem. Kopogás hallatszott az ablakom felöl, ami még kétszer megismétlődött. Homlokom ráncolva, kérdő arccal mentem oda. Nem láttam semmit, egészen a következő koppanásig, amit egy fekete pötty okozott az üvegem közepén landolva. Valaki dobálja az ablakomat?
Kinyitottam, mire egy árny megmozdult, a közeli fa alól sétált felém.
- Hé, ébren vagy? - Micsoda hülye kérdés!
- Nem, alva járok - válaszoltam, mire egy halk horkanást kaptam válaszul.
- Menj arrébb - Annyira meglepődtem, tettem, amit mondott.
- Tudni akarom, hogy csináltad? - Néztem az ablakon bemászó szőke srácra. Tom felegyenesedett, körbenézett, bár nem sok mindent látott, aztán figyelme rám terelődött.
- Nem hiszem - vont vállat. - Mizu?
- Miért pont te jöttél? - Ez a fő kérdés, érthetetlen.
- Talán mást vártál? Oké, jó. Én húztam a rövidebbet. Plusz, én vagyok a legjobb mászó a csapatból.
- És kődobásban sem vagy utolsó.
- Meg az is, igen - A sötét szoba elrejtett a látogató elől, így mikor felvetette, legalább a kislámpát kapcsoljam fel az ágyam mellett, rávágtam, kiégett, épp ma este. - Mindenki azt kérdezi, mi a helyzet veled?
- Beteg vagyok. Anya elvileg betelefonált hétfőn, hogy egész héten nem megyek.
- Beteg? Értem. - Miért nem hitt nekem? Nagyon úgy tűnt, hogy nem vertem át. Talán mégis látott valamit, amikor az ablaknál álltam? - Hétfőn már jössz?
- Terveim szerint igen - a látványos dolgoktól függően, ám ezt nem kötöttem az orrára.
- Remek, csak ennyit akartam tudni - Elindult az ablak felé.
- Várj, komolyan? Felébresztesz, beosonsz, majd miután megkérdezed, megyek-e iskolába jövőhéten egyszerűen távozol?
- Hát… ja - Kezdtem kellemetlenül érezni magam. - Figyelj, a többieket érdekelte, mi van veled, mivel se üzenetekre nem válaszolsz, se telefonon nem vagy elérhető. Édesapád szerint is beteg vagy, de Mark szerint elég rosszul tud hazudni, ezért valakinek ide kellett jönni, megnézni. Élsz, rendben vagy, ennyi volt, végeztem.
- Aha, értem. Oké. - Mark aggódott értem? Ez a tudat melegséggel töltötte meg a szívem. - Akkor azt hiszem, jó éjszakát, vagy ilyesmi.
- Neked is - Tom amilyen gyorsan érkezett, úgy távozott. Mire magamhoz tértem rendesen, már sehol sem láttam.
Leültem az ágyam szélére és csak bámultam a sötétséget. Még sosem történt velem ilyen. Senkinek nem jutott eszébe érdeklődni a hogylétem felöl, vagy bemászni az ablakomon, mert nem bízik a szüleim szavában. Talán apa is így akarta? Ő is látja, hogy valami változott az utóbbi időben? Valahogy ki kellene puhatolnom tőle. Már elég jól vagyok, hogy ne küldjem el azonnal, talán megpróbálhatnám néhány perc alatt megtudni, mit gondol. Vagy elmondhatnám neki, hogy megértő fülekre találtam. De nem leplezhetem le a Warreneket, az nem lenne fair. Hogyan tudnám jól csinálni?
Hétfőn olyan korán keltem, szinte én ébresztettem a napot. Komoly sminkes munka kellett ahhoz, hogy az utolsó foltig mindent elfedjek. Felvettem a szokásos bővebb pulóverem, alatta egy atlétával. Nyögtem néhányat, mire belebújtam, de a nadrágom meg a cipőm jobban megizzasztott. A hajamat meg se próbáltam összefogni, örültem, amikor három húzással valamennyire kibontottam. Amíg nem teszek hirtelen mozdulatokat, egészen hétköznapinak tűnhetek. Van benne gyakorlatom.
A buszon csendben ücsörögtem, nem szólt hozzám senki és én sem hozzájuk. Többen cseverésztek, nevettek, olykor kiabáltak, mindenkinél zajlott az élet. Bennem pusztán a félelem mardosó érzete kavargott, most valahogy jobban érdekelt, hogy rájönnek, nincs rendben velem valami, mint korábban.
- Hé, Ophelia! - Rebeca felvette lépteim ritmusát. Másik oldalamon Aria tűnt fel, de hallottam a többieket is, vagy hallucináltam. Kezdett fullasztó lenni a levegő a folyosón. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, a szokásos szorongásom leszámítva persze. Kierőltettem magamból egy mosolyt, számba harapva ültem a székemre. Menni fog ez, mennie kell.
Szerencsére nem keltettem különösebb feltűnést, de a rettegett óra a nap végén egyre közeledett.
- Menjünk együtt - mosolygott rám Aria, az útközben csatlakozó Lily, mintha kevésbé őszintén örült nekem. Zavaromban csak visszamosolyogni tudtam, fejben közben kerestem a megfelelő indokot, amivel ellóghatom a testnevelés órát.
- Ma nem megyek órára, apa… El kell intézni ezt-azt, és kikért előbb, de holnap találkozunk. - Bevették-e vagy sem, nem tudom, nem is érdekelt igazán. Azon igyekeztem, hogy eltűnjek a folyosóról, meg az iskolából mielőtt észrevennének. Már az ajtót nyitottam, amikor a vezetéknevemet hallottam a hátam mögül. Ha megállok, bajba kerülök, ha nem, akkor is.
Kilöktem az ajtót, minden fájdalmam háttérbe szorítva futni kezdtem. Biztos, hogy utánam jött a hang tulajdonosa, de nem álltam meg. Futottam a parkolón át a főútig. Akkor engedtem magamnak egy kis pihenőt, mikor már jó két sarokra jártam a gimitől. Behúzódtam két épület közé, egy nagyobb szemeteskuka árnyékába és nyöszörögve földre rogytam. Eszméletlenül fájt mindenem. Sírva fakadtam. Könnyeim pulóverem ujján színes foltokat hagytak, ahogy lemosták a gondosan felépített maszkom. Hogyan jutok ezek után haza? Milyen gyorsan értesíti az iskola a szüleimet?
Mivel a telefonom nem kaptam vissza, értesíteni sem tudtam apukámat, készüljön fel ilyesféle hírekre. Hirtelen Mark jutott eszembe, a tudatom legmélyéről sejlett fel a gondolat. Ő tudna segíteni.
Nem lehet, nem keverhetem bele. Így is sikerült, anyám tud róla, hogy találkoztam vele. Simán összeszőheti a saját gondolatait valami olyan pletykává, amivel tönkre teheti a Warren családot. A fiúkat elvennék, Markot talán börtönbe csuknák, pusztán azért, mert észrevette, hogy létezem. Ezt nem hagyhatom.
A betonon keresztül is éreztem a föld rezgéseit, összekoccantak a szemetes mellé eldobált üvegek. Egyértelműen tőlem származtak a hullámok, de annyira szétestem, képtelen voltam összpontosítani a nyugalomra. Fejemre húztam a kapucnimat és kibotorkáltam a nyílt utcára. Úgy nézhettem ki, mint, aki hétfő kora délután már megitta a maga feleseit, tinédzser fejjel, a táskáját szinte a földön húzva. Talán volt igazságalapja a dolognak, valóban nem éreztem magam józannak. Minden irányból éles, nyilalló fájdalom sugárzott, egymást keresztezve haladtak tovább az agyam felé. El akartam süllyedni.
Bárcsak befogadna a föld, elnyelne, és végre nem kellene ezt tovább csinálnom. Túlságosan nehéz, ennyi terhet már nem bírok el.
Amíg csak önmagam miatt kellett aggódnom, nem érdekelt, de most már több ember életét tehetem tönkre, olyanokét, akik rendesek voltak hozzám. Olyanét, akire bármikor számíthatok, aki képes volt a legrosszabb pillanataimban is nyugalmat önteni belém. Aki mosolyt csalt az arcomra. Elhittem neki, lehet minden sokkal jobb is ennél. Sosem ártanék neki, nem tudnék.
Zombi módon vonszoltam haza magam a fél városon át, nem is emlékszem, merre mentem, csupán a házunk körvonalára eszméltem fel. Apa autója a felhajtón parkolt. Ki tudom magyarázni? Tudják már vajon? Anya nem ütne meg apa előtt, de ha apát el tudja küldeni itthonról… túl sem élem. Az lenne a legjobb.
Ezzel a gondolattal indultam tovább ismét a házunk felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése