10. fejezet
Mark nem akart beszélni velem. Mikor a többiek hazaértek, egyszerűen köszöntek nekem, mintha természetesen látvány lennék az otthonukban, és én teljes zavaromban szinte bemenekültem a hálószobába. Mármint az övébe, mert ugyan hova máshova mehetnék? Haza? Igen, az alighanem elkerülhetetlen, hiába halogattam egy egész álló nap.
Délután apa üzenetet küldött és ez tette a mondat végére a pontot, összeszedtem a holmim és elhagytam a biztonságos zónámat. Védtelennek éreztem magam, hirtelen az összes seb, horzsolás, minden egyszerre kezdett el fájni. Pánik kúszott fel a torkomon, minél közelebb értem a házunkhoz. Féltem attól, mi vár rám, kisebb sírógörcs kerülgetett átlépve a felhajtónk és a járda közötti vonalat. Apa ezt az alkalmat találta meg, hogy hazaérjen. Fejembe húztam a kapucnim, intettem neki, de nem vártam meg, hogy kiszálljon, berohantam a házba, fel az emeletre. Nem kockáztattam meg, hogy ennyire leharcoltnak lásson. Ő nem érdemli meg, áldozata ennek az egésznek, ami velünk történik. Ezért is örülök, amikor hosszabb időt van távol, mert bár hiányzik, addig sem látja az itthoni dolgokat.
Kopogásra emelem fel a fejem az ágyon hanyatt fekve. Tudom, ki van a túloldalon, és azt is, be fog nyitni, tehát őrült sebességgel ugrom fel, behúzom a függönyöket és pont annyi időm marad, amivel visszafekhetek.
- Ophelia?
- Szia apa – igyekszem hangomban elrejteni minden árulkodó jelet. Erősen össze kell szorítanom a szám, mikor odajön az ágyhoz és megölel. Egyszerre érzem a nyugalmat, és önt el a szégyen, amiért a saját apámat ennyire ki kell zárnom az életemből. – Milyen volt a napod?
- Hamar eltelt. Szeretnék több időt tölteni veled, mostanában keveset látlak. Mit szólnál hozzá, ha nyakunkba vennénk a várost és keresnénk egy jó éttermet. Csak mi ketten.
- Csak mi ketten? – könny szökött a szemembe. Annyira szerettem volna, ha rávághatom a beleegyezésem. Már láttam, ahogy szaladok a kabátomért, veszem a bakancsom... és az ajtóban anyám áll, mint egy fal, lehetetlen megkerülni. – Nagyon jól hangzik apa, de nem érzem jól magam. Elnapolhatnánk?
- Minden rendben? Elvigyelek az orvoshoz vagy kellene neked egy kis friss levegő. – Elkaptam a kezét, mielőtt az ablakhoz ért volna. A félhomályban elrejthettem az összes csúfságom, ha meglátna...
- Csak ki kell aludnom magam, azt hiszem. Semmi vész. – ismét megöleltem, mosollyal fogadva a puszit, amit a fejem búbjára adott. – Tényleg lesz esőnap, megígérem.
- Összehozzuk – Beszélgetésünknek itt lett vége, anya h
- Szeretlek – Megállt, már félúton járt az ajtóhoz. Hallottam a hangjában a mosolyt, ahogy azt válaszolta, „Én is szeretlek, kicsim.” és akkor ott, miután becsukta az ajtót összetörtem. Fejem a párnába fúrva zokogtam, mert az élet kegyetlen szemétláda, s bármit is csináltam előző életemben, amiért ezt érdemeltem, megbocsáthatatlanság csúcsa lehetett.
A nap néhány másodpercre elvakított, mikor elhúztam a függönyöket. Lekapcsoltam a lámpát, tetszett, ahogyan az árnyékok végig kúsztak a falakon. Szerteágazott, mindenhol ott volt, de nem féltem tőle. Az este, a sötétség jó barátom volt, ebben lehetett legjobban elrejtőzni. Amikor az eső is rákezdett, már kevésbé éreztem komfortosan magam, de az ablakot nem csuktam be, hagytam az illatát beáramlani a szobába.
Egy halom cuccot rendeztem egyetlen, méretes kupacba. Ezek azok a ruhák voltak, amik bár visszafogottak, mégis többet engedtek láttatni a testemből, mint kellett volna. Mivel vissza kellett mennem a suliba, minden olyan opciót kizártam, amiből kikandikálhatott akárcsak egyetlen folt is. Jó eséllyel egy hét elég, mire elhalványulnak, ám addig ott fognak virítani minden porcikámon. Nem fogok magyarázkodni, maximum annyit, amennyit muszáj.
- Miért nem lehetek magántanuló? – morogtam orrom alatt a kérdést, és egyértelműen el is vetettem, mert a bujdosás is jobb volt, mint anyával itthon lenni egész álló nap. A bentlakásos iskolát pusztán felhozni volt lehetőségem témaként, azzal a lendülettel kaptam a fejmosást, hogy mennyi pénzt akarok még magamra költeni, elvenni tőlük, inkább felhagytam az ötlettel.
Egész életemben aszerint éltem, milyen lábban kelt fel az anyám, mit várnak el tőlem és lehetőleg ne legyek láb alatt. Aztán elindult a „képességem”, olaj volt a tűzre és onnantól nem volt megállás. A baj velem járt kéz a kézben, mint a mellékelt ábra mutatja, ez azóta is így van.
Bedobozoltam a felesleges dolgokat, bedobtam a gardróbom aljába, a maradék néhány holmit visszatettem a helyére. Némi túlzással, lefeleztem a ruhatáram, ezt követték a személyes tárgyaim, meg a többi. Mire eljött az este, magával hozva a sötétséget, a szobám szegényes rendjében ácsorogva csaptam össze két tenyerem.
Természetesen a vacsorát kihagytam, helyette, míg ők elfoglaltak voltak vele, kilópóztam zuhanyozni. Megengedtem a forróvizet, hagytam, hadd csípje a bőröm, marja, ahol éri, s azon kaptam magam, ismét sírni kezdek. Annyira nehéz egyben maradni, kitartani. Miért is csinálom még mindig? A rohadt életösztön lesz az oka. Azt mondja a kis hang a fejemben, van miért. Szóval csinálom.
Fejem kissé előre hajtva hagyom hajam két oldalt előre omlani, így vágok át a folyosón. Pulóverem ujja elfedi a kézfejem, szinte csak garbót nem öltöttem magamra, bár erősen gondolkodtam rajta, azt kellene.
Szekrények mentén osontam a termekhez, direkt úgy tettem, mint, aki nem lát senkit, semmit, és a hajzuhatag alól mertem igazából körbe nézni a kinti világban. Aki azt mondja, a lány mosdó nem jó búvóhely, még sosem próbálta igazán. A tetőre kivezető lépcső szintén esélyes, bár oda olyanok is járnak, akik egymásra kíváncsiak néhány lopott percre nem egy kívülállóra. Ebédszünetre behúzódtam egy üres osztályterembe, étvágyam ugyan nem volt, de nem háborgatott senki.
„Meg vagyok fázva.” Ez volt minden mentségem, miért nem figyelek se Ariara, se a fiúkra, aztán már ott sem voltam. Erősen kellett koncentrálnom, nehogy felülkerekedjen rajtam a menekülési ösztönöm.
- Apa? – meglepetten néztem a parkoló szélén álló ismerős autóra. Nem messze a busztól állt, útban oda szúrtam ki. Azonnal irányt váltottam, már nyitottam a szám, mikor megláttam, milyen komoly arccal néz, egyedül a szemében láttam a fájdalmat, amelytől összeszorult a szívem. Végignézett rajtam, majd egy szó nélkül nyitotta ki az anyósülés ajtaját, megkerülte a kocsit és beült a kormány mögé.
- Miért nem mondtad el? – ölembe ejtett kezeimre bámultam. – Miért mástól kell megtudnom, mi történt? Bízhatnál bennem Ophelia!
- Ki mondta el? – féltem a választól. Mark tehát mégis beszélt valakivel, hiába kértem meg rá, ne tegye.
- Fel fogjuk jelenteni – döbbentem kaptam fel a fejem, nagy szemekkel néztem apára. – Már nagyon rég ezt kellett volna tennünk, de szólnod kellett volna!
- Mi... – egy kukkot sem értettem az egészből. Apa átnyúlt az arcomhoz és elhúzta a hajam az útból. Felszisszent, szemei szikrákat szórtak. – Egyáltalán nem olyan vészes, mint amilyennek látszik.
- Ezzel orvoshoz kellene mennünk – azonnal elkapom a fejem a kezétől. Oda biztos, hogy nem! – Ne makacskodj, ez nem játék.
- Bármit is gondolj – nehéz úgy beszélni, hogy fogalmam sincs, mit mondott neki, mert az biztos, nem az igazat -, ez csak egy baleset volt, vagy egyszer, vagy akármi. Nincs semmi bajom, komolyan.
- Ez nem így működik, és mérges vagyok magamra, amiért nem vettem észre korábban. Dühít, mert ezt nem tehetné meg, ez így egyáltalán nincs jól. Csinált már ilyet korábban? Ezt egyszerűen...
- Nem, ez volt... sajnálom, én vetettem el a sulykot. Nem szeretnék nagyobb feneket keríteni ennek, kérlek, minden rendben. – elhúzom a szám, kifelé bámulok az ablakon. Apa ezek után magában beszél, milliószor elmondja, mennünk kellene a rendőrségre, minimum a sürgősségire, viszont az út a már-már megszokott vonalon vezet végig a házhoz, ahonnan menekülnék legszívesebben.
Nyakam hirtelen tekeredik meg, az út melletti bokros részt nézem, hátra fordulok az ülésben. Esküdni mertem volna rá, valaki áll ott, minket néz. Az első gondolatom ismerős arcokat vett sorra, ám egyikhez sem hasonlított. A másik, nos, az vészcsengőt kongatott, mintha valami paranoiás csitri lennék. Elhessegettem a gondolatot.
- Ma velünk vacsorázol? – Kifújtam a levegőt. Szerettem volna megúszni, de úgy nézett rám, nem lehetett neki nemet mondani. – Helyes.
Gyomorgörccsel piszkáltam a csirkét a tányéromon. Ide-oda tologattam a krumplikból álló rész egyik oldaláról a másikra. Alig ettem két falatot, azt is úgy szenvedtem le a torkomon. Anya minden pillanatot megragadott, hogy szúrós szemeivel keresztül döfjön, és mikor apa elmesélte neki, a kitalált történetet, amit a világ ismert, hogy mi történt velem, a lehető legátlátszóbban kérdezte meg, jól vagyok-e. A hivatalos információk szerint elsodort egy autó, mikor jöttem hazafelé, Mark öccse látta és ő segített. Ennyi. Vérzik néhány sebből, de még mindig nem annyiból, hogy hihetetlenné váljon. A kedélyek lenyugodtak, mindenre meg volt a tökéletes magyarázat. „Békésen” hajthattam álomra a fejem, de az éjszaka közepén arra riadtam fel, valaki áll az ágyam mellett, onnantól képtelen voltam normálisan visszaaludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése