9. fejezet
Óvatosan nyitottam a bejárati ajtót, szinte alig kattant a zár, mikor elfordítottam a kilincset. Bent néma csend volt, a légy zümmögése is hatalmas robajnak tűnt volna benne. Szinte lábujjhegyen lépkedtem a lépcsőig, onnan felfelé, be a szobámba és magamra zártam az ajtót.
Ijesztő volt a csend. Mindketten itthon lehetnek, mégis a jelenlétükből semmit sem érzékelek. Kinéztem a hátsó kertre nyíló ablakomon, üres volt a gyéren berendezett udvar. Hiába apa munkahelye, a mi látványunk sivárnak hatott. Marknak biztosan lennének ötletei, mivel dobhatnánk fel. Egy pár bokor oda baloldalra, egy szép, színesen virágzó fa a jobb oldalra, egészen a sarokba. Mellette elférne egy hintaágy, egy kis kerti kiülős asztalka, talán valami sütős alkalmatosság, hogy is hívják? Sosem ettem olyanokat, maximum boltokban futottam bele.
Egészen jól elképzeltem fejben, milyen szuperül össze lehetne rakni egy kisebb Paradicsommá, ha már az otthonom része, de ezzel a gondolattal szerte is foszlott minden. Az otthonom, valóban az?
Mi az, ami ideköt, amiért egyértelműen maradnom kell, azon kívül, hogy a szüleim mellett éltem az elmúlt éveket. Ha apa nem lenne, a fogalmat még a könyvekből sem ismerném, talán már nem is élnék. Nem, azt nem állítanám, hogy anya félne tőle, mégis egyfajta biztonságos falat emel közénk a jelenléte, ami miatt örökké hálás leszek neki, és ha nem szeretném már így is ennyire, még hálásabb lennék neki érte.
Ki akartam menni a kertbe, vagy oda a tisztásra, bárhova, ami nem volt mű, nem volt falakkal határolva. A bőröm szinte égett a szabadság utáni vágytól, a változástól, mindentől, ami kimenekített volna a jelenlegi érzéseim viharából. Mennem kell, muszáj összeszednem magam és változtatnom a sorosomon, ha azt akarom, hogy jobb legyen, hogy jobban legyek.
Hirtelen ötletem támadt, ismét tolvajokat meghazudtoló csendességgel lementem a nappaliba, amint meggyőződtem róla, nem leselkedik rám veszély és kinyitottam a szekrényt. A szüleim ebben tároltak minden olyan tárgyat, ehetőt és ihatót, amit ajándékba kaptak valakitől, de túl flancosnak vagy olcsónak tartottak hozzá, hogy elfogyasszák. Többségében különbféle alkoholos italok sorakoztak a két polcon, amit e gyűjteményre szántak, de nekem nem is volt másra szükségem. Kikaptam az első kezembe eső üveget, sarkon fordultam, visszavágtattam a szobámba és felnyitottam. Miután magamra zártam az ajtót.
Az alkohol fertőtlenít, ugye? Nekem éppen erre volt szükségem. A sebeim égtek, a foltjaim alatt minden egyes porcikám sajgott, az összes máz, amit reggel smink gyanánt magamra kentem elfolyt, akár egy tűztől megolvadt ócska farsangi maszk.
Nagy kortyot ittam elsőre az átlátszó folyadékból.
Jézusom, ez csíp!
Majd’ megfulladtam a feltörő undor okozta köhögéstől. Ittam már korábban bort, sört, de ez a… gyaníthatóan vodka, túl sok volt a tapasztalatlan szervezetemnek.
- Tökéletes - motyogtam magam elé és újból meghúztam azt az átkozott üveget. Ki akartam ütni magam, felejteni, tompítani, míg el nem múlik a bennem őrjöngő káosz.
Nem sok mindenre emlékszem, a sokadik korty után az idő megállt, vagy talán nélkülem ment tovább, mert számomra teljességgel kiesett az egész. Az biztos, a fejfájás másnap reggel elviselhetetlen volt, azt hittem, ki fog szakadni a homlokom a helyéről, vele együtt távozik az agyam és minden, amit addig odabent tároltam.
A szemem közben még ki sem nyitottam.
Mélyen beszívtam a párnából áradó illatot, elmerültem a frissítő varázsban és igyekeztem kizárni az életmegrontó érzéseket, amik felforgatták a gyomrom. Ismerős, kellemes, biztonságos. Ez így tökéletesen lefedte az összes gondolatom összefűzve. Hallottam egy békés, egyenletes szuszogást közvetlenül mellettem, ahhoz igazodva emelkedett és süllyedt a mellkasom, miként kiengedtem és beszívtam a levegőt. Ez a ritmus elringatott. Akárcsak a kellemes ölelés, amiben pihentem.
Állj!
Rohadtul fáj a fejem, túl sokat ittam, de ez akkor is egy kar, ami a fejem alatt pihen, és valaki egyenletes légzéssel fekszik hozzá csatolva.
- Mark! - sikkantottam fel és a következő pillanatban az ágy mellett, a földön ültem. A kar tulajdonosa álmosan pislogott felém, majd elkerekedett szemeivel bámulni kezdett. - Te mit keresel a szobámban?
- Sejtettem - nyögte és nyújtózása ropogó hangja betöltötte a teret.
- Hogy… te… mi van? - Dadogtam teljes képzavarral. Körbe néztem a félhomályban és valami nagyon nem stimmelt. A gyomrom ezerrel kavargott, a fejem széthasadni készült, a testem nem éreztem túlságosan otthonosan magát a bőrében. - Azt hiszem én most…
- Gyere! - kipattant az ágyból, mire befejezhettem volna a mondatot. Elkapta a kezem, felrántott és azon kaptam magam, már a wc csészét bámulva adom ki a bánatom teljes valóját.
Sosem hánytam ezelőtt. Az ihlet ugyan megvolt hozzá, de a tárgyi bizonyíték ezidáig nem történt meg. Hogy szégyenlem-e magam? Abszolút. És mégis így indítottam életem egyik legfurcsább reggelét.
Az előttem heverő pirítós nagyon is jól nézett ki. Szinte élvezet volt beleharapni, megrágni, s lenyelni.
- Elárulod, hogyan kerültem ide? - tettem fel a jó ideje bennem motoszkáló kérdést.
- Tömören? Beállítottál az éjszaka közepén, közölted velem, hogy a családod gyűlöl, az édesanyád meg akar ölni és mindennél jobban szeretnél nálunk maradni az éjjel.
Vöröslő fejjel bámultam a nem sokkal ezelőtt még ínycsiklandó kenyeremet. Basszus, tényleg megtettem volna, amit fejben terveztem?
- Mit… mit csináltam pontosan? - félve tettem fel a kérdést, mert már nem voltam benne biztos, meddig tart a valóság és hol kezdődik az elmém szülte filmforgatás.
- Nem kell aggódnod, mindent elrendeztem, te kialudtad magad, rendben vagyunk.
- Köszönöm, azt hiszem - Ez a hálálkodás általánossá kezdett válni, Isten tudja hányszor mondtam már neki és elég valószínű, nem most utoljára. Eltoltam magamtól a tányért és felálltam. A macskajaj nehezen adta meg magát. - Haza kellene mennem.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - Meglepetten néztem rá. Vártam egy „elviszlek” vagy egy „rendben”-t, ehelyett ezt mondta és ezzel teljesen belém fojtotta a szót. Pislogtam rá, mint néma hal a kisállat kereskedés akváriumában. - Édesapád úgy tudja, a barátaiddal vagy.
- Barátok? Ez apára vall. - A naivitás, hogy neki bármit be lehet adni és őszintén elhiszi, amit mondanak neki, mert hinni akar az emberekben, nem feltételez akkora rosszat, mint a valóság maga. - Akkor most mit csináljak?
- Mit szólnál hozzá, ha beszélgetnénk?
- Ez az ötlet legutóbb sem vezetett túl sok jóra - állapítom meg a nyilvánvalót és megdörzsölöm a karom, amin a korábban gondosan takargatott foltok most úgy virítottak, mintha neonfényű reklámtáblával világítottam volna ki.
- Konfliktus van az édesanyád és közted, igaz? Nekem elmondhatod, nem szokásom titkokat kiadni, megbízhatsz bennem. - Visszarogytam a székre. Kinek másnak, ha nem neki?
- Tudom és bízom - számat rágtam, nehezen szedtem össze a gondolataimat. Soha senkinek nem beszéltem erről, addig jó, míg a titkom marad. - Azt hiszem, a szüleim csalódtak bennem azért, ami vagyok. Bárhogyan is lettem „ilyen”, ők nem akarják, főként anya. Apa kerüli a témát, igyekszünk úgy csinálni, mintha semmi sem történne, minden rendben van és nem is lehet másként. - Eddig szerintem érthetően fogalmaztam, nagy részét már úgyis tudja korábbról. A folytatásnál érzékelhetően remeg meg a hangom többször is, amivel nem tudok mit csinálni. - Anya forrófejű típus, nehezen kezeli, ha felhúzzák és én elég gyakran teszem, sok hülyeséget csináltam, ami miatt ők tartották a hátukat. Neki sokat számít, mit gondolnak mások, tudod? Velem nem járt jól, főleg, mikor még az elején voltam, és aztán a suli… Jogosan tart annak, aminek.
- Ez nem igaz! - vágja rá hevesebben, mint számítottam rá. - Te nem csináltál semmi elítélendőt Ophelia. Minden, ami történt véletlen műve és annak, hogy senki sem állt melletted, aki segíthetett volna.
- De már megtörtént, nem igaz? - keserű mosolyra húzódik a szám. - A múlt megmásíthatatlan, a jelen arra épül. Hogyan hozhatnék helyre valamit, amit nem lehet? Ezt dobta a gép.
- Megtanulod féken tartani, utána minden könnyebb lesz - Annyiszor mondta ezt, s úgy szeretnék hinni ebben. - Beszélek édesanyáddal, elmagyarázom…
- Ne! - kiáltok fel rémülten. A szék hangosan csattan mögöttem, a lendületes talpra ugrástól hátra borult. A föld mélye robbanásszerű rengéssel reagált riadtságomra, de egy másik rezgés azonnali reakciót vált ki belőle és csitítani kezdi. Ezzel egyidőben én is megérzem karomon az idegen érintést és felpillantok a kellemes melegséget árasztó szempárba. - Sajnálom.
- Én sajnálom. Nem akarok beleszólni az életedbe, ez nem… - elhallgatott, mikor a mellkasának dőltem. A semmiből tört rám az ólmos fáradtság, úgy éreztem, mintha az összes energiám elszívták volna belőlem. Kellett néhány lélegzetvételnyi idő, mire Mark keze megmozdult és a hátamat simogatta. Lehunytam a szemem, mélyen beszívtam a levegőt, az illatát, mindent, ami kicsit is emlékeztetett a biztonság érzésére. Itt most nekem jó volt, megkaptam azt a segítséget, amire mindig is vágytam, ami nyugalommal töltött el. Az, ahogyan kezelte a váratlan kitörésem bebizonyította, ha valaki, ő képes túlszárnyalni a saját erőm, hatással lehet rá, ezzel megakadályozhatja, bárkiben vagy bármiben kárt tegyek.
Lassan nyitva ki szemem, hálásan pillantottam fel rá, és ekkor döbbentem rá, milyen hihetetlenül közel állok hozzá. Meleg lehelete arcom cirógatta, szemei az enyémet ejtették rabul. Először meg sem mertem mozdulni, aztán magam sem tudom honnan merítettem az erőt, amivel lábujjhegyre állva ajakim megérintették a száját. Finoman, óvatosan közelítettem, ám a válasz elsöpört minden kétséget. Ujjai gyengéden megszorították a derekam, kezem felcsúszott mellkasán, majd átöleltem a nyakát, és ez a csók minden kósza gondolatot felülmúlt. Ajkaim szétnyíltak, sóhaj tört át rajtuk és még közelebb húzódtam hozzá. Teljesen bele akartam olvadni, nem érdekelt semmi, csak a pillanat, amiben akkor és ott voltunk. Mark nem volt követelőző, lágyan, visszafogottan csókolt, pont úgy, amilyen ő maga, noha a rá jellemző határozottság most mintha hiányzott volna, ám én ezt egyáltalán nem bántam.
Kis idő múlva, ami számomra egyszerre tűnt hosszúnak és túlságosan rövidnek, elhúzódott tőlem, először lassan, aztán visszatért önmaga, vonásai megkeményedtek, elhátrált tőlem jó pár lépésnyire.
- Ezt nem szabadott volna, én nem akartam, sajnálom. Nekem most… mennem kell. Igen, az lesz a legjobb. - hadart vagy hozzám értek komótosan a szavak, minden esetre, mire felfogtam, mire készül, ő már az előszobában járt, úgy siettem utána. Szólásra nyitottam a szám, ám kezét felemelve elhallgattatott és nemes egyszerűséggel otthagyott. Néztem utána a történtek hatása alatt állva, kábán, szememből egy kósza könnycsepp végigfolyt arcomon, ahol államon egyensúlyozott végül lehullott a földre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése