12. fejezet
Letettem egyik tányért a másik után az asztalra, szépen sorban minden egyes szék elé. Arcomon mosoly látszott, jól éreztem magam a bőrömben. Egészen hihetetlenül hangzik, nem igaz? A lényeg, hogy a többieknél bejött, más nem számított.
- Ki a plusz egy fő? - majdnem eldobtam a kezemben szorongatott porcelánt a váratlan hang hallatán. - Hányas vagy te matekból?
- Tom, beverjek neked egyet? - Aria megjelent a másik oldalamon és elvette tőlem a tányért. Kissé kábultan nézek körbe a társaságon, mintha eddig kikapcsolt állapotba állítottak volna a falhoz, akár egy porszívót.
A testvérek tovább civakodtak, míg én kimentettem magam egy pohár vízzel a hátsó kertbe. Azzal, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, elvágták a zajt, csend vett körül. Leléptem a fűre, elsétáltam az egyik magasra nőtt, zöldellő fához és a törzséhez hajolva felnéztem az ágak kusza rengetén át az ég felé. Kedvem támadt felmászni rá, ezért letettem a poharat az egyik kiálló gyökérhez, majd felmértem a lehetőségeimet. Viszonylag alacsonyan ágazott el, megkapaszkodtam egy csomóba, közben a másikra ráhelyeztem a lábam. Elrugaszkodtam a talajtól, egy másodperc múlva már az ágat markolva lógtam lefelé. Felhúztam magam és ráültem egyik lábam átvetve a túlsó oldalra. Nem láttam semmit és mégis láttam mindent.
Felnevettem. Istenem, milyen jól esett. Egy részem egészen otthonosnak találta a rögtönzött fészkem, kellemesnek, amiben ücsörögve a világ sokkal jelentéktelenebbnek tűnik. Szükségem is volt erre.
A warren család minden tagja csupa szeretetet tanúsított irányomba, befogtak, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, nem kérdeztek semmit, de én feltehettem nekik bármiről. Meséltek magukról, arról, hogy az egész világon jelen vannak olyanok, mint mi. Sokan valamiféle kovenben éltek, kevesen szóródtak szét ennyire, mint ők is.Veszélyesebb ez az életmód, külső segítségre szorulnak, ha bármi van, és sajnos régről a mai napig vannak olyanok, akik tudnak róluk, rólunk, és ezt kihasználva ártani akarnak nekünk. Meg kellett tanulnom belehelyezni saját magam ebbe a káoszba, de meglepően könnyen ment. Végre értelmet nyert egy csomó minden, s senki előtt nem kellett titkolnom, ha nem voltam ura az aktuális állapotomnak, segítettek lecsillapítani a földet a talpunk alatt. Látni őket, mire képesek a tűzzel vagy a vízzel, Ben hogyan nyer ki energiát a levegőből, hihetetlen volt, csodálatos. Olyan magabiztossá akartam válni, mint ők.
Rátettem a kezem az ágra, lehunytam a szemem és kinyitottam érzékeim ablakát a környezetemre. A fa erőtől duzzadt, idősödött, rengeteg mindent átélt, de a benne burjánzó energia kiállt bármilyen próbát. Gyökerein át találkoztam a földdel, éreztem a vizet, a tegnapi eső maradványait, aztán ott voltak a fűszálak, ezren, tízezren, megszámlálhatatlan mennyiségben.
- Egyre ügyesebben csinálod - már azelőtt megéreztem közeledését, mielőtt megszólalt volna. A pulzáló erő összekapcsolódott az övével.
- Köszönöm, igyekszem - három napja tartózkodtam náluk, ezen idő alatt többször gyakoroltam, összpontosítottam, ahogy kellett. Az első sikerélménytől hatalmas extázisba kerültem, felvillanyozott, egyszerre lebegtem a föld felett és váltam eggyé vele.
- Kész az ebéd, lejössz vagy szolgáljuk oda fel? - lenéztem rá. Ott állt a fa alatt, engem figyelt, zöld szemei kutatóan fürkészték arcomat. Átlendítettem lábam a korábbi lovaglóülésből egymás mellé. Az egy dolog, hogy felmásztam, de le kellene jutnom innen. - Nem vagy magasan, ha leengeded magad elkaplak.
- Mint egy csimpánz?
- Mint egy csimpánz - értett egyet széles vigyorral. Kinyújtotta felém a karját.. Bizonytalanul méregettem a magasságot, mert tisztában voltam a gyatra fizikumommal, aligha fogom tudni megtartani magam egy, esetleg két másodpercnél tovább.
- De - felnyögtem a távolság láttán - elkapsz, ugye, biztos?
- Becs’ szó - Mark türelmesen megvárta, hogy elhelyezkedjek, milliméterenként araszolva csússzak előrébb, testem kicsit elfordítva fogást váltsak.
Fog ez menni, fog ez menni. - mantráztam magamban. Mielőtt meggondolhattam volna magam neki lendültem és ahogy vártam is, két másodpercnyi lógás-próbálkozás után elengedtem az ágat.
- Nagyon megütöttelek? - kérdeztem rémülten, ugyanis nem elég, hogy lezuhantam, hiába állt szikla szilárdan az áramütés keresztülhúzta a számításait és mindketten a földön kötöttünk ki.
- Jól vagyok és te? - felült és rám nézett. Én a hátamon feküdtem, éreztem a hátam, fájt a karom, ahol kisültünk, azért felmutattam a hüvelykujjam, lássa, megmaradok.
- Ne haragudj, nem számítottam rá, hogy mi…
- Kezdem megszokni - felnevetett, amiért először furán néztem rá, ám én sem bírtam visszatartani, követtem a példáját. - Tegyünk még egy próbát?
- Mit… mármint úgy? - felkelt, kezét értem nyújtotta. Újabb pont, amitől félhettem. Rá nézve egyszerűen bólintott. Lassú mozdulatokkal csúsztattam kezem a tenyerébe. Ujjai összezárultak körülötte, a bizsergés csendes zümmögés volt kettőnk közt. Talpra álltam, szabad kezemmel mellkasának támaszkodtam. - Túléltük.
- Tudtam, hogy így lesz - mosolyogva nézett a szemembe, odavoltam a zöld szeméért, azért a mosolyért, mindenért. Alig mertem levegőt venni, a tüdőm követelte az oxigént, de féltem megtörni a pillanatunkat. Vajon megtenné ismét? Vagy elhúzódna, bemenekülne a házba és úgy tenne, mintha a világon se lennék? - Ezt így nem csinálhatjuk Ophelia. - fizikálisan fájt, ahogy hátrébb lépett.
- Egyetértek - csúszik ki a számon. Valahonnan erőt merítek, gondolom, a csalódottság beszél belőlem. - El fogod dönteni valaha, hogy mit akarsz?
- Azt hiszed, ilyen egyszerű? Az ő életük, az ő sorsuk mind tőlem függ. - a ház felé mutatott - Egy rossz lépés..
- Rossz lépésnek gondolsz, remek - elfordultam tőle, pontosabban szerettem volna, de elkapta a karom. A szikra élesen villant, mi úgy rebbentünk szét, mint a lefülelt kismadarak. Végig szántotta a gyepet, mégis talpon maradt. Nekem nem volt ekkora szerencsés, egyenesen a hátsómra huppantam. - Fejezd ezt be!
- Mert azt hiszed, én állok emögött? Mégis hogyan? Semmi köze a földhöz, egyébként is, miért magyarázkodom? Te is tudod, mi az igazság.
- Tudod, mit tudok? - talpra álltam, leporoltam a ruhám. - Semmit. Egyszerűen fogalmam sincs, mit művelünk egymással, de a legjobb, amit tehetünk, ha nagy ívben elkerüljük egymást. Neked nem kell félteni a családod, rád se nézek, ha ezt kívánod. Egyáltalán miért téged hívtalak fel? Bármit is teszel, annak rossz vége lesz, mi nem… Felejtsd el. - Megráztam a fejem és elindultam a ház felé. Nyomomban a föld rezgett, talpam alatt életre kelt, bár visszacsalogatott volna a fára, ott annyira jól éreztem magam.
Mark kint marad egy ideig, a többiek közben megterítették az asztalt.
- Már csak rá várunk, nem mondta, mi dolga van még? - Megvontam a vállam.
Ugyan honnan is tudhatnék róla bármit? Kész rejtély, csak már ott tartok, nem éri meg megfejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése