11. fejezet
Intettem apának, mielőtt elindultam a parkolón keresztül az iskola épülete felé. Még egy mosolyra is futotta, ami elfordulva tőle le is fagyott az arcomról. Alig léptem be, egy kéz megfogta az enyémet és elhúzott a tömegtől valamivel arrébb.
- Miért nem szóltál? – Kifújtam a bennakadt levegőt. Aria sértetten nézett rám, pedig... mikor is lettünk mi barátnők? Lily mellette leginkább levegőnek látszó tárgynak látott, vagy legalábbis nekem így tűnt, de nem szólt közbe.
- Nincs ezen mit beszélni. Baleset volt, jól vagyok, mehetünk tovább. – Vajon Ben vállalta magára a megmentő szerepét? Az azt jelentené, a többiek is tudnak róla, valamelyik változatról. Ha tényleg hihetek Marknak, az autós verzió került nyilvánosságra.
- Na, ugye? Mondtam én, hogy túlreagálod. – Legalább egy valaki érti. A különc lány talán jobban átérzi, milyen, ha nem akarsz a középpontban lenni, vagy egyelőre úgy tűnik, ő az egyetlen, aki érti. – Mindjárt becsengetnek.
- Menjetek, majd megyek utánatok – le akartam rázni őket, szükségem volt egy kis nyugalomra a diáktársaimmal való találkozó előtt. Napokig amúgy sem titkolhattam volna, legyen rajtam három tonna smink. Azzal próbáltam nyugtatni magam, ennél nagyobb drámák is történtek már a gimiben, egy koccanás egy autóval nem lehet akkora hírérték. Néhány nap alatt elfelejtik, lesz érdekesebb történet az enyémnél.
Utálom, mikor engem néznek. Hiába takartam el az összes lehetséges módon az arcom, mintha neontáblát akasztottam volna a nyakamba. A tanárok sem voltak kivételek, biológia után külön el kellett mesélnem, hogy jártam, és vagy tucatszor bizonygattam mindenkinek, megleszek. Egyszerre éreztem szégyent és haragot, amiért képtelenek voltak az emberek békén hagyni.
Ebédidőben bezárkóztam egy üres terembe, de pechemre, itt is lefüleltek.
- Mizu? – Tom odahúzott egy széket velem szembe és nagy lendülettel lehuppant rá. Leraktam a szendvicsem a papírra. Alighogy elkezdtem feldolgozni a jelenlétét, Aria, nyomában Ben is megjelent maga elé engedve Rebeca-t. Vártam volna a lánytrió harmadik tagját, Lily azonban távol maradt, szerencsére. Körém telepedtek, asztalra, székre, tök mindegy.
- Ti mit... csináltok itt? – sikerült kinyögnöm néhány értelmes szót.
- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled. Vártunk az ebédlőben. Becca szúrta ki, mikor ide beosontál. – Aria üdítője szisszenő hanggal engedett a fém fogantyú feszítésének.
- Mintha annyira számítana – dünnyögtem az orrom alatt. Ben felköhögött, megköszörülte a torkát.
- Hogy haladsz? Tudod, az „érzelmi hullámvasutaddal”.
- Hát, jól, azt hiszem – már ha a kedves bátyád hajlandó lenne szóba állni velem és segíteni, ahogy egyébként azt megígérte. Magamban fejeztem be a mondatot, gondolom, erről nem sejtenek semmit. Amilyen jó Mark titkolózó képessége... ennél csak a menekülő jobb, még nálam is, ami nagy szó egyébként. – Csend van, nyugalom, béke. Kell ennél több?
- Hogyan történt a baleset? – veti közbe Aria. Most tűnt fel, a magamon érzett tekintetek egy jelentős párosa tőle származott, alighanem a vakolatom alatt rejtőző foltjaimat figyelték.
- Figyelmetlen voltam, az autós meg gyorsan hajtott. A reflexei egészen jók voltak, szerencsére. – megvonom a vállam. Az étvágyam elmúlt, felbontottam a vizem, menekülésként ittam a palackból, addig sem kellett a vallatásukkal foglalkoznom. Aria kötötte az ebet a karóhoz, további kérdésekkel bombázott, amire rövid, tömör válaszokat adtam. Nehéz volt uralkodni az érzelmeimen, attól féltem, ha eluralkodik rajtam, pillanatok alatt lefülelik a kis mozgolódást, amit produkál a föld reakciója.
Leszálltam a sulibuszról, amire nagy nehézségek, többféle győzködési taktika árán engedtek csak fel. Hirtelen a láthatatlan lányt mindenki haza akarta vinni, de én nem éltem volna túl azt a negyedórát odáig. Vagy megnyílik a föld, elnyelve az autót és minket, vagy felgyűrődik és a Holdig meg sem állunk, remek kilátások.
Komótosan indultam gyalog az utcán, nem voltam messze a házunktól és rajtam kívül még hárman indultak útnak, de egyiküket sem ismertem. Alsóbb évesek lehetnek, nem tudom, a lényeg, egyikük sem akart velem beszélgetést kezdeményezni és ezért nagyon hálás voltam nekik. Fájt a fejem a rengeteg embertől, a kérdésektől, tanácsoktól, a lesajnáló pillantásoktól. Basszus, szerintük egy rohadt autó sodort el, nem a világ elleni harcban szálltam szembe a gonoszokkal.
Szépen túléltem ezt is, most pedig hazamegyek, becsukom az ajtót és kibőgöm az egész nap stresszét, amit magamba szívtam. Nincs szükségem senkire, ez az elhatározás égett belém az ágyamon fekve.
Azt hittem, komolyan azt hittem, valakinek számítok. Őt érdekli, hogy vagyok, mi van velem, de arra sem vette a fáradtságot, egyetlen üzenetet is írjon nekem, napok teltek el így. Bent előadtam a visszafogott lány képet, akiknek kellett, válaszoltam, ám összességében pontosan úgy viselkedtem, ahogyan bármikor az elmúlt évek során, egymagamban éltem túl a napjaimat.
Anya nem kötött belém. Apa alighanem elbeszélgetett vele, mint sejtettem is, de nem gondoltam, hatással is lesz rá. Legalább ideiglenesen. Itt fordultak a dolgok aztán teljesen a másik irányba.
- Mi a fasz bajod van? – magamban felnyögtem, s becsuktam a hűtő ajtaját. Kezemben tartottam egy palack vizet, a másikban egy csokiszeletet. Nesze neked szombati reggeli, ebéd, meg vacsora. Apa ismét házon kívül maradt a hétvégére, tehát kettesben maradtunk, aminek sok vége lehet csak jó nem. Ezért is sürgettem a láthatatlanság álcájának fenntartását.
- Semmi – feleltem tömören. Sarkon fordultam, terveim szerint el mellette, fel a szobámba... – Megyek tanulni.
- Végre valami hasznosat is csinálsz. Elég a láblógatásból. – beszorult a levegő a mellkasomba. – Takarítsd ki a fürdőszobát meg a vendégszobát. Természetesen a sajátod se maradjon ki.
- Rendben – tovább mentem volna, de elkapta a karom. Olyan erővel szorított, könny szökött a szemembe.
- Még ahhoz is szánalmas vagy, hogy ellentmondj nekem – gúnyos mosolyától felfordult a gyomrom. – Talán félsz? Nagyon helyes.
- Teszem, amit mondasz – szinte suttogtam a szavakat. Anyám akár egy időzített bomba, bármikor robbanhatott.
- Egy centet sem érsz – Amire egyáltalán nem számítottam, az arcomat érő nyálköpet. Reflexből kaptam oda a kezem, ezzel kiszakítva kezem az övéből. Felhördülve nyúlt ismét a kezem után, ezúttal meg is csavarta. Előre görnyedtem, felszisszenve összeszorítottam a szemem. – Kezet emelsz rám te szörnyszülött? A saját anyádra!
- Nem, sajnálom – rebegtem. Egész testemben remegtem. Tudtam, hogy nem szabadott volna lejönnöm, léteznem sem kellene. Elmenekülhettem volna az erdőbe, rám szakadhatna az ég, de én ostoba engedtem az étel csábításának.
- Sajnálod? Te ostoba, mihaszna korcs! – hátra csavarta a karom, másik kezével a hajamnál fogva rántotta hátra a fejem. Mondhatnám, hogy váratlanul ért a térdhajlatomra mért rúgás, összecsuklottam tőle a földön. A földön, ami remegett tenyerem alatt, azt kérve, tartsak ki, ne adjam fel. Erőt merítettem ebből. Szinte meg sem éreztem a lábát a bordámnak csapódni.. Az oldalamra estem, két kezemmel védtem a fejem, magzatpózba húzódva. – Ne merészelj többé kezet emelni rám, hallod? Hallod, amit mondok? Válaszolj! – újabb rúgás, a könyökömnél hasított belém cipője orra nyomán a fájdalom.
- Hagyj békén – alig ismertem saját hangomra. Anya is meglepődhetett, lefagyott mozdulatai közben.
Kikémleltem két kezem közt, ott állt, vérben forgó szemekkel. – Csak hagyj békén.
- Hogy mit mondtál? – sokféleképp hallottam már beszélni, ez valami új volt.
- Ne érj hozzám – rátámaszkodtam az alkaromra és feljebb emelkedtem.
- Szerencsétlen nyomorék! – lába majdnem elért, a föld erőteljes mozgása azonnal kapcsolt, hulláma elérte, hátra lökte. – Hogy merészelsz...
- Azt mondtam, ne merj még egyszer kezet emelni rám – tagoltan ejtettem ki a szavakat, miközben ülésbe tornáztam magam.
- Takarodj innen! Takarodj, mert ha nem teszed megöllek Isten rá a tanúm! Sátáni fattyú vagy semmi más.
- Te már csak tudod, az anyám vagy – vért töröltem le a szám széléről. Iszonyú nehezen álltam remegő lábaimra. Erősnek akartam látszani, szükségem volt rá. A föld továbbra is rengett, a csillár himbálózott, az ablakokban lévő üveg kocogott a tokjukban. Fogtam magam, átsétáltam a bejárati ajtóhoz, szélesre tártam és semmi másra nem figyelve elindultam a nyílt utcán.
Hova mentem? Ötletem sem volt.
Kezem zsebembe nyúlt a telefonomért és egyetlen telefonszámot kerestem elő, a másik oldalon néhány csengés után ismerős hang szólalt meg.
- Szükségem van rád – ezzel megszakítottam a vonalat és gyalog indultam el az ismerős ház felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése